Többet látni Jézus Krisztusból az életünkben

Fivérek és nővérek! Alázattal tölt el, hogy ma délelőtt itt állhatok előttetek. Hálásan fonom a tiétekhez a szívemet, mert bárhol legyetek is a világban, egybegyűlhettünk, hogy Isten királyságának a prófétáitól, apostolaitól, látnokaitól, kinyilatkoztatóitól és vezetőitől érkező üzeneteket halljunk. Jelképesen Benjámin király napjainak a népéhez válunk hasonlóvá, akik sátrat vertek, amelynek a nyitott ajtaja Isten földi prófétája felé nézett¹, aki ma Russell M. Nelson elnök.

Amióta csak az eszemet tudom, rossz a látásom, és mindig az orvos által felírt szemüvegre volt szükségem a korrigálásához. Amikor reggelente kinyitom a szemem, nagyon zavarosnak tűnik a világ. Minden elmosódott, szemcsés és torz. Még drága férjem is inkább egy absztrakt portréra emlékeztet, mintsem arra a hőn szeretett és megnyugtató valakire, aki ő valójában. A napom kezdetén, mielőtt bármi mást tennék, önkéntelenül is a szemüvegemért nyúlok, hogy segítsen érzékelnem a környezetemet, és életvidámabb élményben részesülnöm azáltal, hogy segít tájékozódnom a napom során.

Az évek során rájöttem, hogy ez a viselkedés szemlélteti azt, ahogyan naponta két dologra is hagyatkozom: először is egy olyan eszközre, amely segít nekem tisztán látni, fókuszba hozni és egyértelművé tenni a körülöttem lévő világot; másodszor pedig arra, hogy szükségem van kézzelfogható útmutatásra, amely folyamatosan kijelöli számomra a helyes irányt. Ez az egyszerű, önkéntelen mozdulatsor egy jelentőségteljes megfigyelést tükröz számomra a Szabadítónkhoz, Jézus Krisztushoz fűződő kapcsolatunkról.

Az életünkben – amely gyakran tele van kérdésekkel, aggodalmakkal, feszültséggel és lehetőségekkel – a Szabadító szeretete irántunk egyénileg és az Ő szövetséges gyermekeiként, valamint a tanításai és a törvényei, olyan mindennap elérhető erőforrások, amelyekre bátran hagyatkozhatunk a világosságért, „amely fénylik…, megvilágosít[va] a szem[ün]ket [és] megelevenít[ve] az értelm[ün]ket”.² A Lélek áldásaira törekedve képesek leszünk az életünkben arra, hogy Jákób tanításai szerint úgy lássuk a dolgokat, „ahogy azok valójában vannak, és… ahogy azok valójában lesznek”³.

Isten szövetséges gyermekeiként egyedülálló módon megáldattunk a lelki látásunkat javító, Isten által kijelölt eszközök bőséges tárházával. Jézus Krisztus szavai és tanításai a szentírásokban illetve az Ő választott prófétáinak az üzeneteiben, továbbá a mindennapos ima, a rendszeres templomlátogatás, valamint az úrvacsora heti szertartása által befogadott Lelke segíthet a békesség helyreállításában és a tisztánlátás azon szükséges ajándékának az elnyerésében, amely homályos világunkban Krisztus világosságával és az Ő értelmével ragyogja be az életünk zugait is. A Szabadító az iránytűnk és a révkalauzunk is lehet, midőn átkormányozunk az élet nyugodt, valamint viharos vizein. Ő egyértelművé tudja tenni az örök rendeltetésünkhöz elvezető helyes ösvényt. Mit szeretne hát, mit lássunk és hova menjünk?

Drága prófétánk azt tanította, hogy „figyelmünknek a Szabadítóra és az Ő evangéliumára kell szegeződnie”, és igyekeznünk kell „minden gondolatban… Őrá tekinteni.”⁴ Nelson elnök azt is megígérte, hogy „semmi nem hívja meg a Lelket annál jobban, mint ha Jézus Krisztusra összpontosítjátok a figyelmeteket. […] Titeket is vezetni és irányítani fog a magánéletetekben, ha időt szakítotok Őrá az életetekben – minden egyes nap.”⁵ Barátaim! Jézus Krisztus egyszerre a fókuszunk célpontja és a rendeltetésünk mögött meghúzódó szándék. Annak érdekében, hogy segítsen nekünk stabilan és a helyes irányban haladni, a Szabadító azt a felhívást intézi hozzánk, hogy tekintsünk Őrajta keresztül az életünkre, hogy többet lássunk Őbelőle az életünkben. Az Ószövetség tanulmányozása által bővebb ismereteket szereztem erről a konkrét felhívásról.

Mózes törvénye előkészítő evangéliumként adatott a korabeli izráelitáknak, azzal a céllal, hogy felkészítse a népet egy magasztosabb szövetséges kapcsolatra Istennel, Jézus Krisztus által.⁶ A jelképekben bővelkedő törvény afelé terelte a hívőket, hogy „várakozással tekint[senek] Krisztus eljövetelére”⁷ és engesztelésére. Az volt a célja, hogy segítsen Izráel népének a Szabadítóra összpontosítani azáltal, hogy az életükben hitet gyakorolnak Őbenne, az Ő áldozatában, valamint az Ő törvényeiben és parancsolataiban⁸ – azzal a szándékkal, hogy még inkább megértsék a Megváltójukat.

Hozzánk hasonlóan Isten ősi népe is felhívást kapott arra, hogy tekintsenek az életükre Őrajta keresztül azért, hogy többet lássanak Őbelőle az életükben. Mire elérkezett a Szabadító szolgálattételének az ideje, az izráeliták már szem elől veszítették Krisztust a rituáléikban. Őt magát mellőzték, viszont jogosulatlanul olyan dolgokkal egészítették ki a törvényt, amelyek jelképrendszere nem tanított Jézus Krisztusról, és nem irányította a figyelmüket szabadításuk és megváltásuk valódi és egyetlen forrására.⁹

Az izráeliták mindennapjainak a világa zavarossá és homályossá vált. Ebben az állapotban Izráel gyermekei azt hitték, hogy a törvény cselekedetei és rituáléi jelentik a személyes szabaduláshoz vezető ösvényt, és Mózes törvényét részben leapasztották a polgári életet szabályozó előírások sorozatává.¹⁰ Ez pedig szükségessé tette azt, hogy a Szabadító visszaállítsa evangéliuma fókuszát és tisztaságát.

Végül az izráeliták nagy része elutasította az üzenetét, sőt, még a törvény megszegésével is megvádolták a Szabadítót, aki a törvényt adta, és kijelentette, hogy igenis Ő „a törvény és a világosság”¹¹. Hegyi beszédében Jézus mégis azt mondta Mózes törvényéről: „Ne gondoljátok, hogy jöttem a törvénynek vagy a prófétáknak eltörlésére. Nem jöttem hogy eltöröljem, hanem inkább hogy betöltsem.”¹² Aztán a Szabadító az Ő örök engesztelése révén véget vetett az Izráel népe által abban az időben követett szabályzatoknak, előírásoknak és szertartásos cselekedeteknek. Végső áldozata pedig az égőáldozatok felajánlását átvezette a megtört szív és a töredelmes lélek felajánlására¹³, az áldozat szertartását az úrvacsora szertartására.

M. Russell Ballard elnök erről a témáról tanítva azt mondta: „Bizonyos értelemben az áldozatot már nem a felajánlás teszi ki, hanem maga a felajánló”¹⁴. Amikor a Szabadítóhoz hozzuk a felajánlásunkat, azt a felhívást kapjuk, hogy lássunk meg többet Jézus Krisztusból az életünkben, miközben alázatosan alávetjük az akaratunkat Őneki, felismerve és megértve azt, ahogyan Ő tökéletesen alávetette magát az Atya akaratának. Amikor Jézus Krisztusra rögzítjük a tekintetünket, felismerjük és megértjük, hogy Ő a megbocsátás és a megváltás elnyerésének az egyetlen forrása és módja, egészen az örök életig és a felmagasztosulásig.

Az evangélium zsenge követőjeként sokakkal találkoztam, akik az egyházhoz való csatlakozásom után változásokat vettek észre a viselkedésemben, a szokásaimban és a döntéseimben. Kíváncsiak voltak a látottak mögötti miértekre: miért csatlakoztam a hívők e gyülekezetéhez, méghozzá Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyházához; miért tartózkodom bizonyos cselekedetektől a sabbat napján; miért tartom be hűségesen a Bölcsesség szavát; miért olvasom a Mormon könyvét; miért hiszek napjaink prófétáinak és apostolainak a tanításaiban és alkalmazom azokat az életemben; miért veszek részt hetente egyházi gyűléseken; miért hívok másokat, hogy „jöjjenek és lássák meg, jöjjenek és segítsenek, …jöjjenek és maradjanak”¹⁵, illetve hogy „jöjjenek és tartozzanak ide”¹⁶.

Akkoriban ezek a kérdések nyomasztónak érződtek, és időnként nyilvánvalóan vádlónak. Azonban az emberek vizslató tekintetével viaskodva felismertem, hogy a kutakodásuk valójában a hozzám intézett első felhívás egy lelki szemüveg felvételére, amely tisztán láttatja velem, fókuszba hozza és megszilárdítja az indítékaimat az evangéliumi cselekedetek és mércék betartására. Mi a bizonyságom forrása? Vajon csupán „külsőséges cselekedeteket” hajtok végre anélkül, hogy lehetővé tenném eme, Isten törvényeihez kötődő cselekedetek számára a saját, Krisztusba vetett hitem megerősítését¹⁷, illetve azon tudásom kifejezésre juttatását, mely szerint Jézus Krisztus a cselekedeteimet hajtó erő egyetlen forrása?

Szigorú erőfeszítéseket téve arra, hogy minden gondolatomban és tettemben Jézus Krisztusra tekintsek és Őt keressem, megvilágosodtak a szemeim, az értelmem pedig megelevenedett, felismerve azt, hogy Jézus Krisztus hív engem: jöjjek Őhozzá.¹⁸ Emlékszem rá, hogy fiatalon, a tanítványságom e korai szakaszában a misszionáriusok felkértek, hogy csatlakozzak hozzájuk, amikor az evangéliumot tanítják nagyjából korombeli fiatal lányok egy csoportjának. Az egyik este e fiatal nők egyikének az otthonában ülve a „miért hiszek” általuk feltett gyengéd kérdése szíven ütött, és lehetőséget nyitott számomra, hogy mélyebb megértéssel tegyek bizonyságot arról, mi az Úr jövőképe a tanítványságom lelki indítékait illetően, valamint tovább haladva csiszolta a bizonyságomat.

Felismertem azt, amit most is tudok, hogy a Szabadítónk, Jézus Krisztus vezeti lépteinket hétről hétre a gyülekezeti házakba, hogy vegyünk az Ő úrvacsorájából; az Úr házába, hogy szövetségeket kössünk Ővele; valamint a szentírásokhoz és a próféták tanításaihoz, hogy tanuljunk az Ő szavairól. Ő irányítja a szánkat, hogy bizonyságot tegyünk Őróla; a kezünket, hogy felemeljünk és szolgáljunk, úgy, ahogyan Ő emelne fel és szolgálna; a szemünket, hogy úgy lássuk a világot és egymást, ahogyan Ő látja, „ahogy azok valójában vannak, és… ahogy azok valójában lesznek”¹⁹. Ha pedig megengedjük Neki, hogy minden dologban irányítson minket, akkor bizonyságot kapunk, miszerint „minden dolog azt mutatja, hogy van Isten”²⁰, mert ahol keressük Őt, meg fogjuk találni²¹ – minden egyes nap. Erről teszem bizonyságomat Jézus Krisztus szent nevében, ámen.