Az összetartozás tana

Ma arról szeretnék beszélni, amit én az összetartozás tanának nevezek Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyházában. Ez a tan három részből áll: (1) az összetartozás szerepe az Úr szövetséges népe egybegyűjtésében, (2) a szolgálat és az áldozathozatal fontossága az összetartozásban, valamint (3) Jézus Krisztus központi helye az összetartozásban.

Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyházát a kezdeti időszakában nagyrészt fehér észak-amerikai és észak-európai szentek alkották, egy maroknyinak mondható amerikai őslakos, afroamerikai, valamint Csendes-óceáni-szigeteki lakos mellett. Napjainkra – nyolc évvel a megalapítása 200. évfordulója előtt – az egyház sokat gyarapodott az egyháztagok létszámában és sokszínűségében Észak-Amerikában, és még inkább a világ többi részén.

Amint az Úr szövetséges népének a régóta megjövendölt utolsó napi egybegyűjtése egyre inkább lendületet vesz, az egyház tagságában valóban minden nemzet, nemzetség, nyelv és nép megtalálható lesz majd.¹ Ez nem egy adagolt vagy erőltetett változatosság, hanem természetes jelenség, amelyre számíthatunk akkor, ha felismerjük, hogy az evangélium hálója minden nemzetből és népből egybegyűjt embereket.

Mily áldottak vagyunk, hogy láthatjuk azt a napot, amikor Sion megalapítása egyidejűleg zajlik minden földrészen és a saját környékünkön! Ahogy azt Joseph Smith próféta mondta, Isten népe minden korban örömteli várakozással nézett elébe ennek a napnak, és „mi vagyunk az a kegyelt nép, akiket Isten kiválasztott, hogy létrehozzuk az utolsó napi dicsőséget”².

Miután miénk e kiváltság, nem engedhetjük meg, hogy bárminemű rasszizmus, törzsi előítélet vagy más megosztottság létezzen Krisztus utolsó napi egyházában. Az Úr azt parancsolja nekünk, hogy „legyetek egyek; és ha nem vagytok egyek, akkor nem vagytok az enyéim.”³ Szorgalmasnak kell lennünk az előítéletek és a hátrányos megkülönböztetés gyökerestül való kiirtásában az egyházból, az otthonunkból és legfőképpen a szívünkből. Ahogy az egyházunk tagsága egyre változatosabbá válik, egyre inkább magától értetődően és szívélyesen kell fogadnunk másokat. Szükségünk van egymásra.⁴

A Korinthusbeliekhez írt első levelében Pál kijelenti, hogy mindazok, akik megkeresztelkednek az egyházba, egyek Krisztus testében:

„Mert a miképen a test egy és sok tagja van, az egy testnek tagjai pedig, noha sokan vannak, mind egy test, azonképen a Krisztus is.

Mert hiszen egy Lélek által mi mindnyájan egy testté kereszteltettünk meg, akár zsidók, akár görögök, akár szolgák, akár szabadok; és mindnyájan egy Lélekkel itattattunk meg.

Hogy ne legyen hasonlás a testben, hanem ugyanarról gondoskodjanak egymásért a tagok.

És akár szenved egy tag, vele együtt szenvednek a tagok mind; akár tisztességgel illettetik egy tag, vele együtt örülnek a tagok mind.”⁵

Az összetartozás érzése fontos a testi, a mentális és a lelki egészségünkhöz. Ennek ellenére időnként mindegyikünk érezheti úgy, hogy nem találja a helyét. A csüggedés pillanataiban érezhetjük úgy, hogy soha nem tudunk majd megfelelni az Úr magas mércéinek vagy mások elvárásainak.⁶ Önkéntelenül is olyan elvárásokat támaszthatunk mások – vagy éppen önmagunk – felé, amelyek nem az Úr elvárásai. Esetleg finoman utalunk is rá, hogy egy lélek értéke bizonyos eredményeken vagy elhívásokon alapszik – azonban nem ezek határozzák meg, hogyan tekint ránk az Úr. „Az Úr azt nézi, mi a szívben van”⁷. Ő a vágyainkkal és a kívánságainkkal törődik, és azzal, hogy mivé válunk.⁸

Jodi King nővér ezt írta az elmúlt években szerzett saját tapasztalatairól:

„Mindaddig nem éreztem azt, hogy ne találnám a helyemet az egyházban, amíg a férjemmel, Cameronnal, el nem kezdtünk meddőséggel küszködni. A gyermekek és családok látványa az istentiszteleten, amely addig rendszerint örömet okozott nekem, most a bánat és gyötrelem forrása lett.

Gyermek nélkül a karomban és pelenkázótáska nélkül a kezemben haszontalannak éreztem magamat. […]

A legnehezebb vasárnap az volt, amikor először mentünk egy új egyházközségbe. Mivel nem voltak gyerekeink, megkérdezték, hogy friss házasok vagyunk-e, és hogy mikor tervezünk családot alapítani. Addigra már egészen belejöttem ezeknek a kérdéseknek a megválaszolásába anélkül, hogy hagytam volna felzaklatni magamat – tisztában voltam vele, hogy bántó szándék nélkül kérdezik.

Ezen a konkrét vasárnapon azonban különösképpen nehéz volt válaszolnom rájuk. Éppen akkor derült ki – komoly reményeket követően –, hogy megint csak nem vagyunk várandósak.

Úgy mentem be úrvacsorai gyűlésre, hogy elesettnek éreztem magam, és nehezemre esett a megszokott ismerkedési kérdések megválaszolása. […]

Ami azonban igazán összetörte a szívemet, az a vasárnapi iskola volt. A lecke, amely eredetileg az anyák isteni szerepéről szólt volna, hamar elszabadult és panaszáradattá változott. Összeszorult a szívem és csendben könnyek áztatták az arcomat, amint azt hallgattam, miként méltatlankodnak a nők egy olyan áldás kapcsán, amelyért én magam bármit megadtam volna.

Kimenekültem onnan. Először nem is akartam visszamenni. Nem akartam ismét átélni az elszigeteltségnek ezt az érzését. Ám amikor aznap este elbeszélgettünk a férjemmel, mindketten tudtuk, hogy továbbra is járni fogunk istentiszteletre – nemcsak azért, mert az Úr erre kért bennünket, hanem azért is, mert mindketten tudtuk, hogy az istentiszteleten olyan öröm fakad a szövetségek megújításából és a Lélek érzéséből, amely felülmúlja az aznap érzett szomorúságomat. […]

Az egyházban vannak özvegy, elvált és egyedülálló egyháztagok; vannak olyanok, akiknek a családtagjai eltávolodtak az evangéliumtól; idült betegségekkel vagy pénzügyi nehézségekkel küszködő emberek; azonos neműek iránti vonzalmat érző egyháztagok; olyan egyháztagok, akik függőségek vagy kétségek leküzdésén dolgoznak; új megtértek; új beköltözők; olyanok, akiknek már kirepültek a gyermekei – és ez a felsorolás bármeddig folytatható. […]

A Szabadító hív, hogy jöjjünk Őhozzá – a körülményeinktől függetlenül. Azért jövünk istentiszteletre, hogy megújítsuk a szövetségeinket, növeljük a hitünket, békességre leljünk, és hogy azt tegyük, amit Ő oly tökéletesen tett a saját élete során: szolgálattételt nyújtsunk másoknak, akik úgy érzik, hogy nem találják a helyüket.”⁹

Pál elmagyarázta, hogy az egyházat és a tisztségviselőit Isten adta „a szentek tökéletesbbítése czéljából szolgálat munkájára, a Krisztus testének építésére:

Míg eljutunk mindnyájan az Isten Fiában való hitnek és az Ő megismerésének egységére, érett férfiúságra, a Krisztus teljességével ékeskedő kornak mértékére.”¹⁰

Szomorú hát az az önellentmondás, mely szerint valaki, aki úgy érzi, hogy nem felel meg az élet minden területén az eszményképnek, arra a következtetésre jut, hogy épp abban a szervezetben nincs helye, amelyet Isten azért alkotott, hogy segítsen nekünk az eszménykép felé haladni.

Hagyjuk az ítéletet az Úr és az Ő megbízottai kezében, és legyünk megelégedve azzal, hogy a tőlünk telhető legjobban bánjunk egymással és szeressük egymást! Kérjük meg Őt, hogy napról napra mutassa meg nekünk az utat, hogy „[behozzuk ide] a szegényeket, csonkabonkákat, sántákat és vakokat [vagyis mindenkit]”¹¹ az Úr nagy lakomájára.

Az összetartozás tanának egy másik vonatkozása a mi hozzájárulásainkkal kapcsolatos. Bár erre ritkán gondolunk, az összetartozás érzésének a nagy része a szolgálatunkból, valamint a másokért és az Úrért hozott áldozatainkból fakad. A személyes szükségleteinkre vagy a saját kényelmünkre való túlzott összpontosítás megzavarhatja az összetartozás érzetét.

Igyekszünk követni a Szabadító tanát

„[Aki] közöttetek nagy akar lenni, legyen a ti szolgátok; […]

Mert az embernek Fia sem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és adja az ő életét váltságul sokakért.”¹²

Az összetartozás érzése nem akkor jön, amikor várunk rá, hanem amikor felkaroljuk és segítjük egymást.

Napjainkban sajnos már-már ellenkulturális viselkedés, ha valaki valamilyen célnak szenteli az életét, vagy bármit is feláldoz valaki másért. Tavaly a Deseret Magazine egyik cikkében Rod Dreher író mesélt egy beszélgetéséről egy fiatal anyával Budapesten:

„Egy budapesti villamoson ülök… egy 30-as évei elején járó barátommal – nevezzük Krisztinának –, miközben éppen interjúra tartunk egy idősebb [keresztény] nőhöz, aki néhai férjével megtapasztalta a kommunista állam üldöztetését. Miközben a város utcáin barangolunk, Krisztina arról beszél, milyen nehéz őszintén beszélni a vele egykorú barátaival azokról a küzdelmekről, melyekkel feleségként és kisgyermekes anyaként szembesül.

Krisztina nehézségei teljesen hétköznapiak egy olyan fiatal nő esetében, aki éppen most tanulja, milyen anyának és feleségnek lenni – ugyanakkor a nemzedéke uralkodó hozzáállása az, hogy az élet nehézségei veszélyt jelentenek az ember jóllétére, és ezért nemet kell azokra mondani. Néha veszekszenek a férjével? Akkor hagyja ott, mondják. Bosszantják a gyerekei? Adja be őket bölcsibe.

Krisztina aggódik amiatt, hogy a barátai nem értik meg, hogy a megpróbáltatások, sőt, a szenvedés is az élet megszokott részét képezik – akár egy jó életnek is, ha ez a szenvedés megtanítja nekünk, hogyan legyünk türelmesek, kedvesek és szeretetteljesek. […]

Christian Smith, a Notre Dame Egyetem vallásszociológusa egy, a 18–23 éves felnőttekre kiterjedő kutatása során azt állapította meg, hogy a legtöbben úgy vélik, a társadalom nem több mint »független egyének halmaza, akiknek a célja az élet élvezete«.¹³

Ezen életszemlélet szerint minden, amit valaki nehéznek talál, az »az elnyomás egyik válfaja«.”¹⁴

Ezzel szemben pionír elődeink az összetartozás, az egység és a Krisztusba vetett remény mély érzésére leltek a missziós szolgálatért hozott áldozatokban, a templomok építésében, a kényelmes otthonaik kényszerű elhagyásában és az újrakezdésben, valamint a számos más módban, ahogy felajánlották önmagukat és javaikat Sion ügyének. Akár az életüket és készek voltak feláldozni, ha erre volt szükség. Mindannyian haszonélvezői vagyunk a kitartásuknak. Ugyanez igaz sokakra ma is, akik esetleg elveszítik a családtagjaikat és barátaikat, munkahelyi lehetőségekről maradnak le, vagy más módon hátrányos megkülönböztetést vagy intoleranciát szenvednek el a keresztelkedésük következményeként. A jutalmuk azonban az az erőteljes érzés, hogy a szövetséges nép közé tartoznak. Bármilyen áldozat, amelyet az Úr ügyében hozunk, segít megerősíteni a helyünket Őmellette, aki az életét váltságul adta oly sokakért.

Az összetartozás tanának az utolsó és legfontosabb eleme Jézus Krisztus központi szerepe. Nem csupán a közösség miatt csatlakozunk az egyházhoz, bármily fontos is az. A Jézus Krisztus szeretetén és kegyelmén keresztüli megváltásért csatlakozunk. Azért csatlakozunk, hogy biztosítsuk magunknak és a fátyol mindkét oldalán lévő szeretteinknek a szabadítás és felmagasztosulás szövetségeit. Azért csatlakozunk, hogy részt vegyünk egy nagy munkában, Sion megalapításában, felkészülve az Úr visszatértére.

Az egyház a gondnoka a szabadítás és felmagasztosulás azon szövetségeinek, amelyeket Isten a szent papság szertartásai által ajánl nekünk.¹⁵ E szövetségek megtartása által nyerjük el az összetartozás legmagasztosabb és legmélyrehatóbb érzését. Russell M. Nelson elnök nemrégiben azt írta:

„Miután ti és én szövetséget kötöttünk Istennel, az Ővele való kapcsolatunk sokkal szorosabb lesz, mint a szövetségkötésünk előtt. Attól fogva össze vagyunk kötve. Az Istennel kötött szövetségünk miatt Ő soha nem fárad bele abba, hogy segítsen nekünk, mi pedig soha sem merítjük ki az Ő irgalmas türelmét irántunk. Mindegyikünknek különleges helye van Isten szívében. […]

Jézus Krisztus kezeskedik ezekért a szövetségekért (lásd Zsidók 7:22; 8:6).”¹⁶

Ha emlékezünk erre, akkor az Úr velünk kapcsolatos nagy reményei fellelkesítenek, nem pedig letörnek minket.

Örömöt érzünk, amikor egyénekként és közösségként törekszünk „a Krisztus teljességével ékeskedő kornak mértékére”¹⁷. Az ezen az úton minket érő csalódások és kudarcok ellenére ez egy nagyszerű kaland. Felemeljük és biztatjuk egymást a felfelé vezető ösvényen haladva, tudván, hogy még a megpróbáltatások és a megígért áldások késlekedése ellenére is örvendezhetünk, mert Krisztus legyőzte a világot¹⁸, és mi Vele vagyunk. Eggyé lenni az Atyával, a Fiúval és a Szent Lélekkel kétségtelenül a legfőbb összetartozás.¹⁹

Ekképpen tehát – és végeredményben erről szól az összetartozás tana – mindegyikünk megerősítheti: Jézus Krisztus meghalt értem; úgy vélte, méltó vagyok a vérére. Ő szeret engem és képes megváltoztatni az életemet. Amint bűnbánatot tartok, az Ő kegyelme át fog alakítani engem. Egy vagyok Vele az evangéliumi szövetségben; az Ő egyházába és királyságába tartozom; az Ő ügyéhez tartozom, hogy megváltást hozzon Isten minden gyermekének.

Tanúsítom, hogy idetartoztok. Jézus Krisztus nevében, ámen.