A tanítványság mintái

Ma reggel az Észak-Amerikában élő két gyermekünk és három unokánk nagyjából a fél világgal együtt látta a ragyogó napot fenségesen felkelni keleten. A többi három gyermekünk és hét unokánk Afrikában a világ másik felével látta, ahogy fokozatosan elborítja őket a sötétség, amint a nap a láthatár alá bukott nyugaton.

A nappal és éjszaka kezdetének ezen időtlen állandósága naponta emlékeztetőül szolgál az életünket irányító, megmásíthatatlan tényekre. Amikor tiszteletben tartjuk ezeket az örökkévaló tényeket, és igazodunk hozzájuk, belső békét és összhangot tapasztalunk. Amikor nem így teszünk, bizonytalanok vagyunk, és a dolgok nem úgy alakulnak, ahogyan elvárnánk.

A nappal és az éjszaka egyike az Isten által a földön valaha élt minden ember számára adott mintáknak – ahogy a dolgok valójában vannak. Emberi létünk feltétlen igazsága ez, amelyről nem alkudozhatunk a saját vágyaink szerint, következmények nélkül. Ezt juttatja eszembe minden egyes alkalom, amikor Afrikából repülővel ideutazom, hogy részt vegyek az általános konferencián – egyetlen nap alatt 10 órával állítva vissza a biológiai órámat.

Valahányszor készek vagyunk észrevenni, látjuk, hogy Mennyei Atya kellő számú tanút adott nekünk az igazságról, hogy az életünket úgy irányítsuk, hogy megismerjük Őt és részünk legyen a békesség és öröm áldásaiban.

Joseph Smith prófétán keresztül az Úr Lelke megerősíti: „Továbbá adok nektek egy mintát minden dologban, hogy ne tévesszenek meg titeket; mert Sátán szerte jár a földön, megtévesztve a nemzeteket”¹.

Korihór, az antikrisztus, ilyen megtévesztésnek esett áldozatul, és nem hitt többé Isten létezésében és Krisztus eljövetelében. Alma próféta így tett neki bizonyságot: „[M]inden dolog azt mutatja, hogy van Isten; igen, méghozzá a föld és minden olyan dolog, am[ely] annak színén van, igen, és annak mozgása, igen, és mind a bolygók is, melyek szabályos rendjükben mozognak, arról tesznek [tanú]ságot, hogy van egy Legfensőbb Teremtő”².

Amikor Korihór ragaszkodott ahhoz, hogy egy jelet kapjon, mielőtt hinni tudna, Alma némasággal sújtatta őt. Az őt ért csapás nyomán megalázkodva Korihór önként bevallotta, hogy az ördög tévesztette meg.

Nem kell, hogy megtévesszenek bennünket. Folyamatosan előttünk van az intelligens élet csodája. A megszámlálhatatlan csillaggal és galaxissal ékesített mennyek csodáira vetett röpke pillantás és elmélkedés pedig kiáltásra készteti a hívő szív lelkét: „Istenem…, mily nagy vagy te!”³.

Igen, Isten, a mi Mennyei Atyánk él, és állandóan, számos módon nyilatkoztatja ki magát nekünk.

Ahhoz azonban, hogy elismerjük Istent, és Őbenne higgyünk és haladjunk tovább, a szívünknek fogékonynak kell lennie az igazság Lelkére. Alma azt tanította, hogy a hitet megelőzi az alázat.⁴ Mormon hozzátette, hogy lehetetlen olyasvalakinek hittel és reménységgel rendelkeznie, valamint befogadnia Isten Lelkét, aki nem „szelíd és alázatos szívű”.⁵ Benjámin király kijelentette, hogy aki a világ dicsőségét helyezi az első helyre, „ellensége Istennek”⁶.

Azáltal, hogy alávetette magát a keresztségnek, hogy minden igazlelkűséget betöltsön – habár Ő maga igazlelkű és szent volt –, Jézus Krisztus azt szemléltette, hogy az Isten előtti alázatosság az Ő tanítványai alapvető jellemvonása.⁷

Minden új tanítványtól megköveteltetik, hogy kimutassa az Isten előtti alázatosságát a keresztelés szertartása által. Így „mindazokat, akik megalázkodnak Isten előtt, és meg kívánnak keresztelkedni, és megtört szívvel és töredelmes lélekkel állnak elő…, fogadják be keresztelés által az ő egyházába!”⁸.

Az alázat a tanítvány szívét a bűnbánat és az engedelmesség felé fordítja. Ekkor Isten Lelke képes eljuttatni az igazságot ahhoz a szívhez, ahol módot talál a bejutásra.⁹

Az alázat hiánya járul hozzá a leginkább Pál apostol jövendölésének a beteljesedéshez ezekben az utolsó napokban:

„Mert lesznek az emberek magukat szeretők, pénzsóvárgók, kérkedők, kevélyek, káromkodók, szüleik iránt engedetlenek, háládatlanok, tisztátalanok,

Szeretet nélkül valók, kérlelhetetlenek, rágalmazók, mértékletlenek, kegyetlenek, a jónak nem kedvelői.”¹⁰

A Szabadító hívása, hogy tanuljunk Őróla, arra is hív, hogy forduljunk el a világiasság csábításától, és váljunk olyanná, amilyen Ő: szelíddé és alázatos szívűvé, alázatossá. Ezután képesek vagyunk felvenni az Ő igáját, és rájönni, hogy az könnyű – hogy a tanítványság nem teher, hanem öröm, ahogy azt Russell M. Nelson elnök oly ékesszólóan és ismételten tanította nekünk.

A Krisztusról és az Ő útjairól való tanulás az Ő megismerésére és szeretetére vezet minket.

Ő a példájával megmutatta, hogy alázatos hozzáállással valóban lehetséges a mi teljes valónkkal ismerni és szeretni az Atyaistent, továbbá úgy szeretni másokat, mint magunkat, semmit sem tartva vissza. Az Ő földi szolgálattétele, mely során mind az akaratát, mind a testét az oltárra helyezte, ezen tantételek alkalmazásának a mintája volt, amelyeken az Ő evangéliuma alapszik. Mindkét tantétel kifelé fordulást jelent, és arról szól, hogy miként kapcsolódunk másokhoz, nem keresve személyes elégtételt vagy dicsőséget.

Az a csodálatos kettősség rejlik ebben, hogy amikor arra összpontosítunk, hogy a lehető legnagyobb erőbedobással szeressük Istent és másokat, akkor válunk képessé arra, hogy felfedezzük a saját valódi isteni értékünket Isten fiaiként és leányaiként, azzal a teljes békességgel és örömmel, amely ezzel az élménnyel jár.

Eggyé válunk Istennel és egymással a szeretet és a szolgálat által. Ekkor megkaphatjuk a Szentlélek tanúságát erről a tiszta szeretetről, a gyümölcsről, amely Lehi szerint „a legédesebb, felülmúlva mindazt, amit addig valaha is megízlelt…”¹¹.

A korona, amelyet Krisztus kapott – azáltal, hogy mindent odaadott és megtett, amire csak képes volt, hogy lefektesse az Atya iránt és az irántunk tanúsított szeretet mintáját –, az volt, hogy megkapott minden hatalmat, sőt, mindazt, amivel az Atya rendelkezik, ami a felmagasztosulás.¹²

A lehetőségünk, hogy a lelkünkben tápláljuk Isten és a felebarátaink tartós szeretetét, otthon kezdődik szent szokásokkal, mint amilyen a kapcsolatunk építése az Atyával az Ő Egyszülött Fia nevében mondott napi személyes és családi ima révén, a közös tanulás Őróluk egyéni és családi szentírás-tanulmányozás által, a sabbatnap közös megtartása, valamint az egyéni, érvényes templomi ajánlással való rendelkezés, illetve annak a minél gyakoribb közös használata.

Amint egyénileg növekedünk az Atyáról és a Fiúról szóló tudásunkban és az irántuk való szeretetünkben, növekszünk az egymás iránti megbecsülésünkben és szeretetünkben is. Nagymértékben fokozódik azon képességünk, hogy szeressük és szolgáljuk az otthonunkon kívül lévőket.

Amit otthon teszünk, valódi tűzpróbája a kitartó és örömteli tanítványságnak. A visszaállított evangélium legédesebb áldásai, amelyeket a feleségemmel, Gladysszel a háztartásunkban élvezünk, abból származnak, hogy megtanultuk megismerni és tisztelni Istent otthon, és megosztani az Ő szeretetét a leszármazottainkkal.

Az Isten iránti szeretet és az otthonunkon kívül lévők szolgálata idővel a jószívűség tulajdonságává válik.

Ez tükrözi az Isten királyságában végzett megszentelt szolgálat azon mintáját, amelyet az Úr élő prófétái és apostolai állítanak elénk. Eggyé válunk velük.

Ekkor képessé tétetünk, hogy rajtuk keresztül az Úrra tekintsünk „minden gondolatban”, hogy se „ne kételkedj[ünk]” és „ne félj[ünk]”.¹³

Az Úr élő prófétáihoz és apostolaihoz hasonlóan mi is a bensőnkben a minden ember, és a hit házanépe iránti jószívüséggel haladhatunk előre, miközben gondolatainkat erény díszíti szüntelenül, megerősödött önbizalommal Isten színe előtt, és a papság tana úgy csapódik majd le lelkünkön, mint az égből érkező harmat.

Az Úr élő prófétáival és apostolaival együtt mi is csatlakozhatunk a hit erényes köréhez, amelyet megerősít a megszentelt szolgálat, amelyben a Szentlélek állandó társunk lesz, jogarunk pedig az igazlelkűség és az igazság változatlan jogara; uralmunk örökkévaló uralom lesz, és kényszerítő eszközök nélkül száll majd ránk örökkön örökké.¹⁴ Mert ez az Atya tervének az ígérete. Jézus Krisztus nevében, ámen.