Földi sáfárságunk

Amikor a feleségemmel nemrégiben a szülőhazánkba, Franciaországba látogattunk, abban az örömben volt részünk, hogy elvihettük néhány unokánkat, hogy felfedezzünk egy pompás kertet Giverny kis városában. Élveztük az ösvényeken való sétálgatást, mely során megcsodáltuk a gyönyörű virágágyásokat, az elegáns vízililiomokat és a tavacskákon játszadozó fényeket.

Kép

a kert Givernyben

Ez a bámulatos hely egyetlen ember alkotói szenvedélyének az eredménye: mégpedig a nagyszerű festőé, Claude Monet-é, aki 40 éven át alakította és gondozta a kertjét, hogy az a festői munkája helyszínéül szolgáljon. Monet a természet pompájában elmerülve szerzett benyomásait a színek és fények segítségével vitte vászonra. Az évek során egy több száz festményből álló rendkívüli gyűjteményt hozott létre, melyeket közvetlenül a kertje ihletett.

Kép

Monet kertet ábrázoló festménye

Claude Monet: Tavirózsák és japán híd (1899)

Fivérek és nővérek! A természet körülöttünk lévő szépségeivel való kapcsolatunk az élet leginspirálóbb és legkedvesebb élményeit eredményezheti. Az érzéseink mély hálát ébresztenek Mennyei Atyánk és az Ő Fia, Jézus Krisztus iránt, akik ezt a pompás földet teremtették – annak hegyeivel és patakjaival, növényeivel és állataival –, valamint első szüleinket, Ádámot és Évát is.¹

A teremtés munkája önmagában nem a végső cél, hanem elengedhetetlen része Isten gyermekei számára készített tervének. Az a célja, hogy egy olyan környezetet biztosítson, ahol a férfiak és a nők próbára tétethetnek, gyakorolhatják az önrendelkezésüket, örömre lelhetnek, valamint tanulhatnak és fejlődhetnek, hogy egy nap majd visszatérhessenek Teremtőjük színe elé, és örök életet örökölhessenek.

Ezek a csodálatos alkotások teljes mértékben a mi javunkra lettek teremtve, és élő bizonyítékai a Teremtő gyermekei iránti szeretetének. Az Úr kijelentette: „igen, minden dolog, ami a földből sarjad, …az ember javára és használatára lett megalkotva, hogy kedvére legyen a szemnek és vidítsa a szívet”².

A teremtés isteni ajándékát azonban nem kapjuk meg kötelességek és felelősségek nélkül. Ezeket a kötelességeket leginkább a sáfárság fogalmával lehet jellemezni. Evangéliumi értelemben a sáfárság szó szent lelki vagy fizikai felelősséget jelent egy olyan dologról való gondoskodás iránt, amely Istené, s amiért felelősségre vonhatóak vagyunk.³

Amint azt a szentírások tanítják, a földi sáfárságunk a következő tantételeket foglalja magában:

Első tantétel: Az egész föld az összes élőlényével együtt Istené.

A Teremtő a gondjainkra bízta a föld forrásait és az élet minden formáját, azonban teljes egészében megtartja a tulajdonjogot. Ezt mondta: „Én, az Úr, feszítettem ki az egeket, és építettem a földet, saját kezem munkáit; és azokban minden dolog az enyém.”⁴ Minden, ami a földön van, Istené, beleértve a családunkat, a fizikai testünket, sőt, még az életünket is.⁵

Második tantétel: Isten teremtményeinek a sáfáraiként kötelességünk tisztelni őket és gondoskodni róluk.

Isten gyermekeiként azt a feladatot kaptuk, hogy legyünk az Ő isteni teremtményeinek a sáfárai, gondviselői és védelmezői. Az Úr azt mondta, hogy „minden embert felelősségre vonhatóvá te[ttem], mint sáfárt a földi áldások felett, amelyeket én alkottam és készítettem el teremtményeimnek”.⁶

Mennyei Atyánk megengedi nekünk, hogy a saját szabad akaratunk szerint használjuk a földi forrásokat. Önrendelkezésünket azonban nem szabad úgy értelmezni, mintha az feljogosítana minket a világ kincseinek bölcsesség és korlátok nélküli használatára vagy felemésztésére. Az Úr így intett minket: „És örömére szolgál Istennek, hogy mindezen dolgokat megadta az embernek; mert evégre lettek megalkotva, hogy használják [azokat] az ítélőképesség gyakorlásával, nem mértéktelenül, [és nem is kierőszakolva].”⁷

Russell M. Nelson elnök egyszer megjegyezte: „Az isteni teremtés haszonélvezőiként mi a teendőnk? Vigyáznunk kell a földre, legyünk bölcs sáfárok felette, és őrizzük azt meg a jövő nemzedékek számára!”⁸

A föld és a természetes környezetünk gondozása nemcsak egyszerűen tudományos vagy politikai szükséglet, hanem olyan szent felelősség is, melyet Isten bízott ránk, s melynek a kötelesség és alázat mély érzésével kellene eltöltenie bennünket. A tanítványságunknak is szerves alkotóeleme. Hogyan is tisztelhetjük és szerethetjük Mennyei Atyát és Jézus Krisztust anélkül, hogy tisztelnénk és szeretnénk az Ő alkotásaikat?

Számos dolgot tudunk tenni – együttesen és egyénileg is – azért, hogy jó sáfárok legyünk. Egyéni körülményeinket figyelembe véve mindannyian több áhítattal és megfontoltabban használhatjuk a föld bőséges forrásait. Támogathatjuk a földről való gondoskodásra irányuló közösségi erőfeszítéseket. Olyan személyes életvitelt és viselkedésformákat alakíthatunk ki, amelyek tiszteletben tartják Isten alkotásait, és a saját életterünket egyre rendezettebbé, gyönyörűbbé és lélekemelőbbé teszik.⁹

Az Isten teremtményei feletti sáfárságunknak része – sőt csúcspontja – az is, hogy szent kötelességünk szeretni, tisztelni és gondoskodni minden olyan emberi lényről, akivel osztozunk a földön. Ők Isten fiai és leányai, nővéreink és fivéreink, és a teremtés munkájának kimondottan az ő örök boldogságuk a célja.

Antoine de Saint-Exupéry író a következőt mesélte: Egy nap a vonaton utazva egy csoport menekült között találta magát. Mélyen megilletődve azon a reménytelenségen, amelyet egy fiatal gyermek arcán látott, így szólt: „Ha egy kertben sikerül egy új rózsafajtát kitenyészteni, a kertészeket mind izgalom fogja el. Elkülönítik, gondozzák, ápolják a rózsát. Az embereknek azonban nincsenek kertészeik.”¹⁰

Fivéreim és nővéreim, nem nekünk kellene-e a férfi- és nőtársaink kertészeinek lennünk? Nem mi vagyunk-e a mi atyánkfiai őrzői? Jézus Krisztus megparancsolta nekünk, hogy úgy szeressük embertársainkat, ahogyan önmagunkat.¹¹ Az Ő száján kiejtve a társ szó nem csupán fizikai közelséget jelent – a szív közelségére utal. Magában foglalja ennek a bolygónak az összes lakóját, éljenek akár a közelünkben, akár egy távoli országban, függetlenül a származásuktól, a személyes hátterüktől vagy a körülményeiktől.

Krisztus tanítványaiként komoly kötelességünk fáradhatatlanul munkálkodni a békességért és az összhangért a föld minden nemzete között. Minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk azért, hogy megvédjük, valamint vigaszt és enyhülést nyújtsunk a gyengéknek, a szűkölködőknek és mindazoknak, akik szenvednek vagy akiket elnyomnak. Mindenekfelett a szeretet azon legnagyszerűbb ajándéka, amelyet embertársainknak nyújthatunk, hogy megosztjuk velük az evangélium örömét, és hívjuk őket, hogy szent szövetségek és szertartások által jöjjenek a Szabadítójukhoz.

Harmadik tantétel: Azt a felhívást kaptuk, hogy vegyünk részt a teremtés munkájában.

A teremtés isteni folyamata még nem fejeződött be. Isten teremtményei mindennap növekednek, bővülnek és sokasodnak. A legcsodálatosabb az, hogy Mennyei Atyánk arra kér minket, vegyünk részt az Ő alkotó munkájában.

A teremtés munkájában veszünk részt, amikor megműveljük a földet, vagy saját alkotásainkkal egészítjük ki ezt a világot – mindaddig, amíg tiszteletet tanúsítunk Isten teremtményei iránt. A hozzájárulásainkat kifejezhetjük olyan művészeti, építészeti, zenei, irodalmi és kulturális alkotások létrehozásán keresztül, amelyek ékesítik a bolygónkat, megelevenítik az érzékszerveinket, és vidámságot hoznak az életünkbe. Olyan tudományos és orvosi felfedezések által is hozzájárulunk a teremtéshez, amelyek megőrzik a földet és a rajta lévő életet. Thomas S. Monson elnök az alábbi gyönyörű szavakkal foglalta össze ezt az elgondolást: „Isten befejezetlenül hagyta a világot, hogy az ember azon gyakorolja a készségeit…, s hogy az ember megismerje a teremtés örömeit és dicsőségeit.”¹²

Jézus tálentumokról szóló példázatában, amikor a szolgák ura visszatért az utazásából, megdicsérte és megjutalmazta azt a két szolgát, akik megsokasították és naggyá tették a tálentumaikat. Ezzel szemben haszontalannak nevezte azt a szolgát, aki a földbe rejtette az ő egyedi tálentumát, és azt is elvette tőle, amit kapott.¹³

Hasonlóképpen a földi teremtmények sáfárjaiként betöltött szerepünk sem csak arról szól, hogy e teremtényeket fenntartsuk és megőrizzük. Az Úr elvárja tőlünk, hogy az Ő Szent Lelke késztetése szerint szorgalmasan dolgozzunk azon, hogy megnöveljük, gazdagítsuk és jobbá tegyük az Őáltala ránk bízott forrásokat – ne csak a saját javunkra, hanem mások megáldására is.

Nincs olyan emberi teljesítmény, amely felérhet azzal az élménnyel, amikor teremtőtársakká válunk Istennel abban, hogy életet adunk, vagy segítünk egy gyermeknek tanulni, fejlődni és boldogulni – akár szülői, tanítói, vezetői vagy bármilyen más szerepben. Nincs szentebb, kielégítőbb, és ugyanakkor megterhelőbb sáfárság annál, mint amikor a Teremtőnkkel társulva fizikai testet biztosítunk az Ő lélekgyermekeinek, majd segítünk nekik elérni isteni lehetőségeiket.

A teremtőtársként betöltött felelősség állandó emlékeztetőül szolgál arra, hogy az élet és minden egyes ember teste szent; hogy nem tartoznak máshoz, csakis Istenhez; valamint hogy Ő őrzőkké tett minket, hogy tiszteljük, védelmezzük és gondoskodjunk róluk. Isten parancsolatai, melyek a nemzőerőt és az örökkévaló családok megalapítását kormányozzák, utat mutatnak nekünk ebben a szent sáfárságban, mely oly létfontosságú az Ő tervében.

Fivéreim és nővéreim! Fel kell ismernünk, hogy az Úr számára minden lelki – beleértve életünk legfizikaibb vonatkozásait is. Bizonyságomat teszem arról, hogy nagyszerű lelki áldások ígéretét kapják azok, akik szeretik a földet, valamint férfi- és nőtársaikat, és gondoskodnak róluk. Ha hithűek maradtok ebben a szent sáfárságban, és tiszteletben tartjátok az örökkévaló szövetségeiteket, gyarapodni fogtok Isten és az Ő Fia, Jézus Krisztus ismeretében, és bőségesebben fogjátok érezni az Ő szeretetüket és befolyásukat az életetekben. Mindez felkészít majd benneteket arra, hogy Ővelük lakjatok, és további teremtő hatalmat kapjatok¹⁴ az eljövendő életben.

E halandó lét végén a Mester arra fog kérni minket, hogy adjunk számot szent sáfárságunkról, beleértve azt is, hogy miként gondoskodtunk az Ő alkotásairól. Azért imádkozom, hogy akkor majd hallhassuk az Ő szerető szavait a szívünkbe suttogva: „Jól vagyon jó és hű szolgám, kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután; menj be a te uradnak örömébe.”¹⁵ Jézus Krisztus nevében, ámen.