2006
A javításra szoruló dolgok
2006. Május


A javításra szoruló dolgok

Amikor azt mondja a lélekben szegényeknek, hogy „Jőjjetek énhozzám”, azt érti alatta, hogy Ő tudja a kiutat és ismeri a felfelé vezető utat.

Csodálatos hegyi beszédében Jézus első szavai a szomorú, csüggedt és aggódó emberekhez szóltak. „Boldogok a lelki szegények – mondta –, mert övék a mennyeknek országa.”1 Akár az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza tagjai vagytok, akár a ma reggel minket hallgató olyan több ezer ember közül valók, akik nem a mi hitünket vallják, most azokhoz szólnék, akik személyes megpróbáltatásokkal és családi nehézségekkel néznek szembe. Azokhoz, akik szívük magányos lövészárkaiban vívják meg a harcokat. Azokhoz, akik az elkeseredettség árvizeit próbálják visszatartani, melyek néha egyfajta lelki szökőárként mosnak el minket. Különösen azokhoz szólnék, akik úgy érzik, hogy életük látszólag javíthatatlanul megtört.

Nekik ajánlom fel a legbiztosabb és legédesebb ellenszert, amit valaha is ismertem. Ez egy olyan világos kijelentésben található, amit maga a világ Szabadítója tett. Szolgálatának elején és a végén is kijelentette. Mondta a hívőknek, és azoknak is, akik nem annyira voltak biztosak az Ő szavaiban. Személyes problémáiktól függetlenül mindenkihez szólt:

„Jőjjetek én hozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket.

Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek.”2

Az ígéret elején a „jőjjetek én hozzám” kifejezés döntő fontosságú. Ez a kulcs az általunk keresett békéhez és nyugalomhoz. Hasonlóképpen, mikor a Szabadító az új világban a templom előtt a nefitákhoz szólt, így kezdte mondandóját: „Áldottak a lélekben szegények, akik hozzám jönnek, mert övéké a mennyeknek királysága.”3

Mikor András és János először hallották Krisztus szavait, az annyira megindította őket, hogy követték, mikor eltávolodott a tömegtől. Érezve azt, hogy valaki követi, Jézus megfordult és megkérdezte a két férfitól: „Mit kerestek?” Ők ezt kérdezték: „Hol lakol?” Krisztus erre azt mondta: „Jőjjetek és lássátok meg.” Másnap Filep személyében egy újabb tanítványra lelt, és azt mondta neki: „Kövess engem!”4 Röviddel ezután Pétert és a többi új apostolt ugyanazon szellemiség által hivatalosan is felszólította: „Kövessetek engem”5 – mondta.

A Szabadító földi szolgálatának bármely mozzanatát is tekintjük, tisztán látszik, hogy feladatunk lényegét és halandó életünk alapvető követelményét ezekben a rövid kifejezésekben lehet összefoglalni. Ő azt mondja nekünk: „Bízzatok bennem, tanuljatok tőlem, tegyétek, amit én! Aztán, majd ha azon az úton jártok, ahol én – mondja –, akkor beszélgethetünk arról, hogy ti merre mentek, valamint a problémáitokról és gondjaitokról melyekkel szembe néztek. Ha követtek engem, kivezetlek titeket a sötétségből – ígéri –, válaszolni fogok imáitokra. Nyugalmat hozok a ti lelketekbe.”

Szeretett barátaim, tudom, hogy nincs más út számunkra, hogy sikerrel járjunk, és biztonságban legyünk az élet számos csapdája és problémája közepette. Nem ismerek más módot terheink viselésére, vagy arra, hogy megtaláljuk azt, amit Jákób a Mormon könyvében csak úgy említ, mint „az a boldogság, mely a szenteknek van elkészítve”6.

Tehát erre az állandó felhívásra válaszolva hogyan jöhet valaki Krisztushoz? A szentírások rengeteg példát és módot mutatnak erre. A legtöbb alapvető fontosságút ti is jól ismeritek. A legkönnyebb és a legkorábbi, egyszerűen a szívünkben ébredő vággyal érkezik, amely a hit általunk ismert legalapvetőbb formája. Alma azt mondja: „Még ha nem is vagytok képesek annál többre, mint hogy vágyjatok arra, hogy higgyetek”, és csak egy „cseppnyi hitet” gyakorolnátok, … hogy akár csak egy kis helyet tudjatok adni Isten ígéreteinek magatokban – az már kezdésnek elegendő.7 Hinni, a hitnek „cseppnyi” részecskéjével rendelkezni – egyszerűen olyan dolgokat remélni, melyeket még nem láttunk az életünkben, de valóban adományozásra várnak8 – ez az egyszerű lépés, mikor azt az Úr Jézus Krisztusra összpontosítjuk, az Ő örökkévaló evangéliumának első alapelve volt és lesz is mindig, mely a kétségbeesésből kivezető első lépés.

Másodszor, meg kell változtatnunk mindent, amit csak tudunk, ami a probléma része lehet. Röviden szólva bűnbánatot kell tartanunk, mely talán az egyik leginkább bátorító szó a kereszténység szótárában. Köszönjük Mennyei Atyánknak, hogy lehetővé tette a változást, köszönjük Jézusnak, hogy képesek vagyunk a változásra, hiszen ezt végső soron csak az ő mennyei segítségükkel tudjuk megtenni. Természetesen nem minden nehézségünk tudható be cselekedeteink következményeként. Ezek gyakran mások cselekedeteinek következményei, vagy az élet földi történései. De bármin, amin mi tudunk változtatni, változtatnunk is kell, a többit pedig magunknak kell megbocsátanunk. Ha így teszünk, a Szabadító engeszteléséhez annyira lesz szabad az utunk, amennyire csak mi, saját tökéletlenségeink fényében, szabaddá tudjuk tenni azt. Ő majd onnan átveszi a dolgot.

Harmadszor, amennyi módon csak tudjuk, megpróbáljuk magunkra venni az Ő személyiségét, melyet azzal kezdünk, hogy az Ő nevét magunkra vesszük. Ez a név hivatalosan az evangélium szabadító szertartásaiban kötött szövetség által adatik. Ezek a kereszteléssel kezdődnek, és a templomi szövetségekkel fejeződnek be; sok másik mellett, mint például az úrvacsoravétel, melyek további áldásokként és emlékeztetőkként egész életünkre kiterjednek. Nefi a következőket mondta, mikor kora népének a ma reggeli üzenetet tanította: „Köve[ssétek] a Fiút, szívetek minden szándékával, …igaz szándékkal, …Krisztus nevét… magatokra [véve] […] Tegyétek meg tehát azon dolgokat, melyekről elmondtam nektek, hogy láttam, hogy a ti Uratok és Megváltótok meg fogja tenni.”9

Ezeket a legalapvetőbb tanításokat követve, Krisztus felé számos csodálatos csatorna fog megnyílni számunkra. Ima, böjt és az Ő céljairól való elmélkedés. A szentírások tanulmányozása, a másoknak nyújtott szolgálat. A gyengék segítése, lecsüggesztett kezek felemelése, az ellankadt térdek erősítése.10 Mindenek felett „Krisztus tiszta szeretet[ével]” szeretni, ami „örökké tart”, ami „minden dolgot elbír, minden dologban hisz, minden dolgot remél és minden dolgot elvisel”11. Ezzel a szeretettel, rövidesen észre vesszük majd, hogy napjaink számos utat tartogatnak, melyek a Mesterhez vezetnek, és minden alkalommal, mikor kinyújtjuk kezünket felé, bármilyen gyengék is vagyunk, felfedezzük, hogy Ő már aggódva próbált elérni minket. Így hát lépünk, küzdünk, kutatunk és soha meg nem hátrálunk.12

Arra vágyom ma, hogy mindannyian – nem csak azok, akik „lélekben szegények”, hanem mindenki – tegyünk szert minél közvetlenebb személyes tapasztalatra a Szabadító példája által. Néha túlságosan ferde megközelítésből keressük a mennyet, programokra, történetekre és mások tapasztalataira, vagy történeteire összpontosítva. Ezek is fontosak, de közel sem annyira mint saját élményeink, igaz tanítványi mivoltunk, és az erő, mely az Ő felséges érintésének első kézből való megtapasztalása által adatik.

Egy ördögi függőséggel harcolsz – dohányzással, vagy kábítószerekkel, szerencsejátékkal, vagy korunk pusztító járványával, a pornográfiával? Gondok vannak a házasságoddal, vagy veszélyben van a gyermeked? Zavarodott vagy nemi hovatartozásoddal kapcsolatban, vagy keresed az önbecsülésedet? Akár te, vagy egy szeretted, éppen betegséggel, lehangoltsággal vagy a halállal néz szembe? Bármilyen más lépést is kell tennetek, hogy felülkerekedjetek ezeken az aggodalmakon, legelőször jöjjetek Krisztus evangéliumához. Bízzatok a mennyei ígéretekben. Ebben a tekintetben Alma bizonysága az én bizonyságom is: „Én tudom – mondja ő –, hogy aki Istenbe helyezi bizalmát, az támogatva lesz a próbatételeiben, és a gondjaiban és a megpróbáltatásaiban.”13

Az Isten irgalmas természetére történő hagyatkozás áll a Krisztus által tanított evangélium középpontjában. Bizonyságomat teszem arról, hogy a Szabadító engesztelése nem csak a bűneink terhét emeli le rólunk, hanem csalódásaink és bánatunk, valamint fájdalmaink és kétségbeesésünk terhét is.14 A kezdetektől fogva az ilyen segítségben való bizalomnak az volt a célja, hogy mind okot, mind pedig módot adjon a fejlődésre, egy ösztönzést, hogy terheinket lefektessük, és szabadulásunkat magunkra vegyük. Az életben sok nehézség lehet és lesz is. A Krisztushoz jövő lélek azonban, aki ismeri az Ő hangját és próbál úgy cselekedni, ahogy Ő, ahogy a himnusz is mondja, erőt nyer majd általa.15 A Szabadító emlékeztet minket arra, hogy a keze tenyerére vésett minket.16 A keresztre feszítés és az engesztelés felfoghatatlan árára gondolva ígérem nektek, hogy Ő nem fog most hirtelen hátat fordítani nekünk. Amikor azt mondja a lélekben szegényeknek, hogy „Jőjjetek énhozzám”, azt érti alatta, hogy Ő tudja a kiutat és ismeri a felfelé vezető utat. Ismeri, mivel Ő megjárta ezt az utat. Ismeri az utat, mivel Ő maga az út.

Testvérek, bármi is legyen a problémátok, kérlek titeket, ne adjátok fel, és ne engedjetek a félelemnek! Mindig is megérintett az a mozzanat, amikor angliai missziójába induló fiát, a fiatal Gordont, Bryant S. Hinckley búcsúzóul megölelte, és egy kézzel írott kis papírdarabot csúsztatott a kezébe, melyen a Márk ötödik fejezetéből való következő négy szó állt: „Ne félj, csak higyj.”17 Eszembe jut az az éjszaka is, mikor Krisztus a rémült tanítványai segítségére sietett a vízen járva és közben ezt kiáltotta nekik: „Én vagyok, ne féljetek!” Péter felkiáltott: „Uram, ha te vagy, parancsolj, hogy hozzád mehessek a vizeken.” Krisztus válasza ugyanaz volt, ami mindig, minden időben. „Jöjj!” –mondta. Természetéből adódóan Péter a hajó oldalán átlendülve azonnal beugrott a viharos vízbe. Míg szemét az Úrra szegezte, a szél fújta haját, a víz pedig eláztatta köntösét, de minden rendben volt – Krisztus felé jött. Csak akkor kezdett elsüllyedni a tengerbe, amikor hite alábbhagyott és a félelem lett úrrá rajta, csakis mikor levette szemét a Mesterről, hogy az alatta tomboló hullámokra és a vészjóslóan fekete mélységre nézzen. Újra megrémülve így kiáltott fel: „Uram, tarts meg engem!”

Kétségtelenül elszomorodva a minden probléma és félelem felett álló Mester, Ő, aki minden csüggedésre és csalódásra megoldást jelent, kinyújtotta karját, megragadta a süllyedő tanítványt és gyengéden megfeddte: „Kicsinyhitű, miért kételkedél?”18

Ha magányos vagy, tudd, hogy vigaszra lelhetsz. Ha elcsüggedtél, tudd, hogy reményre lelhetsz. Ha lélekben szegény vagy, tudd, hogy megerősödhetsz. Ha úgy érzed, hogy valami eltört benned, azt tudd, hogy meg lehet javítani.

A názáreti keskeny út,

Hol járva lábad megremeg,

Ott fut, ahol egyszer élt

A názáreti Ácsmester.

Fel és le a poros úton

Mindenféle ember jár,

Ott ül Ő, és mellette

Sok tárgy javításra vár.

A lány a törött babával,

Az asszony törött székekkel,

A férfi rossz ekével kérdi:

„Megjavítod Ácsmester?”

Mind megkapta, mire vágyott,

Ekét, igát, babát, széket;

Minden, ami törött volt,

Most megjavult és egész lett.

A hegyre járva éveken át,

Sok fáradt lélek várva-vár,

Sok meggyötört csak vágyva néz,

És panaszosan így kiált:

„Ó, názáreti Ácsmester,

Egy szív eltört és nem jó már,

Egy élet, darabokban hever,

Ó, mondd, te megjavítanád?”

Saját édes életét

Szövi a miénkbe úgy,

Hogy míg életünk kitart

Legyen „megint ép és új!”

„Szívem kusza vágyait,

Formáld jóvá még egyszer,

Hitet, reményt, jót és rosszat,

Ó, názáreti Ácsmester!”19

Jöjjünk hozzá mindannyian, különösen a lélekben szegények, és teljesedjünk ki Őbenne! Ezért imádkozom Jézus Krisztus nevében, ámen.

Jegyzetek

  1. Máté 5:3

  2. Máté 11:28–29

  3. 3 Nefi 12:3; kiemelés hozzáadva.

  4. János 1:35–39, 43

  5. Lásd Máté 4:19.

  6. Lásd 2 Nefi 9:43.

  7. Lásd Alma 32:27; kiemelés hozzáadva.

  8. Lásd Alma 32:21.

  9. 2 Nefi 31:13, 17

  10. Lásd T&Sz 81:5.

  11. Moróni 7:47, 46, 45

  12. Lásd Alfred, Lord Tennyson, „Ulysses”, The Complete Poetical Works of Tennyson (1898), 89. o.

  13. Alma 36:3

  14. Lásd Alma 7:11–12.

  15. Lásd „Lord, I Would Follow Thee,” Hymns, 220. o.

  16. Lásd 1 Nefi 21:16.

  17. Márk 5:36

  18. Máté 14:27–31; kiemelés hozzáadva.

  19. George Blair, „The Carpenter of Nazareth,” Obert C. Tanner, Christ’s Ideals for Living (Sunday School manual, 1955), 22. o.