Több kedvességre van szükség

Nagyon nehéz Monson testvér után beszélni. Nagyon mulatságos, és mégis nagyon őszinte.

Köszönöm, fivérek, a hiteteket és az imáitokat! Mélységesen nagyra értékelem őket.

Az öregség valahogyan egyre tapintatosabbá és kedvesebbé teszi az embert. Elég sokat járt ez a fejemben mostanában.

Azon tűnődtem, miért olyan sok a gyűlölet a világon. Szörnyű háborúkat vívunk, életek vesznek oda, és rengeteg a megnyomorító sebesülés. Ha pedig a közvetlen környezetünket nézem, oly sok az irigység, a felfuvalkodottság, az arrogancia és a kicsinyes kritika; apák, akik apró, jelentéktelen dolgokon dühödnek fel, és hoznak könnyeket a feleség, rettegést pedig a gyermekek életébe.

A faji viszálykodás még mindig fel-felüti ocsmány fejét. Úgy hallottam, hogy itt, közöttünk is megjelenik mindez. Nem értem, hogyan lehetséges ez. Úgy tűnt, mindenki örült a Kimball elnöknek 1978-ban adott kinyilatkoztatásnak. Ott voltam a templomban, amikor történt. Semmi kétség sem volt bennem vagy a szolgatársaimban afelől, hogy a kinyilatkoztatás az Úr akaratát és szándékát tükrözte.

Most pedig azt hallom, hogy rasszista mocskolódás és ócsárló megjegyzések hangzanak el olykor közöttünk. Emlékeztetlek benneteket, hogy egyetlen ember sem tekintheti magát Krisztus igaz tanítványának, aki becsmérlő megjegyzéseket tesz a másik fajból valókra. Sőt nem gondolhatja azt sem magáról, hogy összhangban él Krisztus egyházának tanításaival. Hogyan feltételezheti egyáltalán egy melkisédeki papságviselő arrogánsan azt, hogy jogosult a papságára, miközben úgy gondolja, hogy a másik, aki igaz életet él, nem jogosult a papságra, mert más a bőrszíne?

Az Első Elnökségben végzett szolgálatom során felismertem, és számos alkalommal beszéltem is arról, milyen sokszínű a társadalmunk. Mindez értünk van, muszáj hát befogadnunk e sokszínűséget.

Ismerjük fel mindannyian, hogy mindenki Mennyei Atyánk gyermeke, aki minden gyermekét szereti.

Testvérek! Nincsen helye a rasszista gyűlöletnek ezen egyház papságában. Ha van bárki, akihez eljut a hangom, és hajlik arra, hogy ebben lelje örömét, járuljon az Úr elé, esedezzen bűnbocsánatért, és hagyjon fel mindezzel!

Időről időre kapok olyan leveleket, melyek küldői javaslatokat tesznek a konferencia témájára. Egy ilyen levelet kaptam a minap. Egy hölgy írta, akinek az első házassága válással végződött. Aztán találkozott egy férfival, aki nagyon kedves és figyelmes személyiség volt. Esküvőjük után nem sokkal azonban ráébredt, hogy a férfi pénzügyei igen rendezetlenek voltak; kevés pénze volt, ő mégis felmondott a munkahelyén, és megtagadta a további munkát. Azután a nőnek el kellett mennie dolgozni, hogy el tudja tartani a családját.

Évekkel később a férj még mindig munkanélküli. Említett még két férfit is, akik ugyanezt a mintát követik, nem hajlandóak dolgozni, így a feleségek kényszerülnek arra, hogy hosszú órákat töltsenek a kenyérkeresettel.

Pál ezt mondta Timótheusnak: „Ha pedig valaki az övéiről és főképen az ő házanépéről gondot nem visel: a hitet megtagadta, és roszszabb a hitetlennél” (1 Timótheus 5:8). Ezek nagyon kemény szavak.

Az Úr az újkori kinyilatkoztatásban a következőket mondta:

„A nők jogot formálnak arra, hogy férjük eltartsa őket, míg férjük el nem vétetik. […]

Minden gyermeknek joga van arra, hogy szülei eltartsák, amíg nem nagykorú” (T&Sz 83:2, 4).

Az egyház első napjaitól kezdve a férfiakat tekintik a kenyérkeresőnek a családban. Úgy gondolom, egyetlen férfi sem tekinthető hithű egyháztagnak, ha nem hajlandó dolgozni és eltartani a családját, ha fizikailag képes erre.

Nos, korábban mondtam, hogy nem értem, miért van ilyen sok összeütközés, gyűlölet és keserűség a világon. Természetesen tudom, hogy mindez a gonosz munkája. Mindannyiunkkal foglalkozik, egyenként. Elpusztítja az erőseket is. Az egyház megszervezése óta ezt teszi. Wilford Woodruff elnök ezt mondta:

„Láttam Oliver Cowderyt, amikor úgy tűnt, mintha az egész föld megremegne lába alatt. Soha nem hallottam embert erősebb bizonyságot tenni, mint ő, amikor a Lélek hatása alatt volt. Ám abban a pillanatban, hogy elhagyta Isten királyságát, abban a pillanatban elveszett az ereje. […] Ereje elvétetett tőle, mint Sámsontól Delila ölén. Elveszítette az erőt és a bizonyságot, melyben egykor része volt, és soha nem nyerte vissza azt a maga teljességében, míg a testben élt, bár az egyház [tagjaként] halt meg” (Az egyház elnökeinek tanításai: Wilford Woodruff [2004], 106. o.).

Engedélyt kaptam, hogy elmondjam nektek egy fiatalember történetét, aki a közösségünkben nőtt fel. Nem volt az egyház tagja. Szüleivel egy másik vallás aktív gyakorlói voltak.

Emlékszik, hogy gyermekkorában néhány utolsó napi szent ismerőse csúfolta, kiközösítette és kigúnyolta.

Ezért szó szerint meggyűlölte az egyházat és az ide tartozókat is. Egyikükben sem talált semmi jót.

Aztán édesapja elvesztette a munkáját, ezért el kellett költözniük. Az új helyen, 17 évesen beiratkozott főiskolára. Itt, életében először, megtapasztalta az igaz barátok társaságát, akik közül Richard meghívta őt egy klubba, amelynek az elnöke volt. Így ír erről: „Életemben először akart valaki velem lenni. Nem tudtam, hogyan reagáljak, így hálával telve csatlakoztam. […] Nagyon szerettem az érzést, hogy barátom lehet. Egész életemben ezért imádkoztam. És most, 17 évvel később, Isten válaszolt erre az imára.”

19 évesen aztán a nyári munka alatt egy sátorba került Richarddal. Észrevette, hogy Richard minden este egy könyvet olvasott. Megkérdezte, mit olvas. Azt a választ kapta, hogy a Mormon könyvét. „Gyorsan témát váltottam, és lefeküdtem – tette hozzá. – Végül is ez a könyv döntötte romba a gyermekkoromat. Megpróbáltam elfelejteni a dolgot, de egy hét után már aludni sem tudtam. Miért olvassa minden este? Hamarosan már nem bírtam elviselni a megválaszolatlan kérdéseket a fejemben. Így egy éjszaka megkérdeztem, mi olyan fontos abban a könyvben. Mi van benne? Odaadta a könyvet. Gyorsan kijelentettem, hogy sohasem akartam megérinteni azt. Csak szerettem volna tudni, mi van benne. Elkezdte onnan olvasni, ahol abbahagyta. Jézusról olvasott és az amerikai kontinensen való megjelenéséről. Megdöbbentem. Azt hittem, a mormonok nem hisznek Jézusban.”

Richard megkérte, hogy menjen el vele énekelni a cövekkonferencián fellépő kórusban. Elérkezett a nap, a konferencia elkezdődött. „Gary J. Coleman elder a Hetvenek Első Kvórumából volt a vendég beszélő. A konferencián megtudtam, hogy ő is úgy tért meg az egyházhoz. A végén aztán Richard elrángatott, hogy beszéljek vele. Végül belementem, és amint közelebb értünk, megfordult és rám mosolygott. Bemutatkoztam, és elmondtam, hogy nem vagyok egyháztag, csak a kórus miatt jöttem énekelni. Mosolyogva elmondta, hogy örül nekem és nagyon remek volt az ének. Megkérdeztem, hogyan tudta meg, hogy az egyház igaz. Elmondta rövid bizonyságát, és megkérdezte, hogy olvastam-e a Mormon könyvét. Nemmel feleltem. Megígérte nekem, hogy az első alkalommal, amikor olvasom, érezni fogom a Lelket.”

Később egy alkalommal együtt utazott a két barát. Richard egy Mormon könyvet nyomott a kezébe, és megkérte, hogy olvasson hangosan. Amint elkezdte, hirtelen megérintette a Szentlélek sugalmazása.

Idővel hite egyre gyarapodott. Beleegyezett, hogy megkeresztelkedjen. Szülei ellenkeztek, mégis megkeresztelkedett ebbe az egyházban.

Bizonysága egyre erősebb. Néhány hete kötött örök házasságot egy gyönyörű utolsó napi szent lánnyal a Salt Lake templomban. Gary J. Coleman elder végezte a pecsételést.

Ez a történet vége, ám hatalmas tanulságok vannak ebben a történetben. Az egyik a sajnálatos mód, ahogyan a fiatal mormon barátai bántak ezzel a fiatalemberrel.

A másik az, ahogyan az új barátja, Richard, bánt vele. Gyökeres ellen- téte volt korábbi tapasztalatainak. Megtéréséhez és kereszteléséhez vezetett a szörnyű nehézségek dacára is.

Ilyen csodák történnek, amikor kedvesség, tisztelet és szeretet uralkodik. Miért kell bármelyikőnknek is durvának vagy gorombának lenni másokkal? Miért nem közeledhetünk a környezetünkben mindenkihez barátsággal? Miért olyan nagy a keserűség és az ellenségeskedés? Mindez nem része Jézus Krisztus evangéliumának.

Mindannyian botladozunk olykor. Mindannyian követünk el hibákat. Átfogalmazva Jézus, az Úr imájában elmondott szavait: „És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, a kik ellenünk vétkeztek” (lásd Máté 6:12; Joseph Smith fordítása, Máté 6:13).

William W. Phelps, aki nagyon közel állt Joseph prófétához, 1838-ban elárulta őt, ami miatt Missouriban be is börtönözték Joseph-et. Amikor felismerte, milyen gonosz dolgot művelt, Phelps testvér levelet írt a prófétának, melyben a bocsánatát kérte. A próféta a következőket válaszolta:

„Igaz, hogy sokat szenvedtünk magaviseleted következményeként – a keserű pohár, amely halandó ember számára már amúgy is tele volt, csordultig telt, amikor ellenünk fordultál.

A poharat azonban kiittuk, az Atya akarata beteljesedett, és mi még élünk, amiért áldjuk az Urat. […]

Abban a hitben, hogy bűneid megvallása valós és bűnbánatod őszinte, boldogan nyújtom ki ismét feléd a testvériség jobbját, és örvendezek a tékozló visszatértén.

Múlt vasárnap felolvastuk leveledet a szenteknek, és érzéseik kinyilvánítását elfogadtuk, amikor egyhangúlag Eldöntetett, hogy W. W. Phelpset befogadjuk a közösségbe.

»Jöjj hát, drága testvér, a háborúnak vége,

mint először voltunk, legyünk jóbarátok végre!«” (Teachings of the Prophet Joseph Smith, vál. Joseph Fielding Smith [1976], 165–166).

Testvérek, ezt a szellemet kell kifejleszteni magunkban, amelyet a próféta is példázott. Nem lehetünk önelégültek ezzel kapcsolatban. Urunk egyházának tagjai vagyunk. Kötelezettségeink vannak Vele, másokkal és magunkkal szemben is. Ennek a bűnnel teli világnak oly nagy szüksége van erős, erényes, hívő és igazlelkű emberekre, férfiakra, akik hajlandóak megbocsátani és felejteni.

Nos, végezetül örömömre szolgál megjegyezni azt, hogy a korábbi példák és történetek nem vonatkoznak népünk túlnyomó részének cselekedeteire és hozzáállására. Mindenütt látom magam körül a szeretet és a másokkal való törődés csodás kiáradását.

Egy héttel ezelőtt ezt a termet olyan gyönyörű fiatal nők töltötték meg, akik igyekeznek az evangéliumot életük részévé tenni. Nagylelkűek egymással. Igyekeznek megerősíteni egymást. Dicsőségére válnak a szüleiknek és az otthonnak, ahonnan jöttek. Közelednek a felnőtt kor felé, és magukkal viszik egész életükön át azokat az értékeket, amelyek jelenleg ösztönzik őket.

Gondoljatok arra a hatalmas jóra, amelyet a Segítőegylet nőtestvérei visznek véghez. Jótékony munkájuk árnyéka az egész világot lefedi. A nők kinyújtják kezüket, és idejüket, szerető gondoskodásukat és forrásaikat is feláldozzák, hogy segítsék a betegeket és a szegényeket.

Gondoljatok a jóléti programra, ahol az önkéntesek segítenek ételt, ruhát és egyéb szükséges dolgokat biztosítani a bajban lévőknek.

Gondoljatok csak bele, milyen messzire nyúlnak humanitárius erőfeszítéseink az egyház tagságától egészen a föld szegénység sújtotta nemzeteiig. A kanyaró csapása teljesen megsemmisül sok területen az egyház erőfeszítéseinek köszönhetően.

Figyeljétek meg az Állandó oktatási alap munkáját, amint ezreket emel ki a szegénység ingoványából, és emel fel a tudás és a gyarapodás fénysugarai felé.

És így folytathatnám még a sort, felidézve nektek azokat a hatalmas erőfeszítéseket, amelyeket az egyház jóságos népe tesz, megáldva mások életét, és megemlíthetném mindazokat a kezdeményezéseket, amelyek elérnek a szegényekhez és a szenvedőkhöz szerte a világon.

Nincs határa a jónak, amit tehetünk, a hatásnak, amelyet másokra gyakorolhatunk. Ne kritizáljunk állandóan, és ne a negatív dolgokkal foglalkozzunk! Imádkozzunk hát erőért, imádkozzunk a képességért és a vágyért, hogy segítsünk másokat! Mindig és mindenhol ragyogjon belőlünk az evangélium fénye, hogy a Megváltó Lelke ragyoghasson belőlünk!

Az Úr Józsuéhoz intézett szavaival: „Légy bátor és erős; ne félj, és ne rettegj, mert veled lesz az Úr, a te Istened mindenben, a miben jársz” (Józsué 1:9).

Az Úr Jézus Krisztus nevében, ámen.