Hogy Lelke mindig velünk legyen

Mikor megkeresztelkedtünk, egy ünnepélyes szövetségre léptünk Mennyei Atyánkkal. A szövetség egy megállapodás Isten és az Ő földi gyermekei között, és fontos megérteni, hogy Isten határozza meg minden evangéliumi szövetség feltételeit. Nem ti és én vagyunk azok, akik eldöntik egy szövetség természetét vagy részeit. Inkább úgy fogadjuk el egy szövetség feltételeit és követelményeit, ahogyan azt Mennyei Atyánk létrehozta (lásd Kalauz a szentírásokhoz, „Szövetség”, 197. o.).

A keresztelés szabadító szertartását egy olyan személy végezheti, aki megfelelő felhatalmazást kapott Istentől. A szövetségnek, amelyet a keresztelővízben kötöttünk, ezek az alapvető feltételei: tanúsítottuk, hogy készek vagyunk magunkra venni Jézus Krisztus nevét, hogy mindig emlékezni fogunk őrá, és betartjuk az Ő parancsolatait. Ennek a szövetségnek a tiszteletben tartásával járó ígéret nekünk az, hogy Lelke mindig velünk lesz (lásd T&Sz 20:77). Más szóval, a víz általi keresztség hivatalosan is lehetővé teszi az Istenség harmadik tagjának állandó társaságát.

A keresztelkedésünket követően a papsági felhatalmazással rendelkező személyek – kezeiket fejünkre helyezve – Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza tagjává konfirmáltak, és ránk ruházták a Szentlelket (lásd T&Sz 49:14). Konfirmációnk alkalmával a kifejezés, hogy „fogadd be a Szentlelket” arra utasított, hogy törekedjünk a Lélek általi keresztségre.

Joseph Smith próféta azt tanította: „Akár egy zsák homokot is megkeresztelhetsz ember gyanánt, ha azt nem a bűnök bocsánatának és a Szentlélek elnyerésének figyelembevételével teszed. A víz általi keresztelés csak fél keresztség, és semmire sem jó a másik fele nélkül –, vagyis a Szentlélek általi keresztség nélkül” (History of the Church, 5:499. o.). Vízben történő alámerítés által lettünk megkeresztelve bűneink bocsánatára. Meg kell keresztelkednünk az Úr Lelke által is, és meg kell merítkeznünk benne, „és majd azután jön bűneitek bocsánata, a tűz és a Szentlélek által” (2 Nefi 31:17).

Amint tapasztalatokat szerzünk a Szentlélekkel kapcsolatban, megtanuljuk, hogy nem mindig azonos mértékben érezzük a Lélek hatását. Nem gyakran érnek bennünket erős, drámai lelki benyomások. Még amikor hithűségre és engedelmességre is törekszünk, vannak olyan időszakok, amikor a Lélek útmutatása, megerősítése és békéje nem ismerhető fel azonnal az életünkben. Sőt, a Mormon könyve beszámol a hithű lámánitákról, akik „tűzzel és a Szentlélekkel lettek megkeresztelve, és ezt nem tudták” (3 Nefi 9:20).

A Szentlélek hatásáról a szentírásokban úgy beszéltek, mint „halk és szelíd hang”-ról (1 Királyok 19:12; lásd még 3 Nefi 11:3), és „tökéletesen szelíd hang”-ról (Hélamán 5:30). Az Úr Lelke tehát általában csendes, gyengéd, és nehezen megfogható módon kommunikál velünk.

Egyéni tanulmányaink és az órai oktatás során újra és újra kihangsúlyozzuk az Úr Lelkétől kapott ihlet és sugalmazás felismerésének fontosságát. Az ilyen fajta megközelítés helyes és hasznos. Szorgalmasan törekedjünk arra, hogy felismerjük és reagáljunk a sugalmazásokra, amikor azokat kapjuk. Mégis, a Lélek általi keresztség egyik fontos szempontját talán figyelmen kívül hagyjuk lelki fejlődésünk során.

Igyekezzünk azt is felismerni, amikor úgy visszahúzód[unk] az Úr Lelkétől, hogy annak nem lesz helye benn[ünk], hogy a bölcsesség ösvényein vezessen benn[ünket], hogy megáldjanak, felvirágoztassanak és megőrizzenek benn[ünket] (Móziás 2:36). Különösen a megígért áldás miatt, hogy Lelke mindig velünk lesz – foglalkozzunk azokkal a választásokkal és befolyásokkal, és tanuljunk belőlük, amelyek elválasztanak minket a Szentlélektől.

A norma világos. Ha valami, amit gondolunk, látunk, hallunk vagy teszünk, eltávolít bennünket a Szentlélektől, akkor egyszerűen ne gondoljunk rá, ne nézzük, ne hallgassuk, és ne tegyük azt a bizonyos dolgot. Például, ha valami, amit szórakoztatásra szántak, elidegenít minket a Szentlélektől, akkor az a szórakozás biztosan nem nekünk való. Mivel a Lélek nem tűri azt, ami közönséges, nyers és szemérmetlen, ezek a dolgok tényleg nem nekünk valók. Amikor olyan tevékenységbe fogunk, amelyről tudjuk, hogy kerülnünk kellene, mert azzal elriasztjuk az Úr Lelkét, akkor azok a dolgok határozottan nem valók nekünk.

Elismerem, hogy bukott férfiak és nők vagyunk egy halandó világban, és hogy talán nem lehet velünk a Szentlélek minden nap minden órájának minden percében és másodpercében. A Szentlélek azonban sokáig velünk maradhat, akár az idő legnagyobb részében – és természetesen a Lélek többet lehet velünk, mint amennyit nincs. Amint egyre inkább eláraszt bennünket az Úr Lelke, igyekeznünk kell felismerni a benyomásokat, amikor azokat kapjuk, és azokat a hatásokat vagy eseteket, amelyek miatt elhúzódunk a Szentlélektől.

Lelki gyarapodásunkhoz és túlélésünkhöz ebben az egyre gonoszabb világban, lehetséges és szükséges vezetőnkké fogadni a Szentlelket (lásd T&Sz 45:57). Utolsó napi szentekként néha úgy beszélünk és cselekszünk, mintha a Szentlélek befolyásának érzése az életünkben valamilyen ritka vagy kivételes esemény lenne. Emlékezzünk azonban arra, hogy a szövetség ígérete szerint a Lelke mindig velünk lesz! Ez a mennyei áldás az egyház minden egyes tagjára érvényes, aki megkeresztelkedett, akit konfirmáltak, és akit utasítottak, hogy „fogad[ja] be a Szentlelket”.

Napjainkban a Mormon könyve az elsődleges forrás, amelyhez segítségért kell fordulnunk azért, hogy megtanuljuk meghívni a Szentlélek állandó társaságát. A Mormon könyvében található leírás a Liahónáról, a tájolóról vagy iránytűről, amelyet Lehi és családja használt vadonbéli vándorlásuk során, a feljegyzésekben úgy szerepel, mint egy írás és árnyékkép napjainkra, és mint egy fontos lecke arról, hogy mit kell tennünk azért, hogy a Szentlélek áldásait élvezhessük.

Amint hozzáállásunkat és tetteinket igazlelkűséggel igyekszünk párosítani, akkor ma a Szentlélek az lesz számunkra, ami Lehi és családja számára a Liahóna volt az ő idejükben. Azok a tényezők, amelyek a Liahónát rávették, hogy működjön Lehi számára, ugyancsak meg fogják hívni életünkbe a Szentlelket. Azok a tényezők pedig, amelyek meggátolták a Liahóna működését az ősi időkben, a mi napjainkban ugyanúgy azt okozzák majd, hogy visszahúzódunk a Szentlélektől.

Amint a Liahóna céljait és működési elveit tanulmányozzuk, és elgondolkozunk azokon, bizonyságomat teszem, hogy saját magunk és családunk körülményeihez és szükségleteihez szabott sugalmazást fogunk nyerni. Megáldathatunk, és meg is leszünk áldva a Szentlélek folyamatos íránításával.

Az Úr készítette el a Liahónát, és adta Lehinek és családjának, miután elhagyták Jeruzsálemet, és a vadonban utaztak (lásd Alma 37:38; T&Sz 17:1). Ez az iránytű vagy tájoló megmutatta Lehinek és karavánjának az utat (lásd 1 Nefi 16:10), igen, egy „egyenes utat… a megígért földre” (Alma 37:44). A Liahóna mutatói az utazók „hit[e]… szorgal[ma] és megszívlelés[ei] szerint” működtek (1 Nefi 16:28), és megszűntek működni, amikor a család tagjai viszálykodtak, vagy gorombák, restek és hanyagok voltak (lásd 1 Nefi 18:12, 21; Alma 37:41, 43).

Az iránytű egy eszközt is biztosított Lehi és családja számára, amely által „az Úr útjait illetően [oktatta őket]” (1 Nefi 16:29). A Liahóna elsősorban azért mégis arra szolgált, hogy vezetést és útbaigazítást biztosítson számukra egy hosszú és megerőltető utazáshoz. A tájoló egy fizikai eszköz volt, amely külsőleg jelezte, hogy ők hogyan állnak Isten előtt, belül, lelkileg. A hit és a szorgalom tantételén alapult a működése.

Ugyanúgy, ahogyan Lehi az ősi időkben megáldatott, ma mindannyian kaptunk egy lelki iránytűt, amely vezethet, és útmutatást adhat halandó utazásunk során. Ránk ruházták a Szentlelket, amikor kijöttünk a világból, és beléptünk a Szabadító egyházába a keresztelésen és a konfirmáláson keresztül. A szent papság felhatalmazásával az egyház tagjaivá konfirmáltak bennünket, és figyelmeztettek, hogy törekedjünk arra, hogy állandó társunk legyen „az igazságnak ama [Lelke]: a kit a világ be nem fogadhat, mert nem látja őt és nem ismeri őt; de ti ismeritek őt, mert nálatok lakik, és bennetek marad” (János 14:17).

Amint mindannyian az élet ösvényén törekszünk előre, a Szentlélek ugyanúgy vezet minket, mint ahogyan Lehit vezette a Liahóna. „Mert íme, ismét azt mondom nektek, hogy ha ezen az úton léptek be, és elnyeritek a Szentlelket, az minden olyan dolgot meg fog mutatni nektek, amit meg kell tennetek” (2 Nefi 32:5).

A Szentlélek ugyanolyan pontosan, hitünk, szorgalmunk és megszívlelésünk szerint működik a mi életünkben, mint a Liahóna tette Lehi és családja esetében.

„[G]ondolataidat pedig díszítse szüntelenül az erény; akkor majd megerősödik önbizalmad Isten színe előtt…

A Szentlélek állandó társad lesz, jogarod pedig az igazlelkűség és az igazság változatlan jogara” (T&Sz 121:45–46).

A Szentlélek pedig biztosítja számunkra az eszközt, hogy „kis és egyszerű dolgok által” (Alma 37:6) jobban megértsük az Úr útjait: „Ama vígasztaló pedig, a Szent Lélek, a kit az én nevemben küld az Atya, az mindenre megtanít majd titeket, és eszetekbe juttatja mindazokat, a miket mondottam néktek” (János 14:26).

Az Úr Lelke lehet a vezetőnk, és útmutatással és utasítással és lelki védelemmel fog megáldani bennünket halandó utunk során. A tartalmas egyéni és családi ima, a Krisztus szavain való lakmározás, a szorgalmas és pontos engedelmesség, a hithűség és a szövetségek becsben tartása, valamint az erény, alázat és szorgalom által hívjuk meg a Szentlelket az életünkbe. Valamint határozottan kerüljük a szemérmetlen, közönséges, durva, bűnös vagy gonosz dolgokat, amelyek miatt elhúzódunk a Szentlélektől.

Azzal is meghívjuk a Szentlélek állandó társaságát, ha minden egyes sabbat napon érdemesen veszünk az úrvacsorából. „És hogy még teljesebb mértékben megtarthasd magad szeplőtlennek a világtól, menj el az imádság házába, és ajánld fel szentségeidet az én szent napomon” (T&Sz 59:9).

Az úrvacsora szertartása által megújítjuk keresztelési szövetségünket, és általa bűnbocsánatot nyerhetünk és megőrizhetjük azt (lásd Móziás 4:12, 26). Ezen kívül hetente emlékeztetnek bennünket az ígéretre, hogy Lelke mindig velünk lesz. Miután pedig mindig igyekszünk magunkat szeplőtlennek tartani a világtól, érdemes edényekké válunk, amelyekben az Úr Lelke állandóan ott tartózkodhat.

1847 februárjában Joseph Smith próféta megjelent Brigham Youngnak egy álomban vagy látomásban. Young elnök megkérdezte a prófétát, hogy üzen-e valamit a Fivéreknek. Joseph próféta így válaszolt: „Mondd meg a testvéreknek, hogy legyenek alázatosak és hithűek, és tartsák meg az Úr Lelkét, és az majd jóra vezeti őket! Legyenek óvatosak, és ne utasítsák vissza a szelíd, halk hangot; az fogja megtanítani nekik, hogy mit tegyenek, és merre menjenek; az fogja meghozni a királyság gyümölcseit” (lásd Az egyház elnökeinek tanításai: Brigham Young [1997], 41. o.; kiemelés hozzáadva). Minden igaz- ság közül, amelyet Joseph próféta Brigham Youngnak taníthatott volna e szent alkalommal, ő az Úr Lelke megszerzésének és megtartásának fontosságát emelte ki.

Kedves fivéreim és nővéreim! Bizonyságomat teszem Isten, az Örökkévaló Atya és az Ő Fia, Jézus Krisztus és a Szentlélek élő valóságáról. Éljünk mindannyian úgy, hogy Lelke mindig velünk lehessen, és ezáltal elnyerjük az útmutatás, a vezetés és a védelem áldásait, amelyek létfontosságúak ezekben az utolsó napokban. Jézus Krisztus szent nevében, ámen.