Ima, hit és család: Az örök boldogság gázlókövei

1946 karácsony másnapja volt, a utahi Santa Clarában. Kilenc éves kisfiúként, megkérdeztem édesanyámat, hogy karácsonyi ajándékommal, egy új íj és nyíl készlettel felmehetek-e a házunk mögötti dombra nyulakra vadászni. Késő délután volt, édesanyám pedig vonakodott, de unszolásomra végül beleegyezett, azzal a feltétellel, hogy sötétedés előtt hazaérek.

Ahogy elértem a dombtetőt, belehelyeztem egy nyilat az íjba, és csendesen elkezdtem átgyalogolni a zsálya és törpetölgy bozótoson, remélve, hogy meglátok egy nyulat amint éppen a bozót alján legeli a még mindig zöld, zsenge füvet.

Ekkor hirtelen, a zsályabokorból pontosan elém ugrott egy termetes vadnyúl. Megfeszítettem az íjat, és gyorsan céloztam a menekülő, szökdécselő nyúlra. A nyíl mellétalált, a nyúl pedig eltűnt az előttem lévő bozótban.

Elindultam a nyílért oda, ahol gondoltam, hogy földet ért. Csupán öt nyíl volt az íjhoz, és nem akartam ezt elveszíteni. Megnéztem ott, ahol a nyílnak lennie kellett volna, de nem volt ott. Átnéztem az egész területet, mert biztos voltam benne, hogy ott ért földet, de nem találtam.

A nap nyugaton már lenyugvóban volt; Tudtam, hogy 30 percen belül besötétedik, és nem akartam elkésni otthonról. Újból átkutattam a területet, ahol a nyílnak lennie kellett volna; alaposan átnéztem minden bokor alját, de nem találtam.

Kezdtem kifutni az időből, és indulnom kellett, hogy sötétedés előtt hazaérjek. Úgy döntöttem, hogy imádkozom és megkérem Mennyei Atyámat, hogy segítsen megtalál- nom a nyilat. Térdre ereszkedtem, behunytam a szemem és imádkoztam Mennyei Atyámhoz. Elmondtam neki, hogy nem szeretném elveszíteni az új nyilamat, és kértem, hogy mutassa meg, hol találom.

Még mindig térdelve, kinyitottam a szemem, és ott, a zsálya bokorban, közvetlenül előttem, szemmagasságban megláttam a nyíl színes tollait, melyet részben eltakartak az ágak. Megragadtam a nyilat, és elkezdtem hazafelé rohanni, ahová még éppen sötétedés előtt megérkeztem.

Soha nem felejtem el azt a különleges élményt. Mennyei Atyánk válaszolt az imámra. Ez volt az első alkalom, hogy imádkoztam az Ő segítségéért, és Ő segített! Azon az estén megtanultam hinni és bízni Mennyei Atyámban.

Amikor segítségre van szükségünk, akkor is, ha csak naiv kisfiúk vagyunk egy fontos problémával, Mennyei Atyánk meghallja az imánkat, és szeretettel megadja nekünk az útmutatást, amelyet keresünk.

Jézus Krisztus, a Szabadítónk, így szólt hozzánk: „Legyél alázatos; és az Úr, a te Istened kezednél fogva vezet majd téged, és választ ad néked az imáidra.”¹

A szentírásokban Jakab így tanított minket:

„Ha pedig valakinek közületek nincsen bölcsessége, kérje Istentől, aki mindenkinek készségesen és szemrehányás nélkül adja; és megadatik néki.

De kérje hittel, semmit sem kételkedvén.”²

James E. Faust elnök ezt tanította nekünk: „A buzgó, őszinte ima kétirányú kommunikáció, amely nagyban hozzájárul ahhoz, hogy elhozza az Ő gyógyító vízként áradó Lelkét, hogy segítsen megküzdeni a megpróbáltatásokkal, a nehézségekkel, a kimerültséggel és a fájdalmakkal, amelyekkel mindannyian találkozunk.”³

Az ima az egyik gázlókő azon az ösvényen, amely a Mennyei Atyánkkal való örök élethez vezet.

A hit egy másik gázlókő, amely nélkülözhetetlen örökkévaló szabadulásunkhoz!

A Szabadító azt is mondta: „És bármit kértek az Atyától az én nevemben, ami helyes, és hiszitek, hogy kapni fogtok, akkor íme, az megadatik nektek.”⁴

Harminc évvel ezelőtt egy igaz történet bontakozott ki Új-Zéland legtávolabbi részén. A szeles Chatham-szigetek Csendes-Óceánia területén, Christchurch városától keletre, mintegy 800 km-re találhatóak. 650 szívós és talpraesett ember élt ott, elszigetelve az akkortájt zord, magányos környezetben; egészségügyi ellátásukért pedig egy fiatal, újonnan végzett orvos volt felelős.

Shane, egy 8 éves kisfiú súlyos fejsérülést kapott a sziget 65 km-rel arrébb lévő részén. Sietve szállították őt a part menti mocsáron keresztül, egy öreg, rozsdás autó hátsó ülésén, a négyágyas kórházba. Eszméletlen volt.

A fiatal orvos felkészületlen volt egy ilyen helyzet kezelésére, hiszen kevés tapasztalattal, és csak a legalapvetőbb orvosi eszközökkel rendelkezett. Shane kritikus állapotba került. Egyértelműen vérzett törött koponyáján belül – a vérrögök pedig halálosan összenyomhatták volna az agyát. Az orvos még csak soha nem is látott agyműtétet, de tudta, hogy azonnal el kell végeznie a kényes beavatkozást – vagy pedig nézheti, ahogy meghal a kisfiú.

Vérdonorokat kellett hívni, össze kellett egyeztetni a vércsoportokat, és előkészíteni az altatást. Az ősrégi röntgen gép elromlott, így hát nem lehetett használható röntgenfelvételt készíteni.

Wellingtonba telefonált, ahol egy idegsebész megpróbálta elképzelni a jelenetet, és mindvégig irányította a fiatal orvost e nagyon kényes műtéti eljárás során.

Shane édesanyja imádkozott. Imádkozott az orvos, imádkozott a nővér, és imádkozott az orvos felesége.

A nagy sürgés-forgásban ki kellett osztani a feladatokat. A rendőr az altatást intézte, a nővérből műtőssegéd lett, és amint besötétedett, megkezdődött a munka egy állítható asztali lámpa fényénél.

Az első, idegesen végzett műtéti vágás nem mutatott vérzést, így hát továbbiakra volt szükség Shane kis koponyáján, hogy megtalálják a vérzés pontos helyét. Tovább hívogatták az idegsebészt útmutatásért és bíztatásért, és tanácsait hajszálpontosan követték. Hatórányi aggodalom és feszültség múlva a műtét véget ért, a koponyaüregi vérzés megszűnt, és jól sikerült a műtét. A káoszt felváltotta a nyugalom. Éjfélre járt.

Az orvos egy fiatal édesapa volt. A családjára gondolt és azokra az áldásokra, amelyekben részük volt. Hálás volt az Úr sok gyengéd irgalmáért az életében, és különösen azért, hogy az elmúlt 12 órában jelen volt a Vigasztaló. Hálás volt a láthatatlanul jelenlévő szakembernek, aki messze nagyobb tudását szabadon megosztotta vele, a szükség idején.

Egy válságos időszakban, az Úr irányítást és képességet adott a fiatal, tapasztalatlan orvos számára, hogy egy csodát vigyen véghez, és megmentse az életét egy kisfiúnak, aki értékes volt az Úr előtt.

Neil Hutchinson volt az a fiatal orvos, aki segítségért imádkozott, és megvolt a hite ahhoz, hogy az Úrra és az idegsebészre bízza magát, ami a legbonyolultabb körülmények között, lehetővé tette számára, hogy csodát műveljen. Most püspökként szolgál az új-zélandi Aucklandben, a Keleti-Part Öböl Egyházközségben.

Hutchinson püspök ezt tanácsolta nekem: „Kiváltságomban állt találkozni Shane-nel és édesapjával néhány évvel ezelőtt Christchurch-ben, ama bizonyos 1976-os nap óta először. Villanyszerelő lett, saját vállalkozással, és hosszú műtéte semmilyen károsodást nem okozott neki. Olyan kedves fickó, és egyszerűen nem tudok nem gondolni arra, milyen vékony a fátyol a mostani és a következő élet között.

„És Krisztus ezt mondta: Ha hisztek énbennem, hatalmatokban lesz mindazt megtenni, amit én jónak látok.”⁵

Richard G. Scott elder ezt tanította: „Begyűjthetitek a hit gyümölcseit, amennyiben azon tantételek szerint éltek, melyeket Isten a hit gyakorlásához teremtett. Az egyik ilyen tantétel az, hogy bízzatok Istenben és arra irányuló hajlandóságában, hogy segítséget nyújt nektek, bármily erőpróbálók is legyenek körülményeitek!”⁶

Robert D. Hales elder bizonyságot tett arról, hogy Joseph Smith „14 éves fiúként szilárdan hitt, és követte Jakab próféta útmutatását, miszerint »kérjen Istentől«. Joseph prófétai elhívása miatt Isten, az Atya és Fia, Jézus Krisztus megjelentek neki, és utasításokat adtak neki.”⁷

Thomas S. Monson elnök így bíztatott minket: „Amikor családunkkal együtt és egyénileg Istenhez imádkozunk, tegyük azt hittel és belé vetett bizalommal! Ha bármelyikünk késlekedett hallgatni a tanácsra, mely szerint mindig imádkoznunk kell, nincs alkalmasabb idő elkezdeni azt, mint most.”⁸

Nem számít, hogy egy kisfiúról van-e szó, egyszerű kéréssel, vagy egy orvosról, aki életveszélyes kihívás előtt áll: Mennyei Atyánk meg fogja hallgatni alázatos imánkat, és megadja nekünk a keresett vigaszt és útmutatást.

A harmadik gázlókő, és az ösvény nélkülözhetetlen része, amely biztonságban hazavezet minket Mennyei Atyánkhoz, az a család.

Gordon B. Hinckley elnök azt tanította nekünk: „A család isteni eredetű. Mennyei Atyánk állította fel. Minden kapcsolat legszentebbjét öleli fel. Csakis szervezete által lehet az Úr céljait betölteni.”⁹

Hinckley elnök így folytatta: „Abban a családban hiszek, amelyben a férj az ő társát a legnagyobb kincsének tekinti, és így is viselkedik vele; amelyben a feleség az ő férjére úgy tekint, mint horgonyára, erejére, vigasztalójára és biztonságára; amelyben a gyermekek tisztelettel és megbecsüléssel tekintenek az anyára és az apára; és amelyben a szülők áldásként tekintenek ezekre a gyermekekre és nagyszerű, komoly és csodálatos kihívásnak tartják gondozásukat és nevelésüket.”¹⁰

Őszintén hiszem, hogy a család szentségében, a mi egymás iránti szeretetünk, hűségünk, tiszteletünk és támogatásunk, szent védőpajzzsá válhat, ami megvédelmez ama gonosznak tüzes nyilaitól. A családi körben, amely telve van Krisztus szeretetével, békére, boldogságra és védelemre lelhetünk, a minket körülvevő világ gonoszságától.

Bizonyságomat teszem arról, hogy a család az az egység, és az a közeg, amely által összepecsételtethetünk, és családként visszatérhetünk Mennyei szüleink jelenlétébe; ahol megtapasztaljuk az örökkévaló örömöt és boldogságot.

Szívből imádkozom, hogy használjuk az ima, a hit és a családunk gázlóköveit, amelyek felkészítenek és segítenek visszatérnünk Mennyei Atyánkhoz, és örök életet nyernünk; hogy földi létünk valódi célját sikeresen betöltsük. Jézus Krisztus nevében, ámen.