Az Úrnak nevelkedni

Néhány hónappal ezelőtt, egy autóban utaztam két bátor idősebb misszionárius nővérrel. Elhatározták, hogy megkeresik az egyházközség egyik tagjának a lakását az Egyesült Államok keleti részén fekvő egyik város szívében. Miközben lélegzetem visszafojtva ott ültem a hátsó ülésen, az autó navigációs rendszere folyamatosan azt harsogta, hogy „Rossz irányba halad!” A térképet olvasó elszánt misszionárius állandóan más útvonalat javasolt a városi utcák labirintusában, míg végül megtaláltuk annak a bizonyos nőtestvérnek a házát, akinek megígérték, hogy megtanítják írni és olvasni.

Ezek a csodálatra méltó nővérek, tetteikkel és a hozzáállásukkal valami olyasmit testesítettek meg, amely sokkal több volt annál, mint amire halandó éveik száma okot adott volna. Valódi lelki érettségről tanúskodtak.

Hélamán, a Mormon könyvében található nagyszerű próféta, az ősei után Nefinek és Lehinek nevezte el fiait, ők pedig „kezdtek az Úrnak nevelkedni”¹. Akár fiatalok vagyunk, akár idősebbek, mindannyian ezt kell, hogy tegyük!

Hatalmas erő rejlik abban a gondolatban, hogy az Úrnak nevelkedni. A testi fejlődéssel ellentétben, a lelki érés addig nem kezdődik meg, amíg nem döntünk úgy, hogy – Pál apostol megfogalmazásában – „elhagy[juk] a gyermekhez illő dolgokat”².

A napi ima és szentírás-tanulmányozás, a kereszteléskor és a templomban kötött szövetségek és a parancsolatok betartása az Úrnak való nevelkedés lényege. Akkor tanulunk meg az Ő útjain járni, ha megtesszük mindazt, ami közelebb visz minket a Mennyei Atyához, és ha ugyanezt megtanítjuk a gyermekeinknek és másoknak. Akkor „hagyjuk el a gyermekhez illő dolgokat”, ha azt választjuk, hogy krisztusivá válunk, és úgy szolgálunk másokat, ahogy azt Ő szeretné.

Amikor az egyházat megalapították ebben az adományozási korszakban, az Úr elmagyarázta, hogy akiket „keresztelés által az ő egyházába” befogadnak, részben azok lesznek, akik „hajlandóak magukra venni Jézus Krisztus nevét, elhatározva azt, hogy mindvégig szolgálják őt”³. Ez azt jelenti, hogy „állhatatosak és rendíthetetlenek maradunk „mindig bővelkedvén a jócselekedetekben”⁴ életünk minden napján. Ma, amikor az egyház a föld 170 országban növekszik, mindazoktól elvárják a mások elkötelezett szolgálatát – még nehéz körülmények között is –, akik igazán vágynak arra, hogy „az Úrnak nevelked[jenek]”. Az egyház növekedése azt jelenti, hogy sokunknak alkalma lesz azokat szolgálni, akik új megtértek.

Egy alkalommal részt vettem az evangéliumban újnak számító emberek elkötelezett szolgálatának emlékezetes eseményén, amikor elkísértem azokat az elhivatott nővéreket, – az egyik egy közel 80 esztendős özvegy, a másik pedig egy 60-as éveiben járó egyedülálló szülő volt –, akiket nem tántorítottak el a rossz helyen bevett kanyarok. Ugyanabban az egyházközségben egy másik alkalommal is tanúja lehettem egy ilyen példának.

Ez az egyházközség számos korosztályból áll össze, a tagok különböző országokból, különböző életkörülményekből származnak, és különböző egyházi tapasztalattal rendelkeznek. A legtöbb egyházi tapasztalattal azok az egyetemi képzésben részt vevő párok rendelkeznek, akiknek fiatal családjuk és zsúfolt napirendjük van.

Ott láttam egy fiatal anyát, akinek azt volt a feladata az egyházközségben, hogy mentora legyen az új egyháztaghoz kijelölt látogatótanítóknak. Amíg a férje vigyázott a kisgyermekére, ő lelkesen részesített figyelő-gondoskodásban két afrikai nővért. Ezzel a figyelő-gondoskodással többek között nem csak azt tanította meg ezeknek a nőtestvéreknek, hogy hogyan kell egy új országban megélni, hanem azt is, hogy hogyan alkalmazzák az új vallásukat.

A példamutatásával megtanította ezeknek az afrikai nőtestvéreknek, hogy az Úr mit szeretne, hogyan szolgáljuk egymást. Pál apostol szavai gyengéden elmagyarázzák azt, amit ez a látogatótanítókat mentoráló nőtestvér ezekért az új megtértekért tett. „De szívélyesek valánk ti közöttetek…, felbuzdulva irántatok, készek valánk közleni veletek nemcsak az Isten evangyéliomát, hanem a mi magunk lelkét is, mivelhogy szeretteinkké lettetek nékünk.”⁵ Minden egyes látogatás során a fiatal mentor jó kedvet, gyengéd, segítő kezet, és egy látogató tanítói üzenetet hozott.

Idővel aztán a nőtestvérek együtt készítették el a látogató tanítói üzeneteket, melyeket más nőtestvérek otthonában osztanak meg. A szükségleteket felmérve, jártukban-keltükben szolgálva váltak olyan valódi segítőegyleti tagokká, akik elkötelezettek, hogy felemeljék, vigasztalják és bátorítsák egymást. Nem hiszem, hogy amikor a „szívüket egységbe és szeretetbe összefonva”⁶ kifejezést meghallom, előfordulna, hogy ne gondoljak arra a három boldog, szerető nőre, akik a mások szolgálata iránti elkötelezettségükön keresztül mutatták meg, mit is jelent az „Úrnak nevelkedni”.

Az állhatatos, eltökélt szolgálat mellett egy másik módja annak, hogy úgy döntünk, az Úrnak nevelkedünk az, hogy hajlandóak vagyunk hittel előre törekedni⁷, még akkor is, ha nem igazán tudjuk, hogy mit kell tennünk. Vegyük például Nefi feljegyzését arról, amikor arra kapott parancsolatot, hogy hajót építsen. Így írta le a helyzetet:

„És lőn, hogy az Úr szólt hozzám, mondván: Állíts össze egy hajót, oly módon, ahogy azt majd megmutatom neked…

És ezt kérdeztem: Uram, merre menjek, hogy olvasztani való ércet találjak, hogy szerszámokat készíthessek…?”⁸

Nefi nem kételkedett a feladattal kapcsolatban. Hanem, a következő, komoly lelki megfigyelést tette ebben a helyzetben, ahogy már máskor is: „És látjuk, hogy Isten parancsolatainak be kell teljesedni. És ha úgy lészen, hogy az emberek gyermekei betartják Isten parancsolatait, ő táplálja őket, és megerősíti őket, és eszközöket biztosít, melyek által végrehajthatják azt a dolgot, amit megparancsolt nekik.”⁹ Röviden tehát Nefi megoldást keresett és nem az akadályokat, mert tudta – igen tudta –, hogy az Úrnak való nevelkedés folyamatában az Úr – Isten tud és fog is segíteni neki, hogy minden parancsolatot betöltsön, amit kapott.

Ugyanabban a belvárosi egyházközségben hasonló hitet fedeztem fel a kedves, szeretően gondoskodó püspök személyében, aki nem vesztegette az időt a kétségbeesésre az egyre növekvő számú új megtértek szükségletei tekintetében. Sőt, inkább előre törekedett, és az ároni és melkisédeki papsági kvórumok tapasztaltabb tagjait összegyűjtötte, hogy segítsenek az afrikai és latin-amerikai származású új egyháztagokat felkészíteni a papsági kötelezettségeikre. Az újabb testvéreknek azt tanították, hogy hogyan tartsák a tálcákat az úrvacsora osztás alatt, és hogy hogyan térdeljenek, és hogyan áldják meg áhítattal a kenyeret és a vizet. A tapasztaltabb, bár gyakran fiatalabb, fivérek az úrvacsorai imákat gyakorolták velük, hogy magabiztosan tudják majd mondani azokat. Aztán az összes férfitestvér együtt megbeszélte e fontos papsági szertartás szent mivoltát.

Mindannyiunknak voltak már olyan élményei, amikor bizonyítanunk kellett elkötelezettségünket a mások szolgálata és azon hajlandóságunk mellett, hogy hittel törekszünk előre. Mikor férjem telefonált, hogy elmondja, hogy missziós elhívásunkat egy afrikai, embert próbáló megbízatásra változtatták, ennyit mondtam: „Meg tudom csinálni. Azt hiszem menni fog.” Szavaim által bizonyítottam eltökéltségemet, hogy hittel haladjak előre, és ismét bízzak abban, hogy az Úr majd megsegít. Hajlandóságot mutattam arra, hogy az Úrnak nevelkedjek.

Az Úrnak való nevelkedés állandó folyamatában a hithű püspök és a három elkötelezett nőtestvér mellett én is tanúsíthatom, hogy megkívánják majd tőlünk, hogy mindent megtegyünk, sőt néha még olyat is, amiről fogalmunk sincs, hogyan leszünk képesek megcsinálni. A kihívások ijesztőek lehetnek, és előfordul, hogy ismeretlen utakat kell járnunk. De az elkerülhetetlen rossz helyen bevett kanyarok dacára azok, akik igazán arra törekednek, hogy krisztusiak legyenek – eltökélt szándékkal, hogy másokat szolgáljanak, és hajlandósággal, hogy hittel haladjanak előre –, szintén azt a hatalmas lelki igazságot zenghetik, amelyet Nefi is megosztott velünk, mikor folytatta a hajóépítést: „És én… gyakran imádkoztam az Úrhoz; az Úr tehát nagyszerű dolgokat mutatott meg nekem.”¹⁰ „Nagyszerű dolgokat” látni – micsoda ajándék és áldás azoknak, akik úgy döntöttek, hogy az Úrnak nevelkednek. Legyen életünk telve gyengéd szeretettel és állhatatos lelki fejlődéssel! Ez az én alázatos imám. Jézus Krisztus nevében, ámen.