EGY GYERMEK HITE

Úgy döntöttem, hogy gyalog megyünk el a cövekkonferenciára az akkor nyolcéves kisfiammal, ami 30–40 percnyi sétát jelentett. Húsz perc elteltével rájöttem, hogy nem tudom pontosan, merre kell mennünk. A fiam, Elson, aki mindig is szeretett beszélni, történeteket mesélt nekem az iskolában vagy az otthon történt dolgokról. Megkértem, hogy egy picit maradjon csendben, és elmagyaráztam, hogy gondolkodnom kell, mert attól tartok, eltévedtünk.

Ekkor a fiam megmutatta a hitét. Javasolta, hogy mondjunk el egy imát. Én, egy felnőtt minden intelligenciájával és értelmével (ekkor már kissé türelmetlenné válva amiatt, hogy nemsokára elkezdődik a gyűlés) azt válaszoltam, hogy ha szeretne, imádkozzon, én azonban inkább gondolkodom. Ezt mondtam magamban: „Vannak dolgok, amiben nem kell az Úrra támaszkodnunk. A kápolnához vezető út megtalálása is egy ilyen dolog.”

Mintha csak a gondolataimban olvasott volna, Elson megleckéztetett alázatból, ezt mondva: – Miért ragaszkodsz hozzá, hogy megnehezítsd a dolgokat? Ezután csendben maradt, és tudtam, hogy az elméjében és a szívében imádkozik. Néhány perc elteltével megtaláltuk a kápolnát, és tudtam, hogy választ kapott az imájára.

Utolsó napi szentekként áldottak vagyunk, hogy Jézus Krisztus egyházának tagjai lehetünk. A visszaállított evangélium igazságáról való bizonyságom növekedett, amikor rájöttem, hogy a fiam, aki még kisgyermek, tudta, hogyan ültesse át a hit és az ima tantételét a gyakorlatba, példát mutatva számomra, hogy miképpen éljünk Jézus Krisztus tanításai szerint.