Tudom, hogy él kegyes Megváltóm!

A Brigham Young Egyetem Idaho (az akkori Ricks Főiskola) elsőéves hallgatójaként nagyon hiányzott a családom. Néhány hónap elteltével azonban ráhangolódtam a főiskolai életre, és jól éreztem magam. Éppen a szobámban tanultam, mikor telefonhívást kaptam.

– Christy, rossz híreim vannak számodra – mondta édesanyám, elcsukló hangon. – Édesapádat ma este súlyos szívroham érte, amibe belehalt.

Ahogy próbáltam felfogni, amit az imént hallottam, erőt vettek rajtam az érzelmek. Csupán néhány nappal előtte találkoztam az édesapámmal, de álmomban sem gondoltam volna, hogy az lesz az utolsó alkalom. Apa halála sokkolta az egész családot; az otthoni egyházközségemet is teljesen lesújtotta. Apa csupán 53 éves volt, és ő volt a püspökünk.

Az ezt követő napok a család, a barátok, az egyházközség tagjai és a szomszédok látogatásaival és telefonhívásaival teltek. Csak úgy áradt felénk a körülöttünk lévők szeretete. Apa temetésén a családtagok vele kapcsolatos emlékeket osztottak meg, és bizonyságot tettünk a szabadulás tervéről és a halál utáni életről.

Apa hithű férj, odaadó utolsó napi szent, lelkes cserkész és csodálatos édesapa volt. Élete sok mindenki számára áldást hozott. A temetés után a legidősebb bátyám felszentelte a sírt, mi pedig családként ott álltunk és végigsírtuk „Az Úr gyermeke vagyok”kezdetű himnuszt (Egyházi énekek, 96).

A temetés utáni napon visszatértem az iskolába. Nem voltam túlságosan feldobva, hogy újra itt lehetek, de tudtam, hogy folytatnom kell az életemet, és eleget kell tennem a feladataimnak. Egyes napok könnyebben teltek, mint mások. Rengeteget gondoltam az édesapámra, és a szabadulás tervéről való tudásomra, valamint a Jézus Krisztusba vetett hitemre támaszkodtam, amikor kihívásokkal és kérdésekkel szembesültem.

Körülbelül két héttel édesapám halála után magammal vittem a naplómat az egyetemhez tartozó kápolnába, hogy leírjam az édesapám halála körüli eseményeket és az érzéseimet. Miközben írtam, olyan erősen éreztem a Lelket, hogy teljes bizonyossággal tudtam, hogy Mennyei Atyám szeret engem, hogy van egy terve konkrétan az én számomra, és hogy soha nem leszek magamra hagyva. Miután befejeztem az írást, a közeli tanulóközpont hangszóróiból felcsendült a „Tudom, hogy él kegyes Megváltóm!” kezdetű himnusz (Egyházi énekek, 64). Azonnal a himnusz szavai jutottak eszembe:

Valóban tudom, hogy él az én Megváltóm, és tudom, hogy Ő szeret engem. Mivel feltámadt a halálból, tudom, hogy az édesapám, és a szeretteink újra élni fognak. Micsoda vigaszt ad, hogy tudhatjuk ezeket az igazságokat.