EGY ZSÁKNYI SZERETET

Egy kisebb baleset következtében botot kell használnom, és csak lassan tudok járni. Nagyon nehezen mászok lépcsőt. Az egyházban mindig féltem, hogy elbotlok a lépcsőkön, egészen addig a vasárnapig, míg meg nem hallottam egy szelíd hangot, és éreztem, hogy egy kicsiny kéz az enyémet fogja: – Gyere! Majd én kísérlek.

Letekintettem, és a kilencéves Gabriel magabiztos mosolyát láttam.

– Nagyon jó! – mondtam. – Mostantól kezdve te leszel a segítőm. Menjünk!

Senki sem küldte hozzám Gabrielt. Csak meglátta, hogy egy nagymamának segítségre van szüksége, és a rendelkezésére állt.

Most már minden vasárnap Gabriel és én félelem nélkül megyünk le a lépcsőn.

Később ezt mondtam Gabriel szüleinek: – Nem a fizikai erő az, ami elűzi a félelmemet, hanem az a zsáknyi szeretet, amit Gabrieltől kapok minden egyes vasárnap. Gabriel a kedvesség óriása!