Kicsoda Jézus Krisztus?

Az Ószövetségi próféták Jehovaként ismerték (lásd Ábrahám 1:16; 1 Mózes 6:3). A prófétáknak megmutatták az Ő eljövetelét: „Lásd Isten Bárányát, igen, méghozzá az Örökkévaló Atya Fiát!” (1 Nefi 11:21; lásd még János 1:14). Az édesanyjának megmondták, hogy „nevez[ze] az ő nevét JÉZUSNAK… és a Magasságos Fiának hivattatik” (Lukács 1:31–32).

Az elnevezések és nevek közül sok jellemzi az Ő isteni küldetését és szolgálatát. Ő maga tanította ezt: „Én vagyok a világ világossága és élete. Én vagyok az Alfa és az Omega, a kezdet és a vég” (3 Nefi 9:18). „Én vagyok a ti szószólótok az Atyánál” (T&Sz 29:5; lásd még T&Sz 110:14). „Én vagyok a jó pásztor” (János 10:11). „Messiás vagyok, Sion királya, kősziklája a mennynek” (Mózes 7:53). „Én vagyok az életnek ama kenyere; a ki hozzám jő, semmiképen meg nem éhezik [vagy] meg nem szomjúhozik soha” (János 6:35). „Én vagyok az igazi szőlőtő, és az én Atyám a szőlőműves” (János 15:1). „Én vagyok a feltámadás és az élet” (János 11:25). „Én vagyok… ama fényes és hajnali csillag” (Jelenések 22:16), „a ti Megváltóto[k], a nagy Vagyo[k]” (T&Sz 29:1).

Ő a Közbenjáró (lásd 1 Timótheus 2:5), a Megtartó (lásd Lukács 2:11), a Megváltó (lásd T&Sz 18:47), az Egyház Feje (lásd Efézusbeliek 5:23), és annak Szegletköve (lásd Efézusbeliek 2:20). Az utolsó napon „Isten megítéli az emberek[et] az.. evangyélio[m] szerint a Jézus Krisztus által” (Rómabeliek 2:16; lásd még Mormon 3:20).

„Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta” (János 3:16); „a megváltás tehát a Szent Messiásban és ő általa jön el; mert ő telve van kegyelemmel és igazsággal” (2 Nefi 2:6).

Joseph Smith prófétától gyakran megkérdezték: „Melyek a vallásod alapvető tantételei?”

„Vallásunk alapvető tantételei az apostolok és a próféták bizonysága Jézus Krisztusról; az, hogy Ő meghalt, eltemették, és harmadnap feltámadt, és felemelkedett a mennybe; és a vallásunkra vonatkozó minden más dolog ennek csupán függeléke.”¹

Amikor letartóztatták a keresztre feszítése előtt, az Úr éppen kifelé tartott Gecsemánéból. Az árulás pillanatában Péter kardjával lesújtott Málkusra, a főpap szolgájára. Jézus azt mondta:

„Tedd helyére szablyádat…

Avagy azt gondolod-é, hogy nem kérhetném most az én Atyámat, hogy adjon ide mellém többet tizenkét sereg angyalnál?” (Máté 26:52–53).

A gúnyolódások, a sértések, a korbácsolás és végül a keresztre feszítés kínjai közepette az Úr végig csendes és alázatos maradt, kivéve egyetlen drámai pillanatot, amely elárulja a keresztény tan valódi lényegét. Ez a pillanat a tárgyalása alatt történt. Pilátus, aki akkor már félt, ezt kérdezte Jézustól: „Nékem nem szólsz-é? Nem tudod-é hogy hatalmam van arra, hogy megfeszítselek, és hatalmam van arra, hogy szabadon bocsássalak?” (János 19:10).

Csak elképzelni tudjuk azt a csendes méltóságot, amikor az Úr ezt mondta: „Semmi hatalmad sem volna rajtam, ha felülről nem adatott volna néked” (János 19:11). Az ezt követő események nem azért történhettek meg, mert Pilátusnak hatalma volt véghezvinni, hanem azért, mert az Úr hajlandó volt elfogadni.

„Mert én leteszem az életemet – mondta az Úr –, hogy újra felvegyem azt.

Senki sem veszi azt el én tőlem, hanem én teszem le azt én magamtól. Van hatalmam letenni azt, és van hatalmam ismét felvenni azt” (János 10:17–18).

A keresztre feszítés előtt és után is rengeteg ember adta életét készségesen, önzetlen hősiességből. Egyiknek sem kellett azonban szembe néznie azzal, amit Krisztus elszenvedett. Rá minden ember vétkének, minden ember bűnösségének terhe nehezedett. A mérleget az engesztelés tartotta egyensúlyban. Készséges tettén keresztül az irgalom és az igazságosság összhangba került, az örök törvény fennmaradt, és a közbenjárás valóra vált, mely nélkül a halandó embert nem lehetett volna megváltani.

Úgy döntött, hogy az egész emberiség javára elfogadja a gonoszságért és romlottságért, az embertelenségért, az erkölcstelenségért, a züllöttségért és a korrupcióért, valamint a függőségért, a gyilkosságokért, kínzásokért és a rémuralomért járó büntetést, mindazért, amit már elkövettek vagy el fognak követni ezen a földön. Mivel így döntött, szembe kellett néznie a sátán hatalmával, aki nem rendelkezett húsból való testtel, és nem volt kitéve halandó fájdalmaknak. Ez volt a Gecsemáné!

Azt, hogy miként vitte véghez az engesztelést, nem tudjuk. A halandók közül senki nem látta, amikor a gonosz elfordult és szégyenkezve elbújt ennek az ártatlan lénynek a Világossága elől. A világ minden gonoszsága sem tudta kioltani azt a Fényt. Amikor elvégezte, amit elvégzett, azzal megfizette a váltságdíjat. A halál és a pokol lemondott azokról, akik bűnbánatot tartanak. Az ember végre szabad lett. Ezek után minden lélek, aki valaha élt, a Fény megérintése mellett dönthetett és megszabadulhatott.

Ezzel a végtelen áldozattal, „Krisztus Engesztelése által az egész emberiség megszabadulhat, ha engedelmeskednek az Evangélium törvényeinek és szertartásainak” (Hittételek 1:3).

Az engesztelés angol megfelelője az „atonement” szó, valójában három tagból álló összetett szó: at-one-ment, ami annyit jelent, hogy eggyé tenni; Istennel egy; megbékíteni, összhangba hozni, jóvátenni.

Az „atonement” (vagyis engesztelés, megbékülés) szó, egyetlen egyszer fordul elő az angol Újszövetségben. Egyetlen egyszer! Pál, Rómabelieknek írt leveléből idézek:

„Krisztus érettünk meghalt.

…megbékéltünk Istennel az ő Fiának halála által, sokkal inkább megtartatunk az ő élete által minekutána megbékéltünk vele.

Nemcsak pedig, hanem dicsekedünk is az Istenben a mi Urunk Jézus Krisztus által, a ki által most a megbékélést [engesztelést] nyertük” (Rómabeliek 5:8; 10–11; kiemelés hozzáadva).

Ez az egyetlen alkalom az angol nyelvű Újszövetségben, ahol az engesztelés [megbékélés] szó előfordul. Minden szó közül pont az engesztelés! Nem azért, mert ismeretlen volt a szó, hiszen az Ószövetségben nagyon sokat használták Mózes törvényeivel kapcsolatban, de csak egyetlen egyszer az Újszövetségben. Szerintem ez nagyon figyelemre méltó.

Csak egyetlen magyarázatot tudok erre. Ehhez fel kell lapoznunk a Mormon könyvét. Nefi bizonyságot tett arról, hogy a Biblia egyszer „tartalmazta az Úr evangéliumának teljességét, akiről a tizenkét apostol bizonyságot tesz” és miután a Bárány tizenkét apostolának keze által [a szavak] a zsidóktól a nemzsidókhoz kerülnek, látod annak a hatalmas és utálatos egyháznak a kialakulását, mely a legutálatosabb, felülmúlva minden más egyházat; mert íme, elvettek a Bárány evangéliumából sok részt, amely világos és igen értékes, és sok szövetséget is, mely az Úré, elvettek” (1 Nefi 13:24, 26).

Jákób ezekkel a szavakkal jellemezte a hatalmas és utálatos egyházat: „Aki tehát Sion ellen harcol, elvész, zsidó és nemzsidó is, szabad és szolga is, férfi és nő is; mert ők azok, akik az egész földnek paráznája; mert akik nincsenek mellettem, azok ellenem vannak, mondja Istenünk” (2 Nefi 10:16).

Nefi ezt mondta: „És miután elvették ezeket a világos és értékes dolgokat…, rendkívül sokan megbotlanak, igen, olyannyira, hogy a Sátán nagy hatalommal bír felettük (1 Nefi 13:29). Ezek után megígéri, hogy az értékes dolgok vissza lesznek állítva (lásd 1 Nefi 13:34–35).

És tényleg vissza lettek állítva. A Mormon könyvében 39 alkalommal fordul elő az engesztel szó valamely formája. Csak egy verset szeretnék idézni Almától: „És most, az irgalom tervét csak egy engesztelés meghozatalával lehetett megvalósítani; Isten tehát maga hoz engesztelést a világ bűneiért, hogy megvalósítsa az irgalom tervét, hogy kielégítse az igazságosság követelményeit, hogy Isten egy tökéletes, igazságos Isten legyen, és irgalmas Isten is” (Alma 42:15; kiemelés hozzáadva).

Egyetlen egyszer az Újszövetségben, de 39 alkalommal a Mormon könyvében! Kell-e ennél jobb bizonyság arról, hogy a Mormon könyve valóban egy másik tanúbizonyság Jézus Krisztusról?

De ez még nem minden. Az engesztel, engesztelt és engesztelés szavak 5 alkalommal fordulnak elő a Tan és a szövetségekben és kétszer a Nagyértékű gyöngyben. Negyvenhét páratlan horderejű utalás. De ez még nem minden! Sok száz más vers segít megmagyarázni az engesztelést.

Az engesztelés árát az Úr fizette meg, mindenféle kényszer nélkül, mivel az önrendelkezés uralkodó tantétel. A terv szerint tiszteletben kell tartani az önrendelkezést. Ez a kezdetektől, egészen Édentől így volt.

„Az Úr így szólt Énókhoz: Íme, ezek a te testvéreid; saját kezem alkotásai, és én adtam nekik tudásukat, azon a napon, amikor megteremtettem őket; és az Éden kertjében adtam meg az embernek az önrendelkezését” (Mózes 7:32).

Bármi egyéb is történt Édenben, legfontosabb próbatételének pillanatában Ádám döntést hozott. Miután az Úr megparancsolta Ádámnak és Évának, hogy sokasodjanak és népesítsék be a földet, és megparancsolta nekik, hogy ne egyenek a jó és gonosz ismeretének fájáról, ezt mondta: „Mindazonáltal magad választhatsz, mert ez megadatott neked; de emlékezz rá, hogy én megtiltom, mert azon a napon, amikor arról eszel, biztosan meghalsz” (Mózes 3:17).

Túl problémás lett volna, ha az embert erőszakkal vezették volna be a halandóságba. Megsértette volna azt a törvényt, amely létfontosságú a tervhez. A terv lehetővé tette, hogy Isten minden lélekgyermeke halandó testet kapjon, és mindegyiküket próbának tegyék ki. Ádám látta, hogy ennek így kell lennie, ezért meghozta a döntését. „Ádám elbukott, hogy lehessenek emberek; és az emberek azért vannak, hogy örömük lehessen” (2 Nefi 2:25).

Ádám és Éva bátran nekivágtak, hogy sokasodjanak és benépesítsék a földet, ahogy azt megparancsolták nekik. Testük Isten képmására való teremtése – különálló teremtésként – kritikus fontosságú része volt a tervnek. A későbbi bukásuk létfontosságú volt ahhoz, hogy fenntartsák a halandóság állapotát, és tovább folytassák a tervet.

Nefi leírja, hogy mit történne a testünkkel és a lelkünkkel, ha nem menne végbe a „végtelen engesztelés”. „Lelkünknek – mondta – [az ördöghöz] hasonlóvá kellene válni”. (Lásd 2 Nefi 9:7–10.)

Nagyon ritkán használom a feltétlenül szót. Nagyon ritkán illik a szövegbe. Most azonban kétszer is használom:

A bukás miatt az engesztelés feltétlenül szükséges volt a feltámadáshoz, hogy tovább lehessen haladni és le lehessen győzni a testi halált.

Az engesztelés feltétlenül szükséges volt az emberek számára, hogy megtisztítsák magukat a bűntől, és legyőzzék a második halált, vagyis a lelki halált, amely a Mennyei Atyánktól való elválást jelenti, mivel a szentírások nyolcszor is megerősítik, hogy semmiféle tisztátalan dolog nem léphet Isten színe elé (lásd 1 Nefi 10:21; 15:34; Alma 7:21; 11:37; 40:26; Hélamán 8:25; 3 Nefi 27:19; Mózes 6:57).

A szentírások „magad választhatsz, mert ez megadatott neked” szavai bemutatták Ádámnak és Évának, és az ő utódaiknak a halandósággal járó kockázatokat. A halandóságban az ember szabadon választhat, és minden választás következményekkel jár. Ádám választása működésbe hozta az igazságosság törvényét, amely megkívánta, hogy az engedetlenségért halál legyen a büntetés.

A tárgyaláson elhangzott „semmi hatalmad sem volna rajtam, ha felülről nem adatott volna néked” (János 19:11) szavak azonban bebizonyították, hogy az irgalom ugyanilyen fontossággal bírt. Egy megváltó küldetett, hogy megfizesse az adósságot, és szabaddá tegye az embereket. Ez volt a terv.

Alma fia, Koriánton, úgy gondolta, hogy nem igazságos, hogy a bűn büntetéssel jár, és egyáltalán nincs szükség büntetésre. Egy mélyen szántó leckében Alma tanított a megváltás tervéről a fiának, és nekünk is. Alma az engesztelésről szólva ezt mondta: „Most, a bűnbánat nem jöhetne el az emberekhez, ha nem lenne büntetés” (Alma 42:16).

Ha büntetés a bűnbánat ára, akkor ahhoz nagyon olcsón jutunk hozzá. A következmények, még a fájdalmasak is, megóvnak bennünket. Olyan egyszerű dolgok is megtaníthatják ezt nekünk, mint például, amikor egy gyermek fájdalmasan felsír, mert ujjával belenyúlt a tűzbe. Ha nem lenne fájdalom, a gyermeket felemészthetnék a lángok.

Készségesen bevallom, hogy nem találnék békességet, boldogságot és biztonságot egy olyan világban, ahol nincs bűnbánat. Nem tudom, hogy mit tehetnék, ha nem állna módomban eltörölni a hibáimat. A lelki kín nagyobb lenne, mint amit el tudnék viselni. Lehet, hogy ti ezzel másképp vagytok, de én nem.

Az engesztelés megtörtént. Az engesztelés bármikor és mindig lehetővé teszi, hogy megszabaduljunk a vétkeinktől és a haláltól, ha megbánjuk bűneinket. A bűnbánat mindenben a mentesítő záradék. A bűnbánat az a kulcs, amellyel belülről nyithatjuk ki a börtön ajtaját. A kulcs a kezünkben van, és rendelkezünk az önrendelkezéssel, amivel azt használni tudjuk.

Mily rendkívül drága dolog a szabadság; mily tökéletesen becses dolog az önrendelkezés.

Lucifer ügyesen befolyásolja a választásainkat, megtéveszt minket a bűnnel és a következményekkel kapcsolatban. Ő és az angyalai arra csábítanak minket, hogy legyünk érdemtelenek, sőt gonoszak. Ő azonban – se az örökkévalóságra, sem pedig minden erejével – nem tud teljesen elpusztítani minket, legalábbis a mi beleegyezésünk nélkül nem. Ha az ember engesztelés nélkül kapta volna meg az önrendelkezést, akkor az végzetes ajándék lenne.

Mózes 1. könyvében, Mózes és Ábrahám könyvében, a Mormon könyvében és a felruházás során azt tanítják nekünk, hogy az ember halandó teste Isten képmására lett megalkotva, minden mástól független teremtés részeként. Ha a teremtés másképpen történt volna, akkor nem került volna sor a bukásra.

Ha az emberek csupán állatok lennének, akkor a logika a felelősségre vonhatóság nélküli szabadságot részesíti előnyben.

Nagyon jól tudom, hogy vannak olyan tanult emberek, akik az állatokat és a köveket vizsgálva kutatják az ember eredetét. Nem néznek magukba, hogy ott megtalálják a lelket. Képzik magukat, hogy a dolgokat idő mértékével – ezrekkel és milliókkal számolva –mérjék, és azt mondják, hogy az embernek nevezett állat csupán a véletlen műve. És ezt szabadon megtehetik, mert rendelkeznek az önrendelkezéssel.

Azonban nekünk is van önrendelkezésünk. Feltekintünk, és a világegyetemben meglátjuk Isten kezének művét, és korszakokban, végtelen hosszú időben, adományozási korszakokban és örökkévalóságban mérjük a dolgokat. Azt a rengeteg dolgot, amit még nem ismerünk, elhisszük.

Ezt azonban tudjuk! Ez az egész el lett tervezve még „a világ megalkotása előtt” (T&Sz 38:1; lásd még T&Sz 49:17; 76:13, 39; 93:7; Ábrahám 3:22–25). A Teremtés eseményeinek végső, befejező jeleneteit nem a véletlenre hagyták; hanem választásra alapozták! Ez így volt eltervezve.

Ezt mi tudjuk! Az egyszerű igazságot! Ha nem lett volna teremtés és nem lett volna bukás, akkor nem lett volna szükség az engesztelésre, és nem lett volna szükség egy Megváltóra, aki közben jár értünk. Akkor nem lett volna szükség Krisztusra sem.

Gecsemánéban és Golgotán kiontották a Szabadító vérét. Évszázadokkal korábban bevezették a Páskhát, az eljövendő dolgok jelképeként és mintájaként. A Páskha egy szertartás volt, amit mindörökre meg kell tartani. (Lásd 2 Mózes 12.)

Amikor a halál csapását küldték Egyiptomra, minden egyes izraelita családnak megparancsolták, hogy vegyen egy olyan bárányt, amely elsőszülött, hím és minden hibától mentes. E páskha bárányt csontjai összetörése nélkül levágták, a vérével pedig megjelölték az otthonok bejáratát. Az Úr megígérte, hogy a halál angyala elhalad a megjelölt otthonok előtt, és nem öli meg azokat, akik ott laknak. Őket a bárány vére mentette meg.

Az Úr keresztre feszítése után az áldozat törvénye már nem kívánta meg a vérontást. Mivel ez – ahogy Pál tanította a Zsidóknak – „egyszer s mindenkorra… egy áldozattal áldozván a bűnökért, mindörökre” ment végbe (Zsidók 10:10, 12). Ettől kezdve az áldozat a megtört szív és a töredelmes lélek, vagyis a bűnbánat volt.

A Páskháról pedig az úrvacsorával kell mindörökre megemlékezni, amely során megújítjuk a keresztelési szövetségünket, és megemlékezünk Isten Bárányának testéről és véréről, melyet értünk ontott.

Nem kis dolognak számít, hogy ez a jelkép újra megjelenik a Bölcsesség szavában. Azon az ígéreten túl, hogy ebben a nemzedékben azok a szentek, akik engedelmeskednek egészségesek lesznek és a tudás nagyszerű kincseit kapják meg, a következőt ígéri az Úr: „És én, az Úr, ígéretet teszek nekik, hogy a pusztító angyal elhalad mellettük, miként Izráel gyermekei mellett, és nem öli meg őket” (T&Sz 89:21).

Nem tudom higgadtan elmondani, hogy mit érzek az engeszteléssel kapcsolatban. Kizárólag a hála és az lekötelezettség legmélyebb érzéseivel tudom kifejezni. Lelkem kitárom Krisztus, a mi Szabadítónk felé – aki véghezvitte az engesztelést–, akiről tanúságot teszek. Bizonyságot teszek róla. Ő a mi Urunk, Megváltónk, és Ő a Közbenjárónk az Atyánál. Ő a vérével váltott meg minket.

Alázatosan igényt tartok Krisztus engesztelésére. Nem szégyellek letérdelve hódolni az Atyánknak és a Fiának. Mert van önrendelkezésem, és én választom ezt!