A Szabadító szabadító keze

Arkansasban nőttem fel, ahol egyik nyáron a szomszédjaim meghívtak magukkal néhány napra kempingezni, horgászni és úszni a mississippibeli Sardis melletti hatalmas víztárolóhoz. Több napot töltöttünk a különböző élvezetes szabadtéri tevékenységekkel.

Az utolsó napon, a hazaindulás előtt még utoljára elmentünk úszni. A barátaimmal egy strandlabdát dobáltunk ide-oda, ami elröpült a fejem felett, és néhány méterrel mögöttem landolt. A szél rögtön elkezdte fújni a labdát a víz színén, ami egyre távolabb került tőlem. Utána eredtem, de a szél miatt soha nem tudtam elérni. Rövidesen elértem a jelzőbójákat, melyek a sekély úszóterület határait jelezték. A szél átfújta a labdát a határvonalon, egyre beljebb, a víztározó közepe felé.

Ahogy odaértem a bójákhoz, nem sokat tétováztam, hogy mögéjük ússzak-e. A labda nem sokkal volt előttem, és biztos voltam benne, hogy utolérem. Hiszen mégiscsak elvégeztem egy életmentő tanfolyamot, és büszkén viseltem a tanfolyam emblémáját az úszónadrágomon. Biztonságosan mozogtam a vízben, és biztos voltam benne, hogy lesz elég erőm visszaszerezni a labdát.

A szél azonban továbbra is kartávolságon kívül tartotta a labdát. Néha már olyan közel voltam hozzá, hogy megérinthettem az ujjhegyemmel, csak hogy lássam, amint újra arrébb sodródik. Végül egy széllökés jókora távolságra röpítette tőlem.

Észre sem vettem, milyen messzire jutottam, míg meg nem álltam kifújni magam. A víz sokkal sötétebbnek és hidegebbnek tűnt, mint a sekély úszóterületen. Amikor visszanéztem a part irányába, rájöttem, hogy majdnem a víztároló felénél vagyok. Úgy döntöttem, hogy hagyom a strandlabdát, és visszaúszok a partra. Fáradt voltam és kimerült, de nem aggódtam. Fiatal voltam, és úgy éreztem, minden rendben lesz.

Ahogy azonban megpróbáltam visszajutni a partra, a szél, ami a strandlabdát fújta, ellenem munkálkodott. Úgy tűnt, bármilyen erővel úszok is, alig haladok. A karjaim és a lábaim égni és fájni kezdtek. Abbahagytam az úszást, és felfeküdtem a vízre, hogy visszanyerjem az erőmet.

Ekkor ismerős zaj ütötte meg a fülemet: egy motorcsónak hangja. Boldog voltam és megkönnyebbültem, mikor nemsokára egy férfi jelent meg mellettem egy kis csónakban, és felajánlotta, hogy kivisz a partra. A karjaim és a lábaim teljesen elerőtlenedtek. Még felkapaszkodni sem bírtam a csónakba, így az egyik karomat átlendítettem a peremén, és csak lógtam ott, míg az idegen lassan visszavontatott az úszóterületre. Belekapaszkodtam az egyik bójába, elengedtem a csónakot, megköszönve intettem neki, és kiúsztam a partra.

Tizenöt évvel később ismét bajba kerültem. Sokáig a bűn víztározójában úszkáltam. A világ útjait járva, és csekély értékű vagy teljesen értéktelen dolgokat hajszolva kapálództam a mély vízben. Erőm elhagyott, és elvesztettem a reményt. A dolgokat, melyekre törekedtem, soha nem tudtam elérni, és úgy tűnt, hogy elnyel a sötétség.

Kétségbeesetten kiáltottam Mennyei Atyámhoz. A Szabadító, mint az a férfi a csónakban, a megmentésemre sietett, amikor a leginkább szükségem volt rá. Egy utolsó napi szent prófétán keresztül elvezetett a Mormon könyvéhez. Végigvezetett a bűnbánat ösvényén, és a keresztelővízben megtisztított a bűneimtől. Majd felemelt engem, én pedig attól kezdve igyekszem ennek megfelelően élni.