Működésben az engesztelés

Hollandiában csatlakoztam Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházához 1992-ben. A férjem azonban nem csatlakozott, és nem engedte megkeresztelkedni a gyermekeinket, Alexet és Petrát sem (a neveket megváltoztattuk). Ennek ellenére mi hárman eljártunk az egyházba, és rendszeresen tartottunk családi esteket is.

Több éven keresztül minden jól ment, míg Alex, akkor 13 évesen bejelentette, hogy többé nem kíván eljönni az egyházba és részt venni a családi esteken. Ahogy idősödött, a dolgok egyre súlyosbodtak. Nehezemre esett közel maradnom Alexhez, mert nem csak inni és dohányozni kezdett, de még hazudott is a viselkedéséről. Ez összetörte a szívemet, és rengeteget sírtam és imádkoztam, könyörögve Mennyei Atyánknak, hogy segítsen a fiamon.

Aztán egyik este, miközben csendesen ücsörögtem a kápolnában, egy kép jelent meg az elmémben. Egy úrvacsorát osztó fiatal férfit láttam. Úgy tűnt, mintha az Úr emlékeztetne engesztelésének valóságára és hatalmára, biztatva, hogy szeressem a fiamat, és álljak mellette.

Ahogy azonban telt-múlt az idő, az élet egyre durvább lett. Miután Alex apja és én elváltunk, Alex egészen depresszióba esett. Tudtam, hogy segítségre van szüksége, de nem akarta, hogy segítsek, és amikor beszélni próbáltam vele, oda sem figyelt.

Egyik este a gyülekezeti elnökünk megkérdezte, hogy eljöhetne-e beszélgetni Alexszel. Alexet bosszantotta a dolog, de beleegyezett egy beszélgetésbe. A találkozó után Alex mérges volt a gyülekezeti elnökre, amiért arra buzdította őt, hogy szolgáljon missziót, és így szólt: – Ha a gyülekezeti elnök valóban Isten embere volna, okosabb lenne. Tudná, hogy nem vagyok érdemes elmenni, szóval minek piszkál ezzel? Aznap éjjel tudtam, hogy az Úr tervez valamit.

A terv váratlan módon kezdett alakot ölteni, amikor is telefonhívást kaptam a helyi rendőrségről. Alexet letartóztatták. Az új férjem és én kabátba bújtunk, és az éjszaka kellős közepén elmentünk Alexért a rendőrségre. Nem rendeztünk jelenetet; valójában Alex mostohaapja és én alig szóltunk valamit.

Amikor hazaértünk, Alex elmesélte, mi történt: a barátaival elloptak egy robogót. Nagyon sajnálta, amit tett. Először láttam őt összetört fiatal férfiként.

A letartóztatás fordulópont volt Alex életében, mert kezdett rájönni a tettei következményeire, és hogy merre tart. Attól a naptól fogva rengeteg áldásban volt részünk.

Másnap Alex elmondta, hogy azért kérte meg a rendőrt, hogy minket hívjon, mert tudta, hogy szeretjük őt. Arra is rájött, hogy mennyi fájdalmat okozott nekünk, és hálás volt, hogy nyugodtak maradtunk.

Alexnak több egyháztag barátja is volt, aki segített neki. Az egyikük meghívta őt az egyházi tevékenységekre. Egy másik adott neki egy Mormon könyvét, és arra ösztönözte, hogy olvassa el. A diszlexiája ellenére láttam, hogy Alex néha-néha olvassa is.

A következő áldás az volt – ha egyáltalán számon tudom tartani –, amikor Alex megkérdezte, hogy vennék-e neki egy öltönyt, mert úgy döntött, szeretne eljönni az egyházba. Azt hittem, hogy csak a karácsony miatt gondolta így. De meglepetésemre az ünnepek után is tovább járt.

A következő áldás már majdnem minden képzeletet felülmúló volt. Alex bejelentette, hogy meg fog keresztelkedni. Nem kérte semmiben a segítségemet, mindent maga intézett a barátai és az őt tanító misszionáriusok segítségével. Alig hittem a szememnek, amikor elérkezett a keresztelő napja, és láthattam a fiamat fehérbe öltözve szent szövetségeket kötni.

Később, amikor visszaemlékezett a megtérése történetére, rájöttem, hogy Alex fájdalma és bánata súlyos volt, de segített neki elég alázatossá válni ahhoz, hogy letérdeljen és segítséget kérjen. Alex így magyarázta: – Egyik este, amikor már túl nehéz volt cipelnem a terheimet, eszembe jutottak egy jó barátom szavai, aki emlékeztetett rá, hogy bármikor imádkozhatok segítségért. Aznap éjjel elhatároztam, hogy megpróbálom. Nem volt előttem nyitva más ajtó, és mivel az édesanyám megtanított imádkozni, letérdeltem és behunytam a szemem. Amikor elkezdtem segítségért könyörögni, a legcsodálatosabb érzés öntött el. Soha nem felejtem el azt az érzést; éreztem Krisztus tiszta szeretetét. Éreztem, hogy a gondjaim elvétetnek tőlem. Azóta sem tért vissza az elkeseredettségem, és abban az áldásban van részem, hogy bizonyságot szereztem Jézus Krisztusról. A szívem megváltozott, és arra vágytam, hogy követhessem Jézus Krisztust.

Miután megkeresztelkedett, konfirmált és elrendelték őt a papságba, felkérték Alexet, hogy ossza az úrvacsorát, a Szabadító áldozatának szent jegyeit. Ekkor, amit oly sok évvel azelőtt a templomban láttam, a szemem előtt vált valósággá. Csendben megköszöntem Mennyei Atyámnak ezt az élményt. Szent pillanat volt ez számomra.

A történet itt véget is érhetne, de szerencsére nem így történt. Azóta figyeltem, amint az engesztelés tovább munkálkodott a fiam életében. Emlékeztek a sugalmazott gyülekezeti elnökünkre? A fiam bizonysága tovább növekedett, és amire a gyülekezeti elnök buzdította, valóra vált. Alex nemrégiben fejezte be a teljes idejű misszionáriusi szolgálatát. Két évet töltött azzal, hogy felkaroljon másokat és segítsen nekik, ahogyan az Úr őt is felkarolta.

Hálás vagyok azért, hogy Alex édesanyja lehetek, de még hálásabb vagyok Jézus Krisztus engeszteléséért, ami mindegyikünk életében működik.