A váratlan húsvéti lakomám

A húsvét fiatal koromtól kezdve egy különleges ünnep volt nálunk. Miután hazajöttünk az egyházból, a szüleim tanítottak egy leckét az engesztelésről és a feltámadásról; este pedig egy pompás lakomát tartottunk. Gyakran csatlakoztak hozzánk a barátaink vacsorára, mely örömteli és felségesen finom volt. E hagyományok miatt vált a húsvét a kedvenc ünnepemmé, mely egy szent családi időszakká vált, amikor megünnepeljük a Szabadító feltámadását.

Az egyik évben, míg Londonban tanultam, egyedül maradtam húsvétkor. Az egyházközségem csak késő délután tartotta a gyűléseit, így előttem állt az egész délelőtt. A családomra gondoltam, akik mérföldekre tőlem nélkülem ünnepelnek. Úgy éreztem, hogy a szívem üres és bánatos.

Eleinte majdnem belefogtam az önsajnálatba, de aztán elkezdtem azon gondolkodni, hogyan tehetném jelentőségteljessé a napot. Eszembe jutottak azok az emberek, akik mellett naponta elmentem a zsúfolt aluljárókban. Sok nagyvároshoz hasonlóan az aluljárók gyakran adtak menedéket a kolduló hajléktalan férfiak és nők számára. Gyakran elérzékenyült a szívem a nélkülözésük láttán, és rájöttem, hogy nem én vagyok az egyetlen Londonban, aki egyedül tölti a húsvétot. Az idegenek megsegítése hirtelen jó módszernek tűnt arra, hogy kimutassam hálámat a csodálatos húsvétokért, melyekben gyermekkoromban részem lehetett.

Összeállítottam jó néhány – szendvicseket, gyümölcsöt, kekszet és üdítőt tartalmazó – uzsonnás zacskót. Ezután elindultam az aluljáró felé azokat keresve, akikről néha tudomást sem vettem. A legtöbben igazán hálásak voltak az ételért. Mindenkinek „kellemes húsvétot” kívántam.

Amikor már csak egy zacskó maradt, egy olyan férfira találtam, aki úgy tűnt, hogy különösen rossz állapotban van. A ruházata mocskos volt, az arca szenvedést tükrözött, a tekintete pedig mély bánatot rejtett. Amikor odanyújtottam felé a zacskót, meglepetten tekintett fel rám.

– Ez micsoda? – kérdezte.

– Uzsonna, uram – válaszoltam.

– Nagyon, nagyon köszönöm! – mondta. A tekintete hirtelen örömtelivé és hálássá változott. Mohón megragadta a zacskót, mintha valami értékes kincset tartana a kezében.

– Szívesen – válaszoltam, az arcán tükröződő kifejezéstől elérzékenyülten. – Kellemes húsvétot, uram!

– Kellemes húsvétot! – válaszolta.

Miközben hazafelé sétáltam, Benjámin király szavai jutottak az eszembe: „Mert íme, nem vagyunk-e mindannyian koldusok?” (Móziás 4:19) Rájöttem, hogy a Szabadító nélkül mindannyian kiűzöttek, eltiportak és magunkra hagyottak lennénk. A Szabadító azonban a karját nyújtja nekünk, és olyasmit kínál, amit kétségbeesetten szeretnénk: a reményt, hogy tiszták lehetünk, hogy újra élhetünk, és hogy egy napon visszatérhetünk Hozzá.

A bűn és a halál tekintetében én is koldusként állok a Szabadító előtt. Ő pedig irgalommal nyújtja ki felém a karját. Egy napon, amikor Őelőtte állhatok, az arcom olyan mélységes hálát tükröz majd, mint amit részben egy pillanatig ennek az alázatos férfinak az arcán láthattam.

Hazafelé tartva sírni kezdtem. A magányom elszállt, helyette öröm töltött el, és jobban megértettem Benjámin király szavait és a Szabadító irgalmát. Magamban köszönetet mondtam az Úrnak azért a váratlan ajándékért, amit ettől a férfitól kaptam. Én csak egy egyszerű uzsonnát adtam neki, cserébe pedig egy valódi húsvéti lakomát kaptam tőle.