Jézus Krisztus engesztelése

Fiatal misszionáriusként Orson F. Whitney elder (1855–1931), aki később a Tizenkét Apostol Kvórumában szolgált, olyan megrázó álmot látott, amely örökre megváltoztatta az életét. Később ezt írta:

„Egyik este azt álmodtam…, hogy a Gecsemáné kertjében voltam, és szemtanúja voltam a Szabadító kínszenvedésének… Egy fa mögött álltam… Jobbra tőlem, Jézus Péterrel, Jakabbal és Jánossal bejött egy kis kapun. Megkérte a három apostolt, hogy térdeljenek le és imádkozzanak, majd őket hátrahagyva átment a másik oldalra, ahol ő is letérdelt és imádkozott…: »Atyám! ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár; mindazonáltal ne úgy legyen a mint én akarom, hanem a mint te.«

Miközben imádkozott, könnyek gördültek végig az arcán, majd felém fordult. Annyira meghatódtam, hogy én is sírtam, pusztán együttérzésből, hatalmas fájdalma láttán. Megszakadt érte a szívem. Teljes szívemből szerettem, és mindennél jobban vele akartam lenni.

Azután felemelkedett és odasétált, ahol az apostolok térdeltek, de ők addigra elaludtak. Gyengéden megrázta és felkeltette őket, majd ugyanolyan gyengéden, mindenféle harag vagy dorgálás nélkül megkérdezte őket, hogy miért nem tudtak vigyázni vele egy óráig sem…

Visszatért a helyére, újra imádkozott, majd visszament az apostolokhoz, akiket újra alva talált. Újból felébresztette őket, megintette őket, majd visszatért és imádkozott, ahogy korábban is tette. Ez háromszor történt meg, így tökéletesen megismerhettem a megjelenését: az arcát, az alakját és a mozdulatait. Nemesi volt a termete, arcvonásai pedig fenségesek… az az Isten, aki volt és aki még mindig az, mégis olyan alázatos és szerény, mint egy kisgyermek.

Váratlanul megváltoztak a körülmények… Most már nem a keresztre feszítés előtt voltam, hanem utána, a Szabadító pedig ezzel a három apostollal egy csoport ember mellett állt balra tőlem. Arra készülődtek, hogy elmenjenek és felemelkedjenek a mennybe. Nem bírtam tovább. Előbújtam a fa mögül, rohanni kezdtem, leborultam a lába elé, átkaroltam a lábát és könyörögtem neki, hogy vigyen magával.

Soha nem fogom elfelejteni azt a kedvességet és gyengédséget, ahogy előrehajolt, felemelt és átölelt engem. Annyira életszerű volt, annyira valóságos, hogy éreztem mellkasának melegét, amelyen nyugodtam. Azután ezt mondta: – Nem, fiam; ők már befejezték a saját munkájukat, ezért velem jöhetnek; neked azonban maradnod kell, és be kell fejezned a tiédet! Én továbbra is kapaszkodtam belé. Felpillantottam az arcára – mert magasabb volt nálam –, és őszintén így esdekeltem: – Ígérd meg nekem, hogy végül Hozzád jöhetek! Kedvesen és gyengéden rám mosolygott, majd így felelt: – Ez kizárólag rajtad múlik. A zokogásom ébresztett fel, mert közben reggel lett.”¹

Ez a gyengéd és személyes betekintés a Szabadító szeretetteljes áldozatába, illő bevezető Jézus Krisztus engesztelésének fontosságához. Isten Egyszülött Fiának testben történt engesztelése valóban az a döntő fontosságú alapzat, amelyen minden keresztény tan nyugszik, és ez a világ iránt valaha is kifejezett legnagyszerűbb isteni szeretet. Jelentőségét Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházában nem lehet elégszer kihangsúlyozni. A visszaállított evangélium minden más tantétele, parancsolata és erénye ebből a döntő eseményből meríti fontosságát.²

Az engesztelés Isten Egyszülött Fiának előre elrendelt, de önkéntes cselekedete volt, amellyel felajánlotta életét és lelki szenvedését megváltó váltságdíjként Ádám bukásának egész emberiséget érintő következményéért, és mindazok személyes bűnéért, akik bűnbánatot tartanak.

Az angol „Atonement” [engesztelés] szó jelentése magától értetődő: at-one-ment, ami magyarul annyit jelent, hogy összehozni olyan dolgokat, amelyeket elválasztottak egymástól, illetve amelyek eltávolodtak egymástól. Jézus Krisztus engesztelése elengedhetetlen volt Ádám különválasztó vétke, vagyis a bukása miatt, ami kétféle halált hozott a világra, amikor Ádám és Éva vettek a jó és gonosz ismerete fájának gyümölcséből³. A fizikai halál okozta a lélek és a test különválását, a lelki halál pedig a lélek és a test Istentől való eltávolodását. A bukás eredményeképpen a halandóságba születendő minden embernek el kell szenvednie ezt a két halált. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy a bukás nélkülözhetetlen része Mennyei Atyánk isteni tervének. Ádámnak és Évának e nélkül egyetlen halandó gyermeke sem születhetett volna, ezért nem lett volna emberi család, amelynek meg kell tapasztalnia az ellentétet és a fejlődést, az erkölcsi önrendelkezést, valamint a feltámadás, a megváltás és az örök élet örömét⁴.

A bukás és az azt rendbe hozó engesztelés szükségességét elmagyarázták a halandóság előtti mennyei tanácsban, ahol az egész emberiség jelen volt, és amelyen az Atyaisten elnökölt. Ezen a halandóság előtti eseményen jelentkezett önként Krisztus, hogy tiszteletben tartja az egész emberiség erkölcsi önrendelkezését, még akkor is, amikor engesztelést hoz a bűneik miatt. Ennek során minden dicsőséget visszaad az Atyának ezért a megváltó szeretetért⁵.

Krisztus végtelen engesztelése azért volt lehetséges mert (1) Ő volt az egyetlen bűntelen ember, aki valaha a földön járt, és ezért nem volt kitéve a bűnök okozta lelki halálnak, (2) Ő volt az Atya Egyszülöttje, és ezért rendelkezett az isteniség tulajdonságaival, ami megadta neki a fizikai halál feletti hatalmat⁶, és (3) nyilvánvalóan Ő volt az egyetlen, aki hajlandó volt arra és elég alázatos ahhoz, hogy a halandó élet előtti tanácsban előre elrendeljék erre a szolgálatra⁷.

Az engesztelés egyes ajándékai egyetemesek, végtelenek és feltétel nélküliek. Ide tartozik többek között az Ádám eredeti vétkéért fizetett váltságdíj, hogy az emberiség családjának egyetlen tagját se vonják felelősségre azért a bűnért⁸. Egy másik egyetemes ajándék minden olyan férfi, nő és gyermek feltámadása a halálból, aki valaha is élt vagy élni fog a földön.

Krisztus engesztelő ajándékának vannak feltételhez kötött szempontjai is. Ezek azon múlnak, hogy mennyire szorgalmasan tartjuk be Isten parancsolatait. Például, amíg az emberiség családjának minden tagja ingyen felmentést kap Ádám bűne alól – anélkül, hogy ezért bármit is tennie kellene –, a saját bűneik alól nem kapnak felmentést, csak akkor, ha Krisztusba vetik hitüket, megbánják ezeket a bűnöket, megkeresztelkednek az Ő nevében, részesülnek a Szentlélek ajándékában, konfirmálnak Krisztus egyházában, és életük hátralévő részében hithű kitartással haladnak előre. Erről a személyes kihívásról Krisztus ezt mondta:

„Mert íme, én, Isten, mindenkiért elszenvedtem ezeket a dolgokat, hogy ha bűnbánatot tartanak, akkor ne szenvedjenek;

De ha nem hajlandóak bűnbánatot tartani, akkor úgy kell szenvedniük, ahogyan nekem.”⁹

Továbbá, jóllehet a test feltámadása Krisztus ingyenes és egyetemes ajándéka – mivel legyőzte a halált –, a feltámadt test természetét (vagyis a kiérdemelt dicsőségi fokozatát), valamint a feltámadás idejét közvetlenül meghatározza, hogy mennyire volt hithű az ember ebben az életben. Pál apostol világossá tette például, hogy azok, akik teljesen elkötelezték magukat Krisztus iránt, ők „támadnak [fel] először”¹⁰ a feltámadáskor. A modern kinyilatkoztatások tisztázzák a feltámadt testek közötti különbséget¹¹, a dicsőség legmagasabb fokát ígérve azoknak, akik ragaszkodnak Jézus Krisztus evangéliumának tantételeihez és szertartásaihoz¹².

Természetesen az engesztelés feltétel nélküli és feltételes áldásai kizárólag Krisztus kegyelme által állnak a rendelkezésünkre. Nyilvánvaló, hogy az engesztelés feltétel nélküli áldásait nem kell külön kiérdemelnünk, de a feltételekhez kötött áldásokban sem kizárólag érdemeink szerint részesülünk. A hithű élettel és Isten parancsolatainak betartásával további kiváltságokat kaphatunk; de attól ezeket még szabadon kapjuk, nem pedig érdemeink szerint. A Mormon könyve határozottan kijelenti, hogy „nincs olyan test, mely Isten jelenlétében lakhat, hacsak nem a Szent Messiás érdemei, és irgalma és kegyelme által”¹³.

Ugyanezzel az irgalommal biztosítja Isten a kisgyermekek és a szellemi fogyatékosok szabadulását, és mindazokét, akik úgy éltek, hogy nem hallottak Jézus Krisztus evangéliumáról, ezért: őket Krisztus engesztelésének egyetemes hatalma váltja meg, és lehetőségük lesz arra, hogy haláluk után megkapják az evangélium teljességét a lélekvilágban, ahol a feltámadásra várakozó lelkek laknak¹⁴.

Az engesztelés követelményeinek teljesítése érdekében a bűntelen Krisztus bement Gecsemáné kertjébe, ahogy azt Whitney elder is látta álmában, hogy ott olyan lelki gyötrelmen menjen keresztül, melyet csakis Ő tudott elviselni. „És kezde rettegni és gyötrődni”, majd ezt mondta Péternek, Jakabnak és Jánosnak: „Szomorú az én lelkem mind halálig”¹⁵. Miért? Mert elszenvedte „minden ember fájdalmát…, igen, minden test fájdalmát, a férfiakét és a nőkét is, és a gyermekekét, akik Ádám családjához tartoznak”¹⁶. Kísértéseket szenvedett el, „és testi fájdalmat, éhséget, szomjúságot és kimerültséget, méghozzá többet, mint amit ember el tud szenvedni, hacsak meg nem hal; mert íme, minden pórusából vér fakad, oly nagy [volt] az ő kínja”¹⁷.

Szenvedésein keresztül Jézus megváltotta minden férfi, nő és gyermek lelkét, „hogy bensője irgalommal telhessen meg, a test szerint, hogy a test szerint tudhassa, hogyan segítse meg népét a gyengeségeik szerint”¹⁸. Ennek megtételével Krisztus leereszkedett „mindenek alá” – beleértve a különféle betegségeket, gyengeségeket és sötét kétségbeesést, melyeket minden halandó lény megtapasztal – azért, hogy minden „dolgot felfog[jon], hogy ő mindenben és mindenen keresztül ott lehessen, az igazság világossága”¹⁹.

Az engesztelés Gecsemánéban elkezdődött legteljesebb magánya és szörnyű fájdalma akkor érte el a csúcspontját, amikor Krisztus – a római katonáktól és másoktól elszenvedett hallatlan bántalmazásokat követően –, így kiáltott fel a kereszten: „ELI, ELI! LAMA SABAKTÁNI? azaz: Én Istenem, én Istenem! miért hagyál el engemet?”²⁰ E gyötrelmek közepette még a természet is megrázkódott. „És sötétség lőn az egész [földön]… És meghomályosodék a nap”²¹. „És ímé a templom kárpítja fölétől aljáig ketté hasada; és a föld megindula, és a kősziklák megrepedezének”²², és emiatt sokan így kiáltottak fel: „Szenved a természet Istene!”²³ Végül, miután elviselte az elviselhetetlennek tűnő szenvedést is, Jézus ezt mondta: „Elvégeztetett!”²⁴. „Atyám, a te kezedbe ajánlom lelkemet”²⁵. Egy napon, valahol minden embert felszólítanak majd, hogy úgy tegyen vallást, ahogyan azt a római százados tette, aki ezen eseményeknek szemtanúja volt: „Bizony, Istennek Fia vala ez!”²⁶

A mély gondolkodású nők és férfiak „páratlan csodának”²⁷ tekintik, hogy egyetlen lény önként felajánlott és irgalmas áldozata kielégítheti az igazság végtelen és örök követelményeit, engesztelést hozhat minden ember vétkéért és helytelen cselekedeteiért, mellyel az egész emberiséget irgalmasságának ölelő karjába tereli. És ez így is van.

John Taylor elnököt (1808–1887) idézve: „Számunkra érthetetlen és felfoghatatlan módon hurcolta az egész világmindenség bűnének súlyát; nem csupán Ádámét, de az utódaiét is; és ezzel megnyitotta a mennyei királyságot, nem csak az Isten törvényeinek engedelmeskedők számára, hanem az emberiség családja nagyobb felének, akik a felelősségre vonhatóságuk kora előtt haltak meg, továbbá azok számára is, akik… a törvény nélkül haltak meg.”²⁸

Whitney eldernek a fenséges ajándék és az ajándékozó iránti érzéseihez hasonlóan, legyenek nekünk is hasonló érzéseink: „Annyira meghatódtam [az ajándékon], hogy… sírtam, pusztán együttérzésből. Megszakadt érte a szívem. Teljes szívemből szerettem, és mindennél jobban vele akartam lenni.” Mivel már meghozta az engesztelést a számunkra, Krisztus elvégezte a rá háruló részt, és ezzel a vágyakozást valóra váltotta. A többi kizárólag rajtunk múlik.