Hősies tanítványság az utolsó napokban

Az erkölcsi önrendelkezés Isten becses ajándéka mindegyik gyermeke számára.¹ „[S]zabadon választhatj[u]k a szabadságot és az örök életet, minden ember nagy Közbenjárója által, vagy választhatj[u]k a fogságot és a halált, az ördög fogsága és hatalma szerint.”² Isten nem fog jó cselekedetre kényszeríteni bennünket, az ördög pedig nem tud gonosz cselekedetre kényszeríteni bennünket.³ Habár egyesek úgy gondolhatják, hogy a halandóság egy vetélkedés Isten és az ellenség között, a Szabadító egyetlen szavára „Sátán elnémul és száműzetik. [A mi erőnk] tétetik próbára, nem Istené.”⁴

Végül tehát azt fogjuk learatni, amit az egész életen át tartó döntéseink elvetettek.⁵ Vajon mit árul hát el a gondolataink, vágyaink, szavaink és cselekedeteink összessége a Szabadító, az Ő kiválasztott szolgái és az Ő visszaállított egyháza iránti szeretetünkről? Vajon a keresztelési, papsági és templomi szövetségeink többet jelentenek számunkra a világ dicséreténél vagy a közösségi médiában kapott „kedvelések” számánál? Erősebb-e az Úr és az Ő parancsolatai iránti szeretetünk, mint bármi vagy bárki más iránti szeretetünk ebben az életben?

Az ellenség és a követői mindig is Krisztus és az Ő prófétái műveinek az elpusztítására törekedtek. A mai világban a Szabadító parancsolatait sokan kifogásokkal teszik jelentéktelenné – már amikor nem hagyják teljesen figyelmen kívül azokat. Isten hírnökeit, akik „kényelmetlen” igazságokat tanítanak, gyakran elutasítják. Még magát a Szabadítót is „falánk és borivó embernek”⁶ nevezték, azzal vádolva őt, hogy megzavarja a köznyugalmat és megosztó. Voltak gyenge és csalárd lelkek, akik „tanácsot tartának, hogy [saját beszédével] ejtsék őt tőrbe”⁷, és mindenütt az Ő korai keresztényekből álló felekezete ellen szóltak⁸.

A Szabadítónak és korai követőinek komoly belső és külső ellenállás jutott osztályrészül, és mi is ugyanezt tapasztaljuk. Ma szinte lehetetlen bátran a hitünk szerint élni úgy, hogy ezzel időnként ne vonnánk magunkra egy kis – tényleges és virtuális – ujjal mutogatást a világiak részéről. A Szabadító magabiztos követése gyümölcsöző, de időnként azoknak a célkeresztjébe kerülhetünk, akik az „egyél, igyál és vigadj”⁹ filozófiáját pártolják, melyben a Krisztusba vetett hitet, az engedelmességet és a bűnbánatot felváltja az az ábránd, mely szerint Isten igazolni fog egy kis bűnt, mert oly nagyon szeret minket.

A Szabadító, aki „akár saját hang[ja], akár szolgái hangja által”¹⁰ szólt, nem azt mondta-e napjainkról, hogy „lesz idő, mikor az egészséges tudományt el nem szenvedik, hanem saját kívánságaik szerint gyűjtenek magoknak tanítókat”, és sokan „az igazságtól elfordítják az ő fülöket, de a mesékhez oda fordulnak?”¹¹ Nem fájlalta-e, hogy „hiába tisztelnek engem, ha oly tudományokat tanítanak, amelyek embereknek parancsolatai?”¹² Nem figyelmeztetett-e rá, hogy „ti magatok közül is támadnak férfiak, kik fonák dolgokat beszélnek, hogy a tanítványokat magok után vonják?”¹³ Nem látta-e előre, hogy „a gonoszt jónak mondják és a jót gonosznak”¹⁴ és hogy „az embernek ellensége le[sz] az ő házanépe?”¹⁵

Akkor hát mi legyen velünk? Érezzük magunkat kényelmetlenül és féljünk? A felszín alá merülve éljünk a vallásunk szerint? Semmiképpen! Krisztusba vetett hittel nem kell félnünk az emberek gyalázatától és nem kell kétségbeesnünk a szidalmaiktól.¹⁶ A Szabadítóval a kormányrúdnál, minket vezető és kalauzoló élő prófétákkal vajon „kicsoda [lehet] ellenünk?”¹⁷ Legyünk magabiztosak, nem mentegetőzőek; hősiesek, nem félénkek; hithűek, nem rémültek, miközben feltartjuk az Úr világosságát ezekben az utolsó napokban¹⁸.

A Szabadító világossá tette, hogy „valaki azért vallást tesz én rólam az emberek előtt, én is vallást teszek arról az én… Atyám előtt; A ki pedig megtagad engem az emberek előtt, én is megtagadom azt az én… Atyám előtt.”¹⁹

Következésképpen, bár egyesek inkább egy olyan Istent szeretnének, akivel nem járnak együtt parancsolatok, mi tegyünk bátran bizonyságot D. Todd Christofferson elder szavaival, melyek szerint „az olyan Isten, aki nem támaszt semmilyen követelményt, a gyakorlatban egyenlő az olyan Istennel, aki nem létezik”²⁰.

Miközben néhányan inkább megválogatnák az általuk követett parancsolatokat, mi fogadjuk el örömmel a Szabadító kérését, hogy „minden olyan szó szerint élj[ün]k, amely Isten szájából előjön”²¹.

Miközben sokan úgy vélik, hogy az Úr és az Ő egyháza elnézi, bármit is tegyünk, „amire a szív[ün]k vágyik”²², mi jelentsük ki hősiesen, hogy helytelen „a sokaság után [indulni] a gonoszra”²³, mert „a tömegek nem tehetik helyessé azt, amit Isten helytelennek nevezett”²⁴.

„Ó, emlékezz, emlékezz rá…, mily szigorúak [ugyanakkor felszabadítóak] Isten parancsolatai!”²⁵ Ezek világos tanítása időnként azt a látszatot keltheti, hogy elutasítóak vagyunk másokkal. Mutassuk meg tehát tiszteletteljesen, hogy nem csupán lehetséges, hanem elengedhetetlen, hogy szeressük Isten egy olyan gyermekét, aki a miénktől eltérő meggyőződést vall magáénak.

Elfogadhatunk és tisztelhetünk másokat anélkül, hogy támogatnánk azokat az elveiket vagy tetteiket, amelyek nem állnak összhangban az Úr akaratával. Nem szükséges feláldozni az igazságot az engedékenység és a társadalmi kívánatosság oltárán.

Sion és Babilon nem fér meg egymással. „Senki sem szolgálhat két úrnak.”²⁶ Emlékezzünk mindannyian a Szabadító elevenbe vágó kérdésére: „Miért mondjátok pedig nékem: Uram! Uram! ha nem mívelitek, a miket mondok?”²⁷

Lelkes, önkéntes engedelmesség által mutassuk ki az Úr iránti szeretetünket!

Ha úgy érzitek, hogy a tanítványságotok és a világ közé szorultatok, kérlek, emlékezzetek rá, hogy a ti szeretetteljes Szabadítótok „felhívást intéz, mert ki van nyújtva felé[te]k az irgalom karja, és ő így szól: Tartsatok bűnbánatot, és én majd befogadlak benneteket.” ²⁸

Russell M. Nelson elnök azt tanította, hogy Jézus Krisztus „mostantól kezdve fogja véghez vinni néhány leghatalmasabb művét mindaddig, amíg újra eljő”²⁹. Azt is tanította azonban, hogy „azoknak, akik az Úr útját választják, valószínűleg üldöztetést kell majd kiállniuk”³⁰. Időnként az juthat nekünk osztályrészül, hogy „méltókká téte[ssünk] arra, hogy az ő nevéért gyalázattal illettess[ün]k”³¹, amikor engedjük, „hogy az Ő hangja minden más elé kerüljön”³².

A Szabadító azt mondta, hogy „boldog, a ki én bennem meg nem botránkozik”³³. Máshol azt olvassuk, hogy „a te törvényedet szeretőknek nagy békességök van, és semmi meg nem botránkoztatja őket”³⁴. Semmi! Tegyük fel tehát magunknak a kérdést: Vajon egy ideig kitartok, de amikor megpróbáltatás vagy üldöztetés támad az ige miatt, azonnal megbotránkozom?³⁵ Szilárdan Jézus Krisztus és az Ő szolgái sziklájára épültem?

Az erkölcsi relativisták azt hirdetik, hogy az igazság csupán társadalmi konstrukció; hogy nincsenek erkölcsi abszolútumok. Valójában azt mondják ezzel, hogy nincs bűn³⁶; hogy „bármit tesz az ember, az nem bűn”³⁷ – olyan bölcselet ez, melyet az ellenség büszkén vall a saját szerzeményének. Óvakodjunk tehát a báránybőrbe bújt farkasoktól, akik állandóan toboroznak, és „gyakran használják intellektuális fenntartásaikat saját viselkedésbeli botlásaik elfedésére”³⁸.

Ha valóban Krisztus hősies tanítványai szeretnénk lenni, akkor meg fogjuk találni a módját. Máskülönben az ellenség csábító egyéb lehetőségeket kínál. Hithű tanítványokként azonban „nem szükséges elnézést kérnünk a hitelveinkért, és nem kell visszalépnünk attól, amiről tudjuk, hogy igaz”³⁹.

Zárásként pár szó Isten tizenöt szolgájáról, akik mögöttem ülnek. Miközben a világiak „ezt mondják a látóknak: Ne lássatok; és a prófétáknak: Ne prófétáljatok”⁴⁰, a hithűek „áldásokkal… megkoronáztatnak a magasságból, igen, és parancsolatokkal, nem kevéssel, valamint kinyilatkoztatásokkal azok idejében”⁴¹.

Nem meglepő módon ezek a férfiak gyakran válnak azok céltáblájává, akik nem elégedettek Isten szavával úgy, ahogy azt a próféták kijelentik. Azok, akik elutasítják a prófétákat, nem ismerik fel, hogy „az írásban egy prófétai szó sem támad[hat] saját magyarázatból” vagy emberi akarat eredményeképpen, „hanem a Szent Lélektől indíttatva szól[n]ak az Istennek szent emberei”⁴².

Pálhoz hasonlóan Isten ezen emberei sem „szégyen[lik] a mi Urunk bizonyságtételét”, és ők az Ő „foglyai”⁴³, abban az értelemben, hogy az általuk tanított tan nem a sajátjuk, hanem azé, aki őket elhívta. Péterhez hasonlóan „nem tehet[i]k, hogy a miket látt[a]k és hallott[a]k, azokat ne szólj[á]k”⁴⁴. Bizonyságomat teszem arról, hogy az Első Elnökség és a Tizenkettek Kvóruma jó és becsületes férfiakból áll, akik szeretik Istent és az Ő gyermekeit, és akiket Ő viszontszeret. Szavaikat fogadjuk úgy, mintha magának az Úrnak a szájából erednének, „teljes türelemmel és hittel! Mert megtéve e dolgokat a pokol kapui nem fognak diadalmaskodni felett[ün]k…, és az Úristen eloszlatja elől[ün]k a sötétség erőit”⁴⁵.

„[N]incs az a szentségtelen kéz, amely megállíthatná a munka haladását”⁴⁶; az diadalmasan menetel majd, akár veletek és velem, akár nélkülünk, ezért hát „válaszszatok magatoknak még ma, a kit szolgáljatok”⁴⁷. Ne tévesszenek vagy félemlítsenek meg titeket a nagy és tágas épületből áradó ellenséges hangok! Kétségbeesett decibeljeik nem vetekedhetnek a halk, szelíd hang megtört szívekre és töredelmes lelkekre gyakorolt meghitt hatásával.

Bizonyságomat teszem arról, hogy Krisztus él, Ő a Szabadítónk és Megváltónk, és Ő vezeti az egyházát az Első Elnökségen és a Tizenkét Apostol Kvórumán keresztül, biztosítva ezzel azt, hogy ne hányódjunk „ide s tova” és ne hajtson bennünket „a tanításnak akármi szele”⁴⁸.

„Jézus Krisztus igaz tanítványai hajlandóak kiállni, felszólalni, és különbözni a világ emberétől – tanította Nelson elnök. – Rendíthetetlenek, elkötelezettek és bátrak.”⁴⁹

Fivérek és nővérek! Jó nap ez arra, hogy jók legyünk! Jézus Krisztus szent nevében, ámen.