Mert úgy szeretett Isten bennünket

„Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (János 3:16). Amikor először felfigyeltem erre a versre, épp nem az egyházban vagy családi esten voltam. Egy sporteseményt néztem a tévében. Nem számított, melyik csatornát néztem, vagy melyik csapat játszott, valakinél mindig volt egy János 3:16 feliratú transzparens.

Ugyanennyire megszerettem a 17. verset: „Mert nem azért küldte az Isten az ő Fiát a világra, hogy kárhoztassa a világot, hanem hogy megtartassék a világ általa.”

Isten elküldte Jézus Krisztust, az Ő egyetlen Fiát a testben, hogy letegye az Ő életét mindegyikünkért. Ezt azért tette, mert szeret bennünket, és egy tervet készített mindegyikünk számára, hogy hazatérjünk Őhozzá.

Ez azonban nem egy egyetemes, minden igényt kielégítő, véletlenszerűen működő terv. Hanem egy személyre szóló terv, melyet egy olyan szerető Mennyei Atya készített elő, aki ismeri a szívünket, a nevünket és azt, hogy minek a megtételére van szükségünk. Miért hiszünk ebben? Mert a szentírások erre tanítanak bennünket.

Mózes többször hallotta Mennyei Atyát a következő szavakat szólni: „Mózes fiam” (Mózes 1:6; lásd még 7-es és 40-es vers). Ábrahám megtudta, hogy ő Isten egy gyermeke, akit már születése előtt kiválasztott a küldetésére (lásd Ábrahám 3:12, 23). Isten keze által Eszter befolyásos helyzetbe került, hogy megmentse a népét (lásd Eszter 4). Valamint Isten megbízott egy fiatal nőt, egy szolgát, hogy az élő prófétáról tanúskodjon, és így Naámán meggyógyulhasson (lásd 2 Királyok 5:1–15).

Különösen szeretem azt az alacsony termetű jó embert, aki felmászott egy fára, hogy lássa Jézust. A Szabadító tudta, hogy ott van, megállt, felnézett az ágak közé, és e szavakat mondta: „Zákeus, …szállj alá” (Lukács 19:5). Nem feledkezhetünk meg arról a 14 évesről sem, aki kiment egy ligetbe és megtudta, mennyire személyre szóló is valójában a terv: „[Joseph!] Ez az én Szeretett Fiam. Őt hallgasd!” (Joseph Smith története 1:17).

Fivérek és nővérek! Mennyei Atya tervének a középpontjában mi állunk, és mi vagyunk a Szabadító küldetésének az oka. Mindegyikünk egyénenként az Ő munkájuk és dicsőségük.

Számomra egyetlen szentíráskötet sem jeleníti meg ezt világosabban, mint ahogy az Ószövetség tanulmányozása során láttam. Fejezetről fejezetre láthatjuk, mennyire személyes módon vesz részt az életünkben Mennyei Atya és Jehova.

Nemrégiben Józsefről, Jákób szeretett fiáról tanultunk. Fiatal kora óta kedvelte az Úr Józsefet, aki mégis nagy próbatételeket élt át a bátyjai miatt. Két hete többünket megérintett az, ahogyan József megbocsátott a fivéreinek. A Jöjj, kövess engem! kiadványban ezt olvassuk: „József élete sok tekintetben párhuzamba vonható Jézus Krisztus életével. Bár a bűneink nagy szenvedést okoztak Neki, a Szabadító megbocsátást nyújt, megszabadítva minket egy, az éhínségnél sokkal rosszabb sorstól. Akár nekünk van szükségünk megbocsátásra, akár nekünk kell megbocsátanunk – mindannyiunk életében előfordul ez is és az is –, József példája a Szabadítóra, a gyógyulás és megbékélés igaz forrására irányítja a figyelmünket.”¹

Az e beszámolóban található, számomra kedves tanulság József testvérétől, Júdától származik, aki szerepet játszott Isten József számára készített tervében. Amikor Józsefet elárulták a testvérei, Júda meggyőzte őket, hogy ne vegyék el József életét, hanem adják el őt rabszolgának (lásd 1 Mózes 37:26–27).

Sok évvel később Júdának és fivéreinek Egyiptomba kellett vinniük legfiatalabb öccsüket, Benjámint. Ezt az apjuk kezdetben ellenezte. Júda azonban ígéretet tett Jákóbnak arra, hogy hazaviszi Benjámint.

Egyiptomban Júda ígérete próbára tétetett. A fiatal Benjámint hamisan megvádolták egy bűntettel. Ígéretéhez híven Júda felajánlotta, hogy átveszi Benjámin helyét a fogságban. Ezt kérdezte: „Mert mimódon mehetnék én fel atyámhoz, ha e gyermek velem nem lenne…?”(1 Mózes 44:33–34). Júda eltökélt volt ígérete betartásában, hogy Benjámint biztonságban visszajuttatja. Éreztétek már azt mások iránt, amit Júda érzett Benjámin iránt?

Hát nem így éreznek a szülők is a gyermekeik iránt? Nem így éreznek a misszionáriusok is azon emberek iránt, akiket szolgálnak? Nem így éreznek az Elemi és a fiatalok vezetői is azok iránt, akiket tanítanak és szeretnek?

Függetlenül a kilétedtől vagy a jelenlegi körülményeidtől, valaki pontosan így érez veled kapcsolatban. Valaki veled együtt akar visszatérni Mennyei Atyához.

Hálás vagyok azokért, akik soha nem mondanak le rólunk, akik továbbra is imába öntik a lelküket értünk, és akik folyamatosan tanítanak és segítenek bennünket érdemessé válni arra, hogy hazatérjünk Mennyei Atyánkhoz.

Nemrégiben egy kedves barátom 233 napot töltött kórházban Covid-fertőzöttként. Ez idő alatt meglátogatta őt halott édesapja, aki megkérte, adjon át egy üzenetet az unokáinak. Még a fátyol túloldaláról is arra vágyott ez a jó nagyapa, hogy segítsen az unokáinak visszatérni mennyei otthonukba.

Krisztus tanítványai egyre gyakrabban emlékeznek az életükben lévő Benjáminokra. Világszerte hallották Isten élő prófétájának, Russell M. Nelson elnöknek a tisztán harsogó felhívását. Fiatal férfiak és fiatal nők kötelezték el magukat az Úr fiatalokból álló serege mellett. Egyének és családok a szolgálattétel lelkületével karolnak fel másokat – szeretnek, megosztanak és arra kérik a barátaikat és szomszédaikat, hogy jöjjenek Krisztushoz. Fiatalok és felnőttek emlékeznek a szövetségeikre, és igyekeznek megtartani azokat – megtöltik Isten templomait, elhunyt családtagok neveit kutatják, és szertartásokban részesülnek értük.

Miért része Mennyei Atya személyre szóló tervének az, hogy segítünk másoknak visszatérni Őhozzá? Azért, mert így válunk olyanná, mint Jézus Krisztus. Végső soron Júda és Benjámin története a Szabadító áldozatáról tanít bennünket. Engesztelése révén az életét adta azért, hogy hazavigyen bennünket. Júda szavai a Szabadító szeretetét fejezik ki: „Mert mimódon mehetnék én fel atyámhoz, ha [te] velem nem lenn[él]…?” Izráel egybegyűjtőiként ezek a szavak a mi szavaink is lehetnek.

Az Ószövetség telis-tele van a csodák és az irgalom olyan példáival, melyek Mennyei Atya tervét fémjelzik. A 2 Királyok 4. fejezetében olvasható „történt egy napon” kifejezés annak a kiemelésére szolgál számomra, hogy a fontos események Isten időzítése szerint történnek, és nincs olyan részlet, mely túlságosan apró lenne a számára.

Az új barátom, Paul, erről az igazságról tesz bizonyságot. Paul egy olyan otthonban nőtt fel, amely mindig vallásellenes volt és időnként bántalmazó is. Amikor Németországban egy katonai támaszpont iskolájába járt, feltűnt neki két nővér, akiket látszólag lelki világosság vett körül. Arra a kérdésére, miért különböznek másoktól, azt a választ kapta, hogy Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyházához tartoznak.

Paul hamarosan elkezdett találkozni a misszionáriusokkal, és meghívták istentiszteletre. A következő vasárnap, amikor leszállt a buszról, meglátott két férfit, akik fehér inget és nyakkendőt viseltek. Azt kérdezte tőlük, hogy az egyház elderei-e? Igennel válaszoltak, így Paul követte őket.

Az istentisztelet alatt egy prédikátor rámutatott a gyülekezet egyes tagjaira, és bizonyságtételre hívta őket. Minden bizonyság végén egy dobos néhány dobveréssel tisztelgett, a gyülekezet pedig ámeneket kiáltott.

Amikor a prédikátor Paulra mutatott, ő felállt és ezt mondta: „Tudom, hogy Joseph Smith próféta volt, és a Mormon könyve igaz.” A dobpergés és az ámenek azonban elmaradtak. Paul végül rájött, hogy rossz egyháznál jár. Hamarosan rátalált a jó helyre, és megkeresztelkedett.

Paul keresztelőjének a napján egy egyháztag, akit nem ismert, ezt mondta neki: „Megmentetted az életemet.” Néhány héttel korábban ez az ember úgy döntött, új egyházat keres, és részt vett egy dobverésekkel és ámenekkel teli istentiszteleten. Amikor a férfi meghallotta Paul bizonyságtételét Joseph Smithről és a Mormon könyvéről, rájött, hogy Isten ismeri őt, tudatában van a nehézségeinek, és van egy terve a számára. Paul és a férfi számára is fontos dolog „történt egy napon”.

Mi is tudjuk, hogy Mennyei Atyának személyes boldogságterve van mindegyikünk számára. Mivel Isten elküldte az Ő Szeretett Fiát értünk, a csodák, melyekre szükségünk van, a terve betöltéséhez szükséges napon fognak megtörténni.

Bizonyságot teszek arról, hogy ebben az évben többet tudhatunk meg Isten ránk vonatkozó tervéről az Ószövetségben. Ez a szent kötet a próféták bizonytalan időkben betöltött szerepéről és Isten kezéről tanít egy olyan világban, mely zavarodott volt és gyakran viszálykodó. Olyan alázatos hívőkről is szól, akik hithű várakozással tekintettek Szabadítónk eljövetelére, miként mi is várakozással tekintünk és felkészülünk az Ő második eljövetelére – az Ő rég megjövendölt, dicsőséges visszatérésére.

Addig a napig lehet, hogy nem látjuk a természetes szemeinkkel Isten tervének az életünkre vonatkozó minden részletét (lásd Tan és szövetségek 58:3). Emlékezhetünk azonban Nefi válaszára, melyet akkor adott, amikor valami olyannal nézett szembe, amit nem értett: bár nem ismerte minden dolognak a jelentését, azt tudta, hogy Isten szereti a gyermekeit (lásd 1 Nefi 11:17).

Ez az én tanúságom ezen a gyönyörű sabbat reggelen. Írjuk a szívünkbe a következőt és engedjük, hogy békével, reménnyel és örökkévaló boldogsággal töltse el lelkünket: Úgy szeretett Isten bennünket, hogy elküldte Egyszülött Fiát – nem azért, hogy elítéljen bennünket, hanem hogy megmentsen minket. Jézus Krisztus nevében, ámen.