Azt tegyétek, ami a leginkább számít!

Nemrégiben egy kedves barátnőmnek az a benyomása támadt, hogy látogasson meg egy nőt az egyházközségéből. Elhessegette ezt a késztetést, mert alig ismerte őt, így egyszerűen nem látta értelmét. Viszont állandóan visszatért a gondolat, ezért úgy döntött, hogy a késztetés szerint cselekszik. Mivel eleve kényelmetlenül érezte magát a közelgő látogatás miatt, arra a megállapításra jutott, hogy ha visz valamit ennek a nővérnek, akkor az segít majd csillapítani a benne lévő feszültséget. Mégsem állíthat be üres kézzel! Vett tehát egy doboz fagylaltot, és elindult az aggodalmai szerint várhatóan kínos látogatásra.

Bekopogott a nő ajtaján, és a nővér rövidesen ajtót nyitott neki. A barátnőm átnyújtotta a fagyit egy barna papírzacskóban, és elkezdtek beszélgetni. A barátnőmnek nem telt sok időbe, hogy felismerje, miért volt szükség a látogatásra. Miközben együtt ültek a verandán, a nő feltárt előtte egy sereg kihívást, amellyel éppen szembenézett. Egyórányi beszélgetés után a meleg nyári időben, a barátnőm észrevette, hogy az olvadó fagylalt átáztatta a papírzacskót.

„Úgy sajnálom, hogy elolvadt a fagyid!” – kiáltott fel.

A nő kedvesen így felelt: „Semmi gond! Úgyis laktózérzékeny vagyok!”

Az Úr egy álomban azt mondta Lehi prófétának: „Áldott vagy te, Lehi, azon dolgok miatt, amiket tettél”¹.

Jézus Krisztus tanítványának lenni többet foglal magában, mint csupán reménykedni és hinni. Erőfeszítést, mozgást és elkötelezettséget igényel. Megköveteli, hogy tegyünk is valamit, „az ígének pedig megtartói legy[ünk] és ne csak hallgatói”².

A megolvadt fagyi esetében mi számított leginkább? A fagyi? Vagy hogy a barátnőm egyszerűen tett valamit?

Kedves élményben volt részem egy bájos fiatal nővel, aki egy nagyon őszinte kérdést tett fel nekem: „Craven nővér, honnan tudod, hogy az egyházzal kapcsolatban bármi igaz? Mert én nem érzek semmit.”

Mielőtt rávágtam volna a választ, feltettem neki pár kérdést. „Mesélj a személyes szentírás-tanulmányozásodról!”

„Nem olvasom a szentírásokat” – válaszolta.

„Mi a helyzet a családoddal? – kérdeztem. – Tanulmányozzátok együtt a Jöjj, kövess engem! anyagot?”

„Nem” – felelte.

Kérdezgettem az imáiról: „Mit érzel, amikor imádkozol?”

A válasza így szólt: „Nem szoktam imádkozni.”

A neki adott válaszom egyszerű volt: „Ha tudni szeretnél bármit, tenned kell valamit.”

Vajon nem igaz-e ez bármire, amit meg akarunk tanulni vagy tudni? Újdonsült barátnőmhöz felhívást intéztem, hogy kezdje el cselekedni Jézus Krisztus evangéliumát: imádkozzon, tanulmányozzon, szolgáljon másokat és bízzon az Úrban. A megtérés nem fog bekövetkezni, amíg tétlenek vagyunk. A Szentlélek hatalma által következik be, miközben tudatosan teszünk erőfeszítést a tudás megszerzésére azáltal, hogy kérünk, keresünk és kopogtatunk. Cselekvés által következik be.³

A Tan és szövetségekben az Úr időnként azt mondja: „nem számít”⁴. Emiatt elgondolkodtam azon, hogy ha egyes dolgok egyáltalán nem – vagy kevésbé – számítanak, akkor biztosan vannak olyan dolgok is, amik a leginkább számítanak. Amikor arra törekszünk, hogy megtegyünk valamit vagy bármit, feltehetjük magunknak a kérdést: Mi számít a leginkább?

A reklámokban gyakran használnak olyan hívószavakat, mint a „nélkülözhetetlen” vagy az „elengedhetetlen”, azt remélve, hogy elhitethetik velünk, az általuk árusított termék szükséges a boldogságunkhoz vagy jóllétünkhöz. De valóban nélkülözhetetlen, amit árulnak? Valóban elengedhetetlen számunkra? Valóban számít?

Íme, néhány megfontolandó kérdés: Mi számít a leginkább?

• Az, hogy mennyi „kedvelést” kapunk a közösségimédia-bejegyzéseinkre, vagy az, hogy Mennyei Atyánk mennyire szeret és értékel minket?

• A legújabb divat szerint öltözködni, vagy visszafogott öltözködéssel tiszteletet tanúsítani a testünk iránt?

• Internetes kereséssel találni válaszokat, vagy Istentől kapni válaszokat a Szentlelken keresztül?

• Folyamatosan többre vágyni, vagy elégedettnek lenni azzal, ami megadatott nekünk?

Russell M. Nelson elnök ezt tanítja:

„Amikor a Szentlélek a társatok, akkor azonnal átláttok azon a celebkultúrán, amely társadalmunkat sújtja. Okosabbak lehettek, mint amilyenek az előző nemzedékek voltak. […]

Állítsátok fel e mércét a világ többi része számára!”⁵

Erőfeszítést igényel, hogy folyamatosan arra összpontosítsunk, ami igazán nélkülözhetetlen a tartós örömhöz. Sátán semminek sem örülne jobban, mint annak, ha rossz helyre tennénk az örökkévaló értékeinket, arra vezetve minket, hogy becses időt, tehetségeket vagy lelki erőt pazaroljunk olyan dolgokra, amik nem számítanak. Azt kérem, hogy mindegyikünk imádságosan gondolja át, mely dolgok térítenek el minket mindannak a megtételétől, ami a leginkább számít.

A legidősebb fiunk harmadikos tanító nénije azt tanította az osztályának, hogy „legyenek az agyuk főnökei”. Ez emlékeztetőül szolgált a fiatal tanulóinak arra, hogy ők irányítják a gondolataikat, és ennélfogva a tetteiket is irányítani tudják. Én olyankor szoktam emlékeztetni magamat arra, hogy „az én agyam főnöke” legyek, amikor azon kapom magamat, hogy olyan dolgok felé sodródom, amik kevésbé számítanak.

Egy középiskolai tanuló nemrég azt mondta nekem, hogy népszerű lett az egyház néhány fiatalja körében a parancsolatok tervezett figyelmen kívül hagyása, mert azzal számolnak, hogy majd később bűnbánatot tartanak. „Szinte büszkén vállalják” – világosított fel. Az Úr természetesen továbbra is meg fog bocsátani azoknak, akik alázatosan, „igaz szándékkal”⁶ bűnbánatot tartanak. A Szabadító irgalmas engesztelését azonban soha nem szabad ilyen gúnyos módon használni. Ismerjük az elveszett juh példázatát. Természetesen a pásztor otthagyja a többi 99 juhot, hogy megtalálja azt az egyet, aki elkóborolt. De el tudjátok képzelni, milyen örömet szereznek a Jó Pásztornak azok, akik úgy döntenek, hogy a 99 közé tartoznak? Akik összetartanak és segítenek egymásnak a szövetségeik szerint élni? El tudjátok képzelni, milyen lenne a világ vagy az iskolátok vagy a munkahelyetek vagy az otthonotok, ha az engedelmesség lenne népszerű? Ez nem arról szól, hogy tökéletesen tegyük a dolgunkat az életben – hanem arról, hogy örömre leljünk, miközben minden tőlünk telhetőt megteszünk azért, hogy az Úrral kötött szövetségeink szerint éljünk.

Amikor a világ egyre jobban kételkedik Istenben, és egyre nagyobb a zűrzavar és a nyomás, akkor van itt az ideje annak, hogy a lehető legközelebb maradjunk a prófétához. Mivel ő az Úr szószólója, bízhatunk abban, hogy amire buzdít, amit tanácsol, és amit kérve kér tőlünk, azok olyan dolgok, amik a leginkább számítanak.

Bár nem feltétlenül könnyű, mégis mindig van rá mód, hogy helyesen cselekedjünk. Miközben egy baráti társasággal beszélgetett az iskolában, egy fiatal nő szíve összeszorult, amint a beszélgetés az egyház előírásainak a bírálatába fordult. Ráébredt, hogy nem maradhat csendben – tennie kell valamit. Tiszteletteljesen beszélt Mennyei Atya szeretetéről, és arról, hogy az Őáltala felállított parancsolatok miként áldják és védelmezik az Ő gyermekeit. Sokkal könnyebb lett volna számára, ha semmit nem tesz. De mi számított a leginkább? Beolvadni a tömegbe, vagy Isten tanújaként kitűnni „mindig és mindenben, és minden helyen”⁷?

Ahhoz, hogy Jézus Krisztus visszaállított egyháza előjöjjön a homályból, nekünk kell előjönnünk a homályból. Szövetségmegtartó nőkként azáltal kell ragyogtatnunk evangéliumi világosságunkat szerte a világon, hogy előlépünk és kitűnünk. Ezt Isten leányaiként együtt tesszük – 8,2 millió fős, 11 éves kor feletti nőkből álló erőként, akiknek pontosan ugyanaz a munkája. Egybegyűjtjük Izráelt, miközben részt veszünk a szabadítás és felmagasztosulás munkájában: törekszünk Jézus Krisztus evangéliuma szerint élni, törődünk a szükséget szenvedőkkel, mindenkit hívunk, hogy fogadja be az evangéliumot, és az örökkévalóságra egyesítjük a családokat.⁸ Jézus Krisztus evangéliuma a cselekvés evangéliuma és az öröm evangéliuma. Ne becsüljük alá az arra való képességünket, hogy megtegyük azokat a dolgokat, amik a leginkább számítanak! Isteni örökségünk bátorságot és magabiztosságot ad nekünk ahhoz, hogy cselekedjünk és mindazzá váljunk, amivé szerető Mennyei Atyánk tudja, hogy válhatunk.

A fiatalok idei mottója a Példabeszédek 3:5–6-ból származik:

„Bizodalmad legyen az Úrban teljes elmédből; a magad értelmére pedig ne támaszkodjál.

Minden te útaidban megismered őt; akkor ő igazgatja a te útaidat.”

Az Úrba vetett bizalom egyik kulcsfontosságú alkotóeleme az előrehaladás, hitet táplálva abban, hogy Ő akkor is vezetni fog minket, ha nem rendelkezünk minden válasszal.

Nővérek! Ez nem a fagyiról szól, és arról sem, hogy többet tegyünk. Arról szól, hogy azt tegyük, ami számít. Arról, hogy alkalmazzuk Krisztus tanát az életünkben, miközben igyekszünk hasonlóbbá válni Őhozzá.

Minél többet teszünk azért, hogy szilárdan a szövetség ösvényén maradjunk, annál jobban gyarapszik majd a hitünk Jézus Krisztusban. Minél jobban gyarapszik a hitünk, annál jobban vágyunk majd a bűnbánatra. És minél inkább bűnbánatot tartunk, annál jobban megerősítjük az Istennel való szövetséges kapcsolatunkat. Ez a szövetséges kapcsolat a templomhoz vonz bennünket, mert a templomi szövetségek megtartása által tartunk ki mindvégig.

Amint az életünket Jézus Krisztusra összpontosítjuk, elvezettetünk azon dolgok megtételéhez, amik a leginkább számítanak. Így lelki erővel, megelégedettséggel és örömmeláldatunk meg. Jézus Krisztus nevében, ámen.