Ámulattal tekinteni Krisztusra és az Ő evangéliumára

Van egy drága barátom, aki ragyogó elme, nyugalmazott egyetemi tanár, termékeny író, és ami a legfontosabb, Jézus Krisztus elkötelezett tanítványa. Több tucatszor járt már a Szentföldön különböző konferenciákon, tudományos kutatás céljából vagy épp idegenvezetést tartani. Állítása szerint valahányszor azon a földön jár, ahol Jézus járt, elámul, mert mindig tanul valami újat, bámulatosat és lenyűgözőt a Szabadítóról, az Ő halandó szolgálattételéről és szeretett szülőföldjéről. Ragályos, amilyen csodálattal a Szentföldön tanultakról beszél, és ez az ámulat alapvetően meghatározta élete nagy sikereit és tudományos törekvéseit.

Miközben az élményeit hallgattam és átéreztem a lelkesedését, elgondolkodtam azon, mennyivel nagyobb fokú úgymond lelki csodálkozást érezhetünk és kellene is éreznünk Jézus Krisztus evangéliuma iránt, illetve hogy az mennyire megváltoztathatja a tanítványságunkat és az örök élet felé vezető utunkat. Az ámulat, amelyre utalok, az a mindazok által megtapasztalt érzelem, bámulat vagy csodálat, akik teljes szívből a Szabadítóra és az Ő tanításaira összpontosítják az életüket, és alázatosan elismerik az Ő jelenlétét az életükben. A Szentlélek által sugallt efféle ámulat érzete ösztönzőleg hat arra, hogy az ember milyen lelkesedéssel éli meg Krisztus tanát.¹

A szentírások számos példát tartalmaznak ezen érzet megnyilvánulására. Ésaiás próféta például az Úrban való örvendezés révén fejezte ki az Őiránta érzett hálája mélységét.² Azok, akik hallották Jézust a kapernaumi zsinagógában prédikálni, elámultak a tanán és a tanítása erején.³ Ugyanez az érzés járta át az ifjú Joseph Smith szívének minden sejtjét, amikor a Bibliából elolvasta Jakab első fejezetét, ami aztán arra indította, hogy kérjen bölcsességet Istentől.⁴

Fivéreim és nővéreim! Amikor igazán ámulattal fordulunk Jézus Krisztus és az Ő evangéliuma felé, akkor boldogabbak vagyunk, nagyobb lelkesedés tölt el minket Isten munkája iránt, és minden dologban felismerjük az Úr kezét. Ezenkívül jelentőségteljesebben tanulmányozzuk Isten szavát, az imáink céltudatosabbak, a hódolatunk áhítattal telibb, az Isten királyságában végzett szolgálatunk pedig szorgalmasabb. Mindezen cselekedetek hozzájárulnak ahhoz, hogy a Szent Lélek hatása gyakrabban legyen érezhető az életünkben.⁵ Így aztán a Szabadítóról és az Ő evangéliumáról való bizonyságunk megerősödik, Krisztus bennünk fog lakozni,⁶ mi pedig élünk majd „meggyökerezvén és tovább épülvén Ő benne, és megerősödvén a hitben, …bővölködvén abban hálaadással”⁷. Amikor így élünk, lelkileg ellenállóképesebbek leszünk, és védve leszünk attól, hogy a lelki közöny csapdájába essünk.

Az efféle közönyt az jellemzi, hogy fokozatosan elveszítjük az Úr evangéliumában való teljes részvétel iránti izgatottságot. Általában annak az érzésével kezdődik, hogy már szert tettünk minden, az ebben az életben elérhető boldogságunkhoz szükséges tudásra és áldásra. Ez a megelégedettség azután azzal jár, hogy természetesnek vesszük az evangélium ajándékait, onnantól kezdve pedig azt kockáztatjuk, hogy elhanyagoljuk a Jézus Krisztus evangéliuma alapvető dolgaiban való rendszeres elmerülést⁸ és a megkötött szövetségeket. Ennélfogva fokozatosan eltávolodunk az Úrtól, egyre gyengülve az Ő meghallására⁹ való képességünkben, és közömbössé és érzéketlenné válunk munkája nagysága iránt. Az elménkbe és a szívünkbe férkőzhet a már megkapott igazságokat illető kétely, sebezhetővé téve minket az ellenség kísértéseivel szemben.¹⁰

Aiden Wilson Tozer tiszteletes, elismert szerző és bátor keresztény ezt írta: „Az elégedettség minden lelki növekedés halálos ellensége.”¹¹ Vajon nem pontosan ez történt Nefi népével nem sokkal Krisztus születése után? „[E]gyre kevésbé és kevésbé csodálkoztak egy-egy égi jelen vagy csodán, …és kételkedni kezdtek mindabban, amit hallottak és láttak – …és így… Sátán elvakította a szemüket, és félrevezette őket, hogy balga és hiábavaló dolognak higgyék Krisztus tanát.”¹²

Szeretett fivéreim és nővéreim! Tökéletes és végtelen szeretetében, valamint emberi természetünk ismeretében¹³ a Szabadító utat készített számunkra, hogy elkerüljük a beleesést a lelki közöny csapdájába. A Szabadító felhívása tágabb látószöget biztosít számunkra, különösen figyelembe véve a bonyolult világot, amelyben élünk: „Tanulj tőlem, és hallgass a szavaimra; járj Lelkem szelídségében, és békességed lesz énbennem!”¹⁴ Amikor elfogadjuk a Szabadító hívását, kimutatjuk az alázatunkat, a taníthatóság iránti vágyunkat, valamint az Őhozzá hasonlóbbá válásra való reményünket.¹⁵ Ez a felhívás magában foglalja azt, hogy teljes szívünkkel, lelkünkkel, elménkkel és erőnkkel¹⁶ szolgáljuk Őt és szolgálattételt nyújtunk Isten gyermekeinek. Az ezen az úton tett erőfeszítéseink magját természetesen a két nagy parancsolat jelenti: szeressük az Urat, a mi Istenünket, illetve szeressük a felebarátainkat, mint önmagunkat.¹⁷

Az ilyen viselkedés része Jézus isteni jellemének, és mindenben megnyilvánult, amit Ő a földi szolgálattétele során tett.¹⁸ Ezért aztán amikor mi tudatosan és igazán annak szenteljük magunkat, hogy Reá tekintsünk és tanuljunk az Ő tökéletes példájából¹⁹, akkor jobban megismerjük Őt. Növekedünk a lelkesedésben és az arra irányuló vágyban, hogy életünk részévé tegyük az életmódunkat meghatározó legfőbb mércét, a mutatandó példát és a követendő parancsolatokat. További megértésre, bölcsességre, isteni jellemre, valamint Isten és a felebarátaink iránti kegyelemre is szert teszünk.²⁰ Biztosíthatlak titeket afelől, hogy a Szabadító hatásának és szeretetének az érzésére való képességünk fokozódni fog az életünkben, felerősítve a hitünket, az igazlelkű cselekvés iránti vágyunkat, valamint az Ő és mások szolgálatára való indíttatásunkat.²¹ Ezenkívül meg fog erősödni és igaz hódolatunk részévé lesz a halandóságban megtapasztalt áldások és kihívások iránti hálánk.²²

Kedves barátaim! Mindezen dolgok megerősítik az evangélium iránti lelki ámulatunkat, és arra indítanak minket, hogy örömmel tartsuk be az Úrral kötött szövetségeket – még az általunk megtapasztalt megpróbáltatások és kihívások közepette is. Természetesen ahhoz, hogy ezek megvalósuljanak, hittel és igaz szándékkal meg kell merítkeznünk a Szabadító tanításaiban,²³ arra törekedve, hogy átültessük az életmódunkba az Ő jellemvonásait.²⁴ Továbbá közelebb kell kerülnünk Őhozzá a bűnbánatunk révén,²⁵ törekedve elnyerni az Ő megbocsátását és megváltó hatalmát az életünkben, illetve betartva a parancsolatait. Maga az Úr azt ígérte, hogy igazgatni fogja az útjainkat, ha teljes szívünkből bízunk Őbenne, minden utunkban elismervén Őt, a magunk értelmére nem támaszkodván.²⁶

Kép

Jones elder és Wes

Nemrégiben találkoztam egy férfival, akit Wesnek hívnak, és ma itt van a konferencián; elfogadta Krisztus felkérését, hogy ismerje meg Őt és az Ő evangéliumát, és elkezdte megtapasztalni az Ő szeretetének a bámulatos voltát, miután 27 éven át távol maradt a szövetség ösvényétől. Elmesélte nekem, hogy egy nap felvette vele a kapcsolatot a Facebookon egy misszionárius, Jones elder, akit átmenetileg Wes területére jelöltek ki, mielőtt elutazhatott volna az eredetileg számára kijelölt panamai missziójába. Amikor Jones eldernek megakadt a szeme Wes profilján – nem is tudva, hogy Wes már tagja az egyháznak –, érezte a Szentlélek útmutatását, és tudta, hogy azon nyomban kapcsolatba kell lépnie a férfival. Habozás nélkül a benyomást követve cselekedett. Wes elámult ezen a váratlan kapcsolatfelvételen, és elkezdte felismerni, hogy az Úr számon tartja őt, annak ellenére, hogy letért a szövetség ösvényéről.

Onnantól fogva Wes és a misszionáriusok gyakran beszéltek egymással. Jones elder és a társa hetente nyújtottak valamilyen szolgálatot és lelki üzeneteket osztottak meg, amelyek segítettek Wesnek újraéleszteni a Szabadító és az evangélium iránti ámulatát. Ez ismét lángra lobbantotta a bizonyságát az igazságról és a Szabadító iránta táplált szeretetéről. Érezte a Vigasztalótól eredő békességet, és megkapta az ahhoz szükséges erőt, hogy visszatérjen a nyájba. Elmondta, hogy ez az élménye lelkileg és érzelmileg is visszahozta az életbe, és segített megszüntetni az átélt nehézségek miatt az évek során felgyülemlett keserűséget.

Amint azt a korábban említett komoly professzor barátom megfigyelte, mindig tanulhatunk valami csodálatosat és bámulatosat Jézus Krisztusról és az Ő evangéliumáról.²⁷ Az Úr csodás ígéreteket tett mindazoknak – ideértve minket is –, akik törekednek megismerni Őt és az életükbe ültetni az Ő szavait. Ezt mondta Énóknak: „Íme, rajtad [lesz] Lelkem, ezért minden szavadat igazolni fogom; és a hegyek menekülni fognak előled, a folyók pedig elfordulnak irányuktól; és te megmaradsz bennem, én pedig tebenned; járj tehát énvelem.”²⁸ Szolgáján, Benjámin királyon keresztül kijelentette: „…Krisztus gyermekeinek fognak nevezni benneteket, az ő fiainak és leányainak; mert íme, ezen a napon nemzett benneteket lelkileg; mert azt mondjátok, hogy szívetek megváltozott a nevébe vetett hit által, mert tőle születtetek, és fiaivá és leányaivá lettetek.”²⁹

Ezért aztán amikor őszintén és folyamatosan törekszünk tanulni a Szabadítóról és követni az Ő példáját, az Ő nevében megígérem nektek, hogy az Ő isteni jellemvonásai az elménkbe és a szívünkbe lesznek írva,³⁰ hogy egyre hasonlóbbá váljunk Őhozzá, és hogy mindig Ővele járjunk.³¹

Szeretett fivéreim és nővéreim! Azért imádkozom, hogy mindig csodálattal álljunk Jézus Krisztus és az Ő teljes, végtelen, tökéletes szeretete előtt. Mindannak az emlékezete, amit a szemünk látott és a szívünk érzett, fokozza hát a bámulatunkat a Szabadító engesztelő áldozata iránt, amely meggyógyíthat minket a lelki és az érzelmi sebeinkből, és segíthet közelebb kerülnünk Őhozzá! Forduljunk ámulattal a nagyszerű ígéretek felé, melyeket az Atya a kezében tart és előkészített a hithűek számára:

„Tiétek a királyság, és tiétek annak áldásai, és tiétek az örökkévalóság kincsei.

És aki minden dolgot hálásan fogad, dicsőségessé tétetik…”³²

Jézus a világ Megváltója, és ez az Ő egyháza. Tanúságot teszek ezekről az igazságokról Szabadítónk, Jézus Krisztus ámulatra késztető, szent és magasztos nevében, ámen.