Az önbizalom próbája Hitre cserélni a félelmet a házassági döntésben

Nem vagyok biztos abban, hogy minden okot ismerek, de a következők szerintem nagyban hozzájárulnak ehhez:

• Az „együtt lógás” kényelme. Nagyon sok fiatal azzal vonja ki magát a megfelelő társ megtalálásának „játékából”, hogy többnyire csoportokba verődve él társasági életet. Mivel az „együtt lógásban” leginkább vegyes, fiú-lány csoportok vesznek részt, néhányan tévesen azt képzelik, hogy ezzel mindent meg is tettek az örökkévaló társ megtalálásához elengedhetetlenül szükséges szűrési folyamat elindításához. Ez azonban nem így van. A csoportos együttlét megfoszthat benneteket attól a lehetőségtől, hogy valóban megvizsgálhassátok annak a bizonyos személynek a jellemét. Pedig ez alapvető fontosságú lenne a bölcs döntés meghozatalához.

• A hibázástól való félelem. Ismerjük a válási statisztikákat. Sok fiatalnak kellett szívfájdalmakat elszenvedni szüleik vagy barátaik házasságának kudarca láttán, vagy azért, mert saját maguk is elváltak. Nagyon fájdalmasan érintette őket a szakításokkal járó trauma. Néha ennek hatására elutasítják a házasságot, mert attól félnek, hogy végül nem a megfelelő embert választják ki.

• A felelősségtől való fiatalkori meghátrálás. Egyesek vonakodnak attól, hogy vágyaikat és érdekeiket egyesítsék egy másik emberével. Az ilyen fajta önzőség arra vezetheti az embereket, hogy elhalasszák a házassági döntéseiket.

Bármi is okozza a házassági döntéstől való félelmet, az mindenképpen téves gondolkodáshoz és az önbizalom elvesztéséhez vezet. Ennek pedig az lesz az eredménye, hogy az ember nem fogja fel teljes mértékben, hogy az ő felelőssége meghozni ezt a döntést. Ha ennek a félelemnek nem is a házasság elhalasztása vagy akár a házasság elől való kitérés lesz a következménye, akkor is vezethet más hibákhoz. Néhányan például hajlamosak a döntést kizárólag lelki döntésként kezelni. Megpróbálják elkerülni a folyamat során rájuk háruló kötelezettségeiket, és ehelyett arra várnak, hogy egy isteni ujj felvésse a falra a választ, vagy kettéválassza a tengereket, vagy valamilyen más természetfeletti jelenség mondja meg nekik kétségtelen bizonyossággal, hogy ez a bizonyos személy az „igazi”.

Vannak, akik másokhoz fordulnak, hogy döntsenek helyettük. A Brigham Young Egyetem egyik cövekelnöke elmondta nekem, hogy nem ritka, hogy egy lány az éppen aktuális barátja véleményére hagyatkozik, aki azt mondja, hogy neki ő „az igazi”. Mások a szülők – gyakran az apa – döntésére hagyatkoznak, akik már a múltban is hoztak helyettük döntéseket. Mindegyik esetben felfedezhetjük a felelősség elhárítását abban a döntésben, amely az ember életében a legfontosabb.

A szülőktől, a püspököktől és más érdemes emberektől érkező tanácsok nagyon értékesek lehetnek. Végül azonban senki nem tudja – és senkinek nem is szabadna – megmondani nekünk, hogy mit tegyünk. A döntés, hogy kivel házasodunk meg, felettébb személyesnek számít.

„Ne dobjátok el hát bizodalmatokat, melynek nagy jutalma van.” Ne felejtsük el, hogy lényegében úgy lettünk programozva, hogy szerelembe essünk, amikor eljövünk ebbe az életbe. Ne nehezítsük meg még jobban a dolgunkat! Emlékezzünk arra, amit már tudunk, és haladjunk tovább Mennyei Atyánkba vetett bizalommal és azzal a tudattal, hogy az Ő fiai és leányai vagyunk.

Az udvarlás az az időszak, amikor két ember megismeri egymást. Az az időszak, amikor megismerjük egymás érdeklődési köreit, szokásait, valamit az élettel és az evangéliummal kapcsolatos távlati elképzeléseit. Ez az ambíciók és álmok, a remények és félelmek megosztásának időszak. Az az időszak, amikor megvizsgáljuk, hogy mennyire kötelezte el magát a másik az evangélium iránt.

David A. Bednar elder, a Tizenkét Apostol Kvórumának tagja, egyszer mesélt egy hazatért misszionáriusról, aki egy nagyon különleges lánnyal randevúzott. Nagyon oda volt a lányért, és komolyan fontolgatta, hogy megkéri a kezét. Mindez azután történt, hogy Gordon B. Hinckley elnök (1910–2008) azt tanácsolta a nőknek, hogy csak egy pár fülbevalót viseljenek. Ez a fiatalember türelmesen várta, hogy a fiatal nő kivegye a füléből a többi fülbevalót – mondta Bednar elder. De ez nem történt meg. Ezért, és néhány más ok miatt, nehéz szívvel ugyan, de többé nem randevúzott vele.

Ezzel a történettel kapcsolatban azt mondta Bednar elder: „Feltételezem, hogy néhányan… azt gondoljátok, hogy a fiatal férfi túlságosan kritikus volt, vagy hogy egy örökkévaló fontossággal bíró döntést, még ha csak részben is, egy ilyen látszólag apró ügyre alapozni butaság vagy épp fanatikus lépés. Az is zavarhat egyeseket, hogy a történet nem a fiatalemberre összpontosít, hanem a fiatal nőre, aki nem reagált a prófétai tanácsra. [De hadd hívjam fel a figyelmeteket arra, hogy] a történet nem a fülbevalókról szól!”¹

Hadd adjak egy másik javaslatot is. Az udvarlás során nagyon kell vigyáznunk, hogy véleményeinket ne csupán a sekélyes „kipipálgatásra” alapozzuk. Ez alatt azt értem, hogy döntéseink során ne csupán arra támaszkodjunk, hogy a másik szolgált-e teljes idejű missziót, vagy hogy milyen elhívása van az egyházközségben. Ezek a dolgok jelezhetik, jelezniük is kell, és általában jelzik is, hogy valaki mennyire odaadó, hithű és feddhetetlen. De nem mindig jelzik teljesen. És ez az oka annak, hogy meg kell ismernetek egymást. De nemcsak az „evangéliumi önéletrajzát”, hanem elsősorban a másik szívét és jellemét kell feltérképeznünk.

Íme a következtetés: Ne ítéljük meg a másikat addig, amíg meg nem ismerjük! Az elhamarkodottan hozott negatív bírálat legalább annyira hibás és félrevezető lehet, mint az elhamarkodottan hozott pozitív bírálat. Legalább annyira résen kell lennünk, hogy megtaláljuk a csiszolatlan gyémántot, mint amennyire óvatosnak, hogy nehogy puszta kavicsot gyűjtsünk be.

Csak a kapcsolatunkra vonatkozó saját véleményünk és józan ítélőképességünk alkalmazása, valamint elegendő idő eltelte után kérjünk imában megerősítést a kapcsolatunkra. Ne felejtsük el, hogy minden más fontos döntéshez hasonlóan a házasság is a mi választásunk. Az Úr elvárja tőlünk, hogy használjuk a saját ítélőképességünket. Ahogyan Oliver Cowderynek is mondta: „Íme, nem értetted meg; feltételezted, hogy megadom ez neked, amikor nem gondoltál bele, csak kértél engem” (T&Sz 9:7). Mihelyt megtesszük részünket a megfelelő udvarlási folyamatban és hoztunk egy előzetes döntést, bízzunk abban, hogy Mennyei Atyánk válaszolni fog a kérésünkre.

Az Úr elvárja tőlünk, hogy használjuk a józan ítélőképességünket. Elvárja tőlünk, hogy támaszkodjunk a születésünkkor belénk ültetett férfi-nő közötti vonzalmunk természetes érzéseire. Miután vonzalmat érzünk egy ellenkező nemű személy iránt, és jelentős időt töltöttünk el a vele való barátkozással – vagyis udvarlással –, valamint elégedetten megállapítottuk, hogy ugyanazon értékek szerint él, mint mi, és hogy boldogan osztoznánk vele a legbizalmasabb kapcsolatban is, akkor vigyük az ügyet Mennyei Atyánk elé. A benyomásainkkal ellentétes érzések hiánya lehet az egyik módja annak, ahogy az Úr közli velünk, hogy nincs kifogása a döntésünk ellen.

Hosszú évek teltek már el a sok megpróbáltatással járó ranger-kiképzésem évei óta. A halandóság áramlatai már messze elsodortak katonaéveim önbizalompróbáitól. Az emlékek és a megtanult leckék azonban velem maradtak. Ellen tudunk állni az élet viharainak, és ezt sokkal hatékonyabban meg tudjuk tenni, mint azt gondolnánk. Ez csak azon múlik, hogy soha nem felejtjük el, amit már tudunk.

„Ne dobjátok el hát bizodalmatokat, melynek nagy jutalma van.” Bízzatok abban, amit tudtok! Akkor aztán bátran és méltósággal nézhettek majd szembe a saját önbizalompróbáitokkal, az Úr pedig minden bizonnyal vezetni fog benneteket az ösvényeiteken.