Amikor a kiskacsák elsüllyednek

Minden azzal a meglepetéssel kezdődött, melyet apa hozott haza nekünk, három kislányának. Szinte sikítoztunk örömünkben, mikor belestünk a csipogó kartondobozba. Kiskacsák! Alig vártuk, hogy belenyúlhassunk, és kézbe vehessük őket. Annyira lökdösődtünk, hogy apa majdnem elejtette a dobozt.

„Nyugalom, lányok! – nevetett fel. – Mindenkinek jut egy.”

Meglepődtem, hogy mennyire picinek tűnt a kiskacsa a kezemben. Ahogy gyengéden megfogtam, meleg kis teste akkora volt, mint egy tízforintos, és súlyra sem volt több.

„Hű! Milyen könnyű! – kiáltottam. – Nem csoda, hogy a kiskacsák fennmaradnak a vízen.”

Apa újra csak nevetett, mikor kisétált anyához a konyhába. Apa mindig értett a meglepetésekhez, különösen azokhoz, melyek felvidították a családot. Ekkor eszembe jutott a kis medencénk. Tökéletes otthon lesz az új kiskacsáinknak.

„Nora, szedjük elő a garázsból a műanyag medencét!”– fordultam a nővéremhez.

A hátsó kerti locsolóval feltöltöttük hideg vízzel a medencét, majd elkezdtük szemügyre venni a kiskacsáinkat, hogy nevet találjunk nekik. Az enyémnek barna folt volt a csőre végén, és viccesen nagy, hártyás lábacskái voltak.

Hirtelen eszembe jutottak a barátaim. Biztos nevetnének, hogy ennyire izgatott vagyok az új háziállataink miatt. Aztán rájöttem, hogy a következő pár napban nem is lesznek itthon. A szüleik elengedték őket táborozni a közeli hegyekbe. Biciklizni a régi földúton, táborhelyet találni, sátrat verni… Remekül fognak szórakozni, és majd ha hazajöttek, egész nap nevetgélnek, és folyton csak a táborozásukról fognak beszélni. Az én anyukám nem engedett el. Azt mondta, még túl kicsi vagyok!

Mikor megtelt a medence, mi lányok, körülálltuk, és nagy izgalommal vártuk a nagy pillanatot, hogy vízre tegyük a verdeső, hápogó madárkáinkat. Ők azonban ZSUPSZ, azonnal lesüllyedtek a medence aljára. Mind a hárman!

Utánuk nyúltunk a vízbe, és kimentettük a szegény kis fuldoklókat. Mit rontottunk el? Nem kívántunk tőlük semmi nehezet, csak hogy ússzanak. Mindössze lebegniük kellett volna a víz színén. Hiszen mi sem egyszerűbb ennél egy kacsának, nem?

„Mi történt? – csodálkozott a nővérem.

– Lehet, hogy meglepődtek!”

Megállapítottuk, hogy ez biztos olyan, mint amikor a kisbabák járni tanulnak. Időnként elesnek. Megegyeztünk, hogy újra megpróbáljuk.

„Egy, kettő, hááá–rom!”

Placcs! Placcs! Placcs! Akár az ólomgolyók, úgy süllyedtek ismét a medence aljára.

A kiskacsák nagy szerencséjére egyikünknek sem volt szíve kitartani azon elvünk mellett, hogy csak gyakorolniuk kell. Mikor Norának az az ötlete támadt, hogy hajszárítóval szárítsuk meg a tollukat, mindnyájan berohantunk a házba. A testvéreim a rózsaszínű hajszárítómmal finoman szárítani kezdték a szerencsétlen kiskacsákat, én pedig megkerestem a kartondobozon az eladó telefonszámát.

„Jó napot, uram! Nemrég vettünk Öntől három kiskacsát. Vagyis az apukánk. Igen, uram, és valami baj van velük. Ezek nem tudnak úszni.”

Elámultam azon, amit az eladó mondott. Nem is vettem észre, hogy milyen sok mindent megtudtam, míg el nem magyaráztam Norának és Suzynak: „Tudjátok, a pehelytollak nem képesek lepergetni a vizet. Rögtön átáznak. Egy–két hetet még várnunk kell, míg a testük képes lesz faggyút termelni, amely majd vízhatlanná teszi a tollazatukat.”

„Ez nem is igaz! – vitatkozott Nora. – Láttam már nem egy kiskacsát, akik követték az anyjukat a folyón. És azok is csak pár naposak voltak.”

„A bácsi ezt is elmagyarázta nekem. Amikor a kacsák kibújnak a tojásból, az édesanyjuk a szárnya alá veszi őket, hogy melegben legyenek. És az anyjuk szárnyán lévő faggyú rákenődik a csibékre is. Ha az anyjukkal vannak, fenn tudnak maradni a vizen. Ha azonban egyedül maradnak, kicsit idősebbnek kell lenniük, hogy bátran bemehessenek a vízbe.”

Ekkor a hegyekre terelődtek a gondolataim. Eltűnődtem, hogy valahol ott vannak a sátorozó barátaim. Talán anya is csak azt akarta, hogy még egy kicsit maradjak a szárnya alatt. Ujjammal finoman megsimogattam a kiskacsám hátát.

„Most még egy darabig nem engedünk a medencébe, picur – magyaráztam neki. Majd halkan megkérdeztem: „Nem hiányzik az anyukád?”