Taylor tehetsége

Mesélnél arról, hogy milyen tehetségei, talentumai vannak Taylornak? – kérdezte tőlem a nyolcéves fiam elemis tanára. Azért hívott, mert Taylor osztályában a Mennyei Atyjuktól kapott tehetségeikről lesz szó.

Semmi nem jutott az eszembe. Végigpörgettem az elmúlt nyolc évet, hogy tudjak valamit válaszolni. Taylor négynapos korában agyvérzést kapott, amely súlyos agykárosodást okozott nála, ezért állandóan kezelhetetlen rohamai voltak. Nem lát, nem tud beszélni vagy kommunikálni. Fejlődése során csak egy hat hónapos gyermek szellemi szintjét volt képes elérni. A nap túlnyomó részében kerekesszékben ül, mi pedig gondoskodunk róla, és megpróbáljuk biztosítani a kényelmét.

Nagyon örültünk, amikor megtanult nevetni vagy inni a különleges poharából, és külön ünnepnek számított, amikor felállt és tett néhány lépést. De amíg látszólag örültünk és ünnepeltünk, a lelkünk mélyén sírtunk, hiszen tudtuk, hogy ezeknél az apró eredményeknél Taylor többre már nem lesz képes. Volt egy olyan sejtésem, hogy az elemis tanár nem ezt akarta hallani.

Megköszörültem a torkomat, majd kissé kényelmetlenül érezve magam, így feleltem: „Taylornek igazából nincs olyan tehetsége, amit most említeni tudnék.”

Ez a kedves nőtestvér ekkor a válaszával örökre megváltoztatta a fiammal fennálló kapcsolatomat.

„Miközben erre a leckére készültem, rájöttem, hogy Isten minden gyermekének vannak tehetségei – mondta határozottan. Azt javaslom, hogy Taylor tehetségénél azt emeljük ki, hogy szolgálatra tanít másokat. Ha beleegyezel, akkor szeretnék arról beszélni az osztálynak, hogy miként fedeztem fel Taylor tehetségét itt az egyházban. Láttam, hogy a többi elemis gyermek hogyan tanulta meg tolni a kerekesszékét, kinyitni előtte az ajtót, és hogy félelmüket legyőzve, hogyan törölték le zsebkendővel az állát. Szerintem ez olyan nagyszerű tehetség, amely mindannyiunk életét megáldja.”

Suttogva beelegyezem, majd csendesen elköszöntünk egymástól. Kíváncsi lennék, hogy vajon ez az elemis tanár tisztában volt-e azzal, mekkora hatással volt az életemre ez a beszélgetés. Taylor olyan maradt, amilyen volt. Még mindig nagyon sok törődést igényel. Sokszor kell vinnem kórházba, orvoshoz és gyógytornászhoz. A nézőpontom azonban megváltozott, és kezdtem észrevenni a fiam tehetségét.

Láttam, hogyan változik meg a viselkedése, amikor segíteni igyekeznek neki. Arra is rádöbbentem, hogy mikor Taylor miatt néha lassítanunk kell, és észre kell vennünk a szükségleteit, sokkal együttérzőbbé, figyelmesebbé és türelmesebbé válunk.

Nem tudom, hogy milyen célja van Istennek azzal, hogy Taylort ilyen rémisztő kihívás elé állítja, de hiszem, hogy az elemis tanára segítségével most már legalább sejtem egy kicsit. Azért van itt a fiam, hogy megossza velünk a tehetségét. Azért van itt, hogy megtanulhassunk szolgálni.