Egy apa ölelése

A családom épp indulóban volt egy rendezvényről, de én még szerettem volna görkorcsolyázni. Édesapám átölelt, és megkérdezte, hogy akkor tényleg szeretnék-e még maradni, mert akkor elvisz görkorcsolyázni.

„Már nem!” – mondtam mérgesen.

Mire ő csendesen így felelt: „Bízhatsz bennem!”

A többiek haza akartak menni, így hát beszálltunk az autóba. Tíz perccel később balesetet szenvedtünk. Csodával határos módon én túléltem a balesetet, de az édesapám meghalt. Az a bizonyos „már nem!” volt az utolsó, amit mondtam neki, és hosszú évekig ő volt az utolsó, akit átöleltem.

A következő 11 évben egyre mélyebbre kerültem a lejtőn. Elvesztettem az önbizalmamat, és mindenkivel szemben bizalmatlan voltam. Mire 18 éves lettem, már annyira boldogtalannak éreztem az életem, hogy egy nap a hatalmas reménytelenség súlya alatt küszködve könyörögni keztem Istennek, hogy mutassa meg nekem a boldog élethez vezető utat.

Egy héttel később odajött hozzám két misszionárius. Mutattak egy könyvet, és arra kértek, hogy imádkozzam, hogy ezáltal bizonyságot nyerjek annak igazságáról. A kérésük apró dolognak tűnt, de az édesapám halála által okozott sebeim túl mélyek voltak. A misszionáriusokkal való találkozásomat ezért csupán véletlennek tartottam, nem pedig egy szeretetteljes Isten válaszának.

Ennek ellenére elolvastam a Mormon könyvét, és válaszért is imádkoztam, noha nem teljesen igaz szándékkal. Ez azt jelentette volna, hogy bízom Istenben, és elfogadom Őt, valamint a Tőle kapott választ. Sokkal könnyebb volt azonban elhinni az egyházról szóló, könnyen hozzáférhető kritikákat. Már rég rájöttem, hogy az iskolában tanult történelmi alakok közül bizony sokan tévedtek. Mi van akkor, ha Joseph Smith is egy ilyen ember volt?

Ennek ellenére végül megkeresztelkedtem és konfirmáltak. Tudtam, hogy szükségem van valamilyen útmutatásra az életemben, és szerettem az egyházat és az egyháztagokat is. Mostanra azonban rájöttem, hogy úgy csatlakoztam az egyházhoz, hogy nem volt valódi bizonyságom, olyan, amely az ember szívében ég. A hit, amivel rendelkeztem, abból a felismerésből származott, hogy az egyházat becsmérlők érvei csak felszínesek voltak. Mivel azonban továbbra is bizalmatlan maradtam, végül elérkeztem arra a pontra, ahol már nem tudtam tovább megőrizni a meggyőződésemet. Azért jöttem az egyházba, mert megoldást kerestem a reményvesztett bizalmatlanságomra és boldogtalanságomra, és most újra visszaestem ugyanebbe az állapotba.

Ezért kritikus fontosságú döntést hoztam: imádkozni fogok, de ez alkalommal pontosan úgy, ahogy Moróni kérte, vagyis „Krisztusba vetett hittel”, „igaz szándékkal” és „őszinte szívvel” (Moróni 10:4). Kijelöltem egy napot, amikor böjtöltem, és útmutatásért imádkoztam. Egész nap a történteken gondolkodtam.

Aznap este letérdeltem az ágyam mellé. Lehajtott fejjel megkérdeztem Mennyei Atyánkat, hogy igaz-e a Mormon könyve. Ekkor eszembe jutottak a kételyeim. Lehunytam a szemem, még jobban összeszorítottam a kezeimet, és újra feltettem a kérdést – őszintén, igaz szándékkal és a Szabadítóba vetett hittel.

Úgy tűnt, mintha megállt volna a világ. Melegség öntött el, és úgy éreztem, fény vesz körül. 11 éve vágytam erre, és most újra egy édesapa – Mennyei Atyám – ölelését éreztem. Végre találtam valakit, akiben bízhatok. „Igen – mondtam, miközben könnyek folytak végig az arcomon –, bízom benned.”