Fidzsi-szigetek A hit gyümölcsei

George Kumar csak azt szerette volna elérni, hogy idősebb fia, Ryan, eredményes és erkölcsös életet éljen. A Kumar család azonban ennél sokkal többet talált: olyan örökkévaló evangéliumi igazságokra leltek, melyek új és boldogabb élethez vezették őket.

Kumar testvér szerint az evangélium új életet hozott a családjába. „Több időt töltünk együtt – több hasznos időt – és sokkal nyitottabbak vagyunk egymás felé.” Naponta tartanak családi imát, és ahogy Ryan mondja, a rendszeres családi estek is „elengedhetetlenek”.

Ryan csatlakozott először az egyházhoz.

Mikor Ryan tizenéves volt, George Kumar aggódni kezdett, hogy fia vajon milyen ösvényt követ majd az életében. Mivel nem hagyta nyugodni, hogy Ryan és barátai csak fecsérlik az idejüket, ezért George megtalálta a módját, hogy olyan fiatalokkal vegye körül a fiát, akik másképp viselkedtek. George az egyik unokatestvérétől, aki a Fidzsi-szigeteki UNSZ egyházi középiskolában dolgozott Suvában, megtudta, hogy Ryan is felvételt nyerhet az intézménybe. (Az UNSZ egyházi középiskola [Church College] gimnáziumokhoz hasonló középfokú oktatási intézmény.)

Miután Ryan felvételt nyert az egyházi középiskolába, magatartása javulni kezdett. „Ez a többi tanuló példamutató magatartásának volt köszönhető” – magyarázza Ryan. Korábban rengeteg időt elpazarolt a barátaival csupa haszontalan tevékenységre. Látva azonban, hogy mennyivel másképp élnek az egyházi iskolába járó tanulók, „többé nem vágytam a korábbi dolgokra” – vallja be Ryan.

Ryan bizonyságot szerzett az evangéliumról, a szülei pedig annyira örültek az életében bekövetkezett változásoknak, hogy amikor engedélyt kért tőlük, hogy megkeresztelkedhessen és konfirmálhasson, ők szívesen beleegyezésüket adták. Ryan elszakadt ugyan a régi barátaitól, de újakra tett szert.

George emlékei szerint, mikor fiuk megkérte őket, hogy hallgassák meg a misszionáriusokat, „egy kicsit vonakodtak”. Mivel látták, hogy milyen változásokat eredményezett az evangélium Ryan életében, tudták, hogy az egyháznak jónak kell lennie. Annyira látványos volt a Ryan életében beállt változás, hogy a középiskola harmadik és utolsó évében elnyerte a legjobb tanuló címet, annak ellenére, hogy ezt általában azoknak ítélték oda, akik a teljes iskolai tanulmányukat ebben az intézetben végezték.

Voltak Ryan viselkedésében olyan változások is, amelyek először furcsának tűntek a szüleinek. Nem tudták például, hogy miért nem tudják rávenni, hogy egyen a hónap első vasárnapján. Amikor azonban Ryan elmagyarázta a böjt célját, a szülei megértették, hogy az életében bekövetkezett változások sokkal mélyebbek annál, mint ahogy azt először gondolták.

Ryan öccse, Michael is észrevette a változásokat, ezért ő is meghallgatta az evangéliumot. „Ryan járni kezdett az egyházi tevékenységekre, és észrevettem rajta, hogy mindig boldogan jött onnan haza – mondja Michael. – Tulajdonképpen én magam jelentkeztem a misszionáriusoknál. Meg akartam hallgatni a leckéket. Szerettem volna megkeresztelkedni és konfirmálni.”

Amikor a keresztelője után a misszionáriusok elkezdték tanítani Michaelnek az új egyháztagoknak szóló leckéket, édesanyja, Alitiana is csatlakozott hozzájuk. Ez nagy hatással volt férjére, és hamarosan mindketten, George és felesége is elnyerték saját bizonyságukat.

Ryannek abban a kiváltságban volt része, hogy 2006-ban megkeresztelhette szüleit, nem sokkal azelőtt, hogy megkezdte volna szolgálatát az Új-Zélandi Wellington Misszióban. Michael pedig, mielőtt ő is misszóba ment volna, elkísérhette szüleit a templomba. Michael Kumar elder 2008 augusztusában érkezett meg a Utahi Salt Lake City Dél Misszióba, röviddel azelőtt, hogy Ryan visszatért volna Új-Zélandról.

A tizedfizetés és a misszióban szolgáló fiuk pénzügyi támogatása nagyon megterhelte a Kumar család kasszáját. Kumar testvér jövedelméből fedezték a jelzáloghitelüket és a többi kötelezettségeiket. De meghozták a szükséges áldozatokat; az egész család megértette, hogy ennek így kell lennie. Amikor például Kumar testvér jókedvűen azt mondta, hogy aznap csak a „szokásos” lesz vacsorára, az egész család jól tudta, hogy nem kerül hús az asztalra. „Voltak olyan napok, amikor csak kenyeret ettünk kakaóval” – emlékszik vissza Michael.

Ryan nagyon hálás szülei áldozatáért. „Megértettem – mondja –, hogy igazán elkötelezték magukat azon szövetségek mellett, amelyeket kötöttek.”

Ryan öccse szerint megtérésük óta családjuk „sokkal könnyebben veszi az akadályokat, mert támaszkodhatnak Mennyei Atyánk segítségére”.

A család megtérése hamar megérintette más emberek életét is. Ryan és Michael két unokatestvére, akik a Kumar családnál laktak, szintén úgy döntöttek, hogy meghallgatják a misszionáriusi leckéket, és csatlakoznak az egyházhoz.

Kumar úgy érzi, hogy családja az áldozathozatalokért mind fizikai, mind pedig lelki áldásokat is kapott. Megtanulták úgy beosztani a pénzüket, hogy elég legyen minden szükséges dologra. Miután Michael elutazott a missziójára, Kumar testvér új munkát kapott, így reményei szerint hamarabb vissza tudja fizetni a jelzáloghitelüket.

Az elnyert lelki áldások azonban ennél sokkal fontosabbak a Kumar család életében. George és Alitiana mindketten kiteljesedhettek az elhívásaikban. George az elderek kvórumának elnökeként szolgál a Fidzsi-szigeteki Suva Északi Cövekhez tartozó Lami Második Egyházközségben, Alitiana pedig az Elemi második tanácsosának feladatát látja el.

Ryan szerint az, ahogy ő látja az életet, teljesen eltér kortársai szemléletétől: „Mindig van mit tennem, mindig van valami, amivel építhetem a királyságot.” Jövőjük tervezésekor az evangélium sokat segít a hívőknek, hogy a dolgokat „örökkévaló szemszögből láthassák”.

George és Alitiana Kumarnak már azelőtt is tanították a keresztény tanokat, mielőtt meghallgatták volna az evangéliumot. De mindaz, amit hallottak, nem hozott nyugalmat a szívükbe. „Más vallásokban – mondja Kumar testvér – azt tanítják, hogy tartanunk kell Isten haragjától, vagyis félnünk kell tőle. Jézus Krisztus engesztelése azonban új esélyt ad nekünk.”

A Kumar család pedig a lehető legjobban szeretne élni ezzel a második eséllyel.

Peni és Jieni Naivaluvou megduplázták családjuk létszámát, amikor befogadtak négy lányt Vanuaturól, akik a Fidzsi-szigeteki UNSZ egyházi középiskolába jártak. A Naivaluvou család azonban nem áldozatként tekint erre. Úgy érzik, hogy cserébe bőséges áldásokat kaptak. Az egyik ilyen áldás a 2009 januárjában megszületett gyermekük, akit Hagothnak neveztek el.

A Fidzsi-szigeteki Suva Északi Cövek, Tamavua Egyházközségben püspökként szolgáló Naivaluvou testvér és felesége 2008. elején értesült arról, hogy két tanulónak Vanuaturól szálláshelyre lenne szüksége. A Naivaluvou család ezért felmérte saját helyzetét. Fiaik, a 18 éves Soane és a 16 éves Ross, Tongán, apjuk őseinek szülőföldjén jártak egyházi iskolába. A Vanuaturól érkezett két lány Suvában lakott egy nem egyháztag családnál, amiért a szüleik nagyon sok pénzt fizettek. A két lány jó társa lehetett volna a 13 éves Andrea Naivaluvounak, aki szintén az egyházi középiskolába járt, és aki jóval azelőtt ért haza az iskolából, mielőtt a szülei megjöttek volna a munkából. Ezért Naivaluvou testvér és felesége elhatározták, hogy ingyen maguk mellé veszik a két lányt Vanuaturól.

A lányok ragaszkodtak ahhoz, hogy beszálljanak a költségekbe, de még így is csak feleannyiba került a szállásuk, mint korábban. Ez óriási áldás volt a családjaik számára.

Áprilisban két másik lány is érkezett hozzájuk látogatóba Vanuaturól, akik nagyon jól érezték magukat a Naivaluvou család otthonában. Nem sokkal később a két lány megkérdezte, hogy esetleg nem lakhatnának-e ők is ott. A Naivaluvou család örömmel befogadta őket is.

Hogyan lehetett kivitelezni, hogy négy fiatallal több lakjon a házban? „Annnyira közel kerültek hozzánk, hogy már szinte olyan, mintha a lányaink lennének” – mondja Naivaluvou püspök. A Naivaluvou család már rögtön az elején kijelentette, hogy a lányok is a családhoz tartoznak. A Vanuaturól érkezett négy lány valóban rokona egymásnak, de a Naivaluvou családban úgy kezelték egymást, mintha édestestvérek lettek volna. Andrea Naivaluvou nővéreiként tekintett rájuk, az idősebb lányok pedig vigyáztak rá, és amikor csak kellett, segítettek neki megoldani a házi feladatait is. A négy lány Naivaluvou püspököt és feleségét Ta-nak és Na-nak kezdte szólítani, amely fidzsi nyelven apát és anyát jelent.

Naivaluvou nőtestvér elmondása szerint ez lehet az első alkalom, hogy az egyházi középiskolába járó, Vanuaturól érkező lányok egyháztag családnál tudtak elhelyezkedni. Az egyik lány édesapja, amikor látogatóba jött hozzájuk, kifejezte mély háláját a Naivaluvou családnak azért a szeretetért, amellyel lányát körülvették.

Naivaluvou nőtestvér beszámolt arról, hogy az egyik lány, akinek az édesapja otthon kerületi elnök, hitével nagyszerű példakép volt a családja számára. Naivaluvou püspök elmondta, hogy a lány példája segített a családjának, hogy sokkal következetesebben tanulmányozzák a szentírásokat, és rendszeresen mondjanak családi imákat.

A Naivaluvou házaspár úgy érzi, hogy fizikai áldásokat is kaptak azért, mert megosztották a lányokkal az otthonukat. De az áldások itt nem értek véget. Naivaluvou nőtestvér hisz abban, hogy a szeretetük megosztására való hajlandóságuk nagyban hozzájárult ahhoz az áldáshoz, hogy 13 év után újra teherbe tudott esni.

Amikor a Naivaluvou család két fia az iskolai év végén hazatért Tongáról, ők is családtagként tekintettek a fiatal nőkre. Talán Soane-nak megbocsátható, hogy nem teljesen tartotta testvéreinek a lányokat. Az egyik fiatal nő megkérte, hogy legyen a partnere az év legrangosabb diákbálján. Soane az est folyamán végig igazi úriemberként viselkedett.

2008. végén, amikor a négy lány az iskolaév végén visszatért Vanuatura, szívszorító búcsúra került sor. Naivaluvou püspök szerint olyan érzés volt, mintha neki és feleségének négy lányuktól kellett volna elbúcsúzniuk. Amikor 2009-ben elkezdődött az új iskolaév, a Naivaluvou család örömmel fogadta vissza négy „leányát”, akikhez ráadásul még ketten csatlakoztak.

Mivel a házban csak négy hálószoba van, eltűnődhetünk azon, vajon hogyan tudták elhelyezni az otthonukban saját lányuk és kisbabájuk mellett a hat vendéglányt. A Naivaluvou család azonban gyorsan megoldást talált erre a problémára.

Elvégre ez nem hely kérdése volt. Ez egyszerűen a szeretetük körének kiterjesztéséről szólt.

2008-ban Asenaca Ramasima megnyerte a Fidzsi-szigeteki UNSZ egyházi középiskola tanulóinak adható két legrangosabb díjat. Egyrészt megválasztották az iskola legjobb tanulójának, mely elismeréssel tanulói ösztöndíj is jár. Ezen kívül megkapta az Úr Oroszlánja díjat is, amelyet a példamutató ifjúsági hitoktatásra járó diákoknak adományoznak. A második díját még nagyobb becsben tartja, mint az elsőt, mivel emlékezteti arra, hogy miként próbálta meg a mindennapi életére vonatkoztatni a Mennyei Atyánkba vetett hitét.

Asenacának bőségesen kijutott az élet nehézségeiből, pedig még csak 19 éves. Ennek ellenére állandóan öröm sugárzik belőle, mert tudja, hogy egy örökkévaló család tagja lehet, mivel 2001-ben összepecsételték őket a Fidzsi-szigeteki Suva templomban. Örömének legmélyebb forrása pedig az, hogy tudhatja, Mennyei Atyja ismeri és szereti őt.

Asenacának négy bátyja van. Amikor édesapjuk meghalt, a legidősebb bátyja, aki éppen misszionáriusként szolgált, arra buzdította őket, hogy ne felejtsék el, nem vesztették el az apjukat: ő mindig közel lesz hozzájuk.

Bátyjai lettek a családfenntartók, édesanyjuk pedig lelkileg igyekezett összetartani a családot. A gyermekek beszámoltak arról, hogy mennyire hasznukra vált, amikor követték szüleik példáját.

„Az édesapám nagyon nagy hatással volt rám. Mindig azt tanította: »Dolgozz keményen, dolgozz keményen«” – mondja a halkszavú Asenaca. Úgy igyekezett kimutatni édesapja iránti tiszteletét, hogy keményen dolgozott az iskolában, és segített az édesanyjának. A legjobb tanulónak járó ösztöndíj sokat segít Asenacának, hogy finanszírozni tudja tanulmányait.

A szülők példája megteremti számára a lelki tanulás alapját is. „Mindennap tanulhattunk a családi szentírás-tanulmányozások során és a szüleink tanításaiból” – emlékszik vissza Asenaca. Az édesanyjuk továbbra is erre az alapra építi a családját.

Asenaca saját rendszeres szentírás-tanulmányozásai segítenek neki, hogy fenntartsa és megerősítse a Jézus Krisztusba vetett hitét. Bármilyen is legyen az időbeosztása, mindig szakít időt a szentírás-tanulmányozásra.

A Jézus Krisztusba vetett hite segített közel maradnia Mennyei Atyjához, így bátran kérhet tőle útmutatást. „Tudom, hogy Ő mindig ott van – mondja. – Ha megteszem azt, amit akarata szerint meg kell tennem, akkor mellettem fog állni, a Lelke pedig megerősíti bennem azt, ami helyes.”

Ez az útmutatás akkor is nagyon fontos, amikor néhány vele egyidős fiatal nő megpróbálja rávenni, hogy úgy szórakozzon, ahogyan ők: igyon, dohányozzon, és felejtse el az erkölcsi normáit. „Ezeket a dolgokat nem is tudnám tiszta lelkiismerettel megtenni” – mondja Asenaca. A hitéből, valamint a Mennyei Atyánktól kapott útmutatásba vetett bizalmából erőt merítve, bátran nemet tud mondani.

Az egyházban végzett szolgálat által olyan önbizalomra tett szert, amelyre egyedül nem lett volna képes. Erre nagy szüksége lesz, amikor befejezi az egyházi középiskolát, mert utána a provói Brigham Young Egyetemen vagy a BYU–Hawaiin szeretne számvitelt tanulni.

Ezek nagyon távol vannak családja otthonától, a Suva melletti kis falutól. Nem lesz egy kicsit félelmetes ilyen messzire elmenni otthonról? Asenaca egy pillanatra elgondolkodik a kérdésen, majd széles mosollyal azt feleli, hogy igen, de megteszi, hogy elérhesse a céljait.

Könnyű elhinni, hogy Asenaca megteszi, amit mond. Eddig minden célját sikerült elérnie. A Fidzsi-szigeteken élő többi hithű egyháztaghoz hasonlóan hite gyakorlásával és a parancsolatok betartásával lelki gyarapodásra és világi jártasságra tett szert.