Nefi története: az én történetem

Néhány évvel azután, hogy befejeztem az egyetemet, az egyházközségemhez tartozó többi fiatal egyedülálló felnőttel együtt részt vettem egy családi esten. A cövekelnökség egyik tanácsosának otthonába hívtak bennünket, ahol a tanácsos felesége tartotta a leckét.

Azt a történetet olvastuk el, amikor Nefi és a fivérei elmentek, hogy megszerezzék Lábántól a rézlemezeket (lásd 1 Nefi 3–5). Tanítónk a Nefi által tanúsított bátorságról és kitartásról beszélt. Ezután körbejáratta rajtunk a tekintetét. A pillantása átható volt.

„Nefit és a fivéreit nagyon nehéz feladattal bízták meg – mondta. – Többször kellett próbálkozniuk, és ezek egyike sem volt könnyű, de megérte a a fáradozást. Azzal, hogy megszerezték a szentírásokat, Nefi elhárította annak veszélyét, hogy családja »[el]süllyedjen és [el]vesszen a hitetlenségben« (1 Nefi 4:13).

Lesznek ilyen »lemezek« a saját életetekben is – tette hozzá. – Talán azzal kell megmutatnotok, hogy kitartotok amellett, hogy elvégzitek az iskoláitokat. Talán akkor kell bizonyságot tenni a bátorságotokról, amikor randevúztok. Bármilyen áldozatot is kelljen meghoznotok, bármekkorák is legyenek az akadályok, csalódások és szívfájdalmak – bármit is kelljen megtennetek azért, hogy megőrizzétek és megvédjétek a jövőbeli családotokat attól, hogy hitetlenségbe süllyedjenek – akkor is menjetek vissza, és szerezzétek meg a lemezeket.”

Ezt egy nagyon jó párhuzamnak éreztem. Igyekeztem megjegyezni, hogy majd később is emlékezhessek rá. Abban a pillanatban nem éreztem úgy, hogy az életemben túl sok akadály állna előttem. Befejeztem a tanulmányaimat, szerettem a munkámat, és már négy hónapja randevúztam egy nagyszerű fiúval, egy régi barátommal, akivel kezdtek komolyabbra fordulni a dolgok. Ennél jobban nem is mehettek volna a dolgaim.

Pár hónappal később még tovább mélyült a Jake-kel (a nevet megváltoztattuk) való kapcsolatom. Jake szülei azonban néhány évvel korábban elváltak, és ez még mindig erősen hatott rá. Attól félt, ha összeházasodunk, akkor úgy járunk, ahogy a szülei.

Elmondtam neki, hogy kész vagyok időt adni neki, amennyire csak szüksége van, hogy elrendezhesse a dolgokat az elméjében és a szívében. Beszélgettünk arról, hogy a döntéseket hitre kell alapozni, nem pedig félelemre. Megbeszéltük, hogy milyen fontos szerepe van az önrendelkezésnek, és hogy a szülei által bejárt ösvény nem kell, hogy az ő végzetét is jelentse. Beszélgettünk Jézus Krisztus engeszteléséről, és a Szabadító azon képességéről, hogy meg tudja gyógyítani a szíveket.

Űgy tűnt, a beszélgetéseink enyhítették az aggodalmait, és így kapcsolatunk zökkenőmentesen folytatódott. Pont ezért teljesen váratlanul ért, amikor egy szombat délután felhívott, hogy szakítsunk. Elmondta, hogy nem tudja elképzelni, hogy összeházasodhatna velem, vagy bárki mással. Egyszerűen nem hitt többé a házasságban.

Egy órán keresztül próbáltuk újra megbeszélni, amit már oly sokszor átbeszéltünk, de nem tudtam meggyőzni. „Nagyon sajnálom” – súgta a telefonba, majd letette. Csendben ültem az ágyamon, és csak sírtam. Teljesen összetörtem.

Nem sokkal később a szobatársam bekopogott a hálószobám ajtaján. „Jössz a cövekkonferenciára?” – kérdezte. Semmihez nem volt kedvem, és sehova sem akartam menni, ennek ellenére felöltöztem, és beszálltam az autójába.

Amikor megérkeztünk, legelőször azt az asszonyt pillantottam meg, aki egy hónappal korábban a családi esten azt a bizonyos leckét tanította. Egyikünk sem mondott semmit sem, de amikor pillantásunk találkozott, hallottam, ahogy egy hang a nevemen szólít, és azt mondja: „Menj vissza, és szerezd meg a lemezeket!”

Valahogy tudtam, hogy mire vonatkozott ez a sugalmazás. Ez nem csak arról szólt, hogy egy ősi próféta visszatért, hogy megszerezze a szent feljegyzéseket. Ez rólam is szólt. Azt jelentette, hogy annak ellenére, hogy Jake nem hitt a házasságban, én még hihetek. Remélhettem, imádkozhattam érte és munkálkodhattam az ügy érdekében, de nemcsak vágyakozva vagy sóvárogva, hanem hittel, tevékenyen, felkészítve rá magam mindennap, hiszen ez Isten terve az Ő gyermekei számára. Ez nem azt jelentette, hogy vissza kell mennem Jake-hez, és addig kell „gyötörnöm”, amíg meg nem győzöm a házasságról, de azt sem jelentette, hogy azonnal más valakivel kellene randevúznom. Teljesen rendjén volt, hogy időt hagyjak magamnak a szomorúságra és a gyógyulásra.

Ez idő alatt azonban el tudtam kerülni az önsajnálatba esés csapdáját. Ellen tudtam állni annak a kísértésnek, hogy keserűen beszéljek Jake-ről vagy általánosságban a férfiakról. Olyan barátokat kerestem, akik hittek a házasságban, és örömmel álltak elébe. Nefihez hasonlóan bízni tudtam egy olyan szerető Mennyei Atyában, aki nem ad úgy parancsolatot – vonatkozzon az akár az ősi szentírások visszaszerzésére vagy éppen a házasságra és családalapítására –, hogy ne készítene elő utat számunkra, hogy azt végrehajthassuk.

Még mindig a feladat végrehajtása közben vagyok. Még nem vagyok házas, de hálás vagyok a nagyszerű randevúkért, melyeket az tett még gazdagabbá, hogy jobban értem, milyen szerepet játszik a kitartás az igazlelkű célok elérésében.

Vigaszt nyújtanak és önbizalmat adnak a Tizenkét Apostol Kvórumához tartozó Richard G. Scott elder szavai. Ezt mondta, mikor Nefi kitartásának példájáról tanított:

„Két sikertelen próbálkozás után Nefi továbbra is magabiztos maradt. Belopózott a városba, Lábán háza felé igyekezve, és tette ezt anélkül, hogy birtokában lett volna az összes válasznak. »…engem akkor a Lélek vezetett – jegyezte meg Nefi –, nem tudván előre a dolgokat, amiket tennem kell.« Majd figyelemre méltóan hozzáfűzte: »Mindazonáltal mentem előre« (1 Ne. 4:6–7; dőlt betűs kiemelés hozzáadva.)

Nefi minden tőle telhetőt megtéve kész volt újra és újra próbálkozni. Kinyilvánította, hogy hisz abban, hogy segítséget fog kapni. Nem volt hajlandó elkeseredni. Mivel cselekedett, bízott az Úrban, engedelmes volt, és megfelelőképpen használta az önrendelkezését, ezért útmutatást kapott. Lépésről lépésre érkezett hozzá a sugalmazás, hogy sikerrel járhasson, és édesanyja szavaival élve, hatalmat kapott, hogy végrehajtsa azt, amit az Úr parancsolt (lásd 1 Ne. 5:8).”¹

A kitartás tantétele természetesen nem csak a randevúk világában érvényes. Azokra is vonatkozik, akik krónikus betegek, és nem biztosak abban, hogy jó kedvűen tudnak szembenézni egy újabb fájdalmakkal teli nappal. Érvényes arra a házaspárra, akik megpróbálják kezelni a házasságukban felmerült problémákat, vagy azokra a szülőkre, akik évekig imádkoznak rossz útra tévedt gyermekükért. Ugyanúgy vonatkozik arra a tizenévesre, akinek hite miatt ellenségeskedéssel kell szembenéznie az iskolában, vagy arra a misszionáriusra is, aki napokig dolgozott úgy, hogy egyetlen leckét sem tudott tanítani. Bizonyos tekintetben mindannyiunknak azt parancsolták, hogy menjünk vissza, és szerezzük meg a lemezeket.

És Nefihez hasonlóan mi is képesek vagyunk rá. Bátorsággal, kitartással és hittel minden olyan dolgot végre tudunk hajtani, amelyet az Úr megparancsolt nekünk.