El kell mennem a templomba

José Gonçalves da Silva arra riadt, hogy az emberek a nevén szólongatják. Sötét volt, és fogalma sem volt, hogy hol van.

„Épp aludtam, amikor a busz felborult – emlékszik vissza José a 2008 januárjában történt hajnali balesetre. – Nem találhattak rám, mert a busz hátuljában voltam, és eltakartak a rám zuhant bőröndök. Végül aztán akkor fedeztek fel, amikor kezdték összeszedni a bőröndöket.”

A Dél-Venezuela sűrű esőerdejét átszelő kanyargós úton jártak, amikor a buszsofőr elvesztette uralmát járműve felett. José és a többi Manausból érkező brazil utolsó napi szent ekkor körülbelül a felénél voltak a Venezuelai Caracas templomhoz vezető háromnapos útnak. José csupán kisebb sérüléseket szenvedett, de több férfi- és nőtestvért is kórházba kellett szállítani.

„Itt az ideje, hogy abbahagyd a templomba járást” – mondták az aggódó családtagok Josénak, aki a baleset idején már 80 éves volt. Ő azonban határozottan kijelentette: „Szükségem van arra, hogy eljussak a templomba. Ha az Úr megengedi, akkor vissza fogok oda térni.”

Rögtön el is kezdett pénzt spórolni a negyedik Caracasba vezető útjára, melyre 2009. első felében került sor. Gonçalves da Silva testvérnek a 40 órás buszos utazás könnyűnek számított ahhoz a három úthoz képest, melyet korábban a Brazíliai São Paulo templomba tett meg. Éveken keresztül a több ezer mérföldre lévő São Paulo templom volt a legközelebb Manaushoz, az Amazonas állam északi részén fekvő kétmilliós városhoz. Majd 2005-ben Manaus a Venezuelai Caracas templomkerület részévé vált.

A São Paulóba való utazások éveiben „Manausban hajóra szálltunk, majd négy nap alatt elértünk Pôrto Velhóba”, Rondônia állam fővárosába – mondta José. – Ezt követően buszra szálltunk, és újabb négy nap után megérkeztünk São Paulóba. A feleségem nem tagja az egyháznak, így amikor 1985-ben először mentem a templomba, egyedül utaztam. Az éjszakát a Pôrto Velho-i buszállomáson töltöttem, mivel túl későn érkeztem, és már nem indult több járat. Így hát másnap reggel indultam tovább São Paulóba. Nagyon jó élmény volt, de kicsit fáradtan érkeztem meg.”

Ezt követően három teljes napig szolgált a templomban, mielőtt nekivágott a hazafelé vezető nyolcnapos útnak. Egy évig tart, mire össze tudja spórolni a nyugdíjából a templomi utazáshoz elegendő pénzt.

„Nagy áldozat elmenni, de megéri – mondja Gonçalves da Silva testvér, aki nagyon sok helyettes munkát végzett már el a családja számára. – Különleges örömet éreztem azon a napon, amikor megkeresztelkedhettem az édesapámért, amikor megkeresztelkedtek az édesanyámért, és amikor én helyettesíthettem édesapámat a szüleim pecsételésén. Csodás alkalom volt. A testvéreim már mind eltávoztak, de értük is elvégeztem a munkát a templomi utazásaim során.”

José hisz abban, hogy a távoli templomokba való utazásokkal együttjáró áldozat segíteni fog a manausi utolsó napi szenteknek, hogy hálásak legyenek azért a napért, amikor ott is felszentelnek egy templomot. „Izgatottan várom azt a napot” – mondja José.

1980-ban, amikor José csatlakozott az egyházhoz, Manausban csak egy 20 főből álló kicsiny gyülekezet volt. Az eltelt idő alatt tanúja lehetett az egyház szédítő fejlődésének, hiszen napjainkban már 50 000 egyháztag él a terület nyolc cövekében.

„Amikor 2007-ben meghallottam, hogy templom fog épülni Manausban – meséli José – örömömben sírva fakadtam, és imádkoztam az Úrhoz, hogy engedje meg, hogy megérhessem az első kapavágás napját”, amelyre egy évvel később került sor. Most már azért imádkozik, hogy láthassa a templom befejezését, és hogy a felesége megkeresztelkedjen, és így össze lehessen őket pecsételni.

„Nem tudjuk, mikor fogunk meghalni, de felkészültnek és boldognak kell lennünk, amikor végül elérkezik az idő – mondja Gonçalves da Silva. Nagyon várom, hogy visszatérhessek Mennyei Atyám és az én Szabadítóm, Jézus Krisztus színe elé. A templomban való tartózkodás segít felkészülnöm arra a napra.”