Nem volt templomi ajánlásom

Tizenhét évesen nagyon erős vágy ébredt bennem, hogy ellátogassak egy utolsó napi szent templomba. A családommal Dániában éltünk, ahol akkoriban még nem volt templom. A dán szentekhez így a svájci és az angliai templom volt a legközelebb. Mivel a kettő közül egyik országban sem éltek ismerőseink, így fel sem merült, hogy akár Svájcba, akár Angliába egyedül elutazzak.

Utahban azonban voltak rokonaim, így eldöntöttem, spórolni fogok, hogy majd legyen pénzem meglátogatni őket, és hogy elmehessek a Salt Lake templomba, ahol kereszteléseket végezhetek a halottakért. Írtam is a nagynénémnek és az unokatestvéremnek, hogy elmehetnék-e hozzájuk látogatóba. Nagyon lelkesedtek az ötletemért.

Egy évvel később végre elég pénzt gyűjtöttem a rég várt utazáshoz. Pár nappal azután, hogy megérkeztem Utahba, a nagynénémmel kocsival elmentünk a Salt Lake templomhoz. Beleremegtem a gondolatba, hogy végre saját szememmel láthatom, és izgatottan vártam, hogy kereszteléseket végezhessek a halottakért. A bejáratnál azonban egy templomi munkás látni szerette volna a templomi ajánlásomat. Soha senki nem beszélt nekem addig a templomi ajánlásról! Erre ő kedvesen elmagyarázta, hogy mit is jelent a templomi ajánlás, és hogy ilyet a püspökömtől kaphatok.

Elszorult a szívem. Be kell érnem annyival, hogy felkeresem a rokonaimat, és kívülről láthatom a templomot.

A következő vasárnap, a böjti és bizonyságtételes gyűlés alatt úgy éreztem, meg kell osztanom a bizonyságomat a gyülekezettel, és el kell mondanom nekik, mennyire áldottak, hogy olyan közel élhetnek a templomhoz. Arról is beszámoltam, mennyire szerettem volna belépni oda, de nem tehettem, mert nincs templomi ajánlásom, habár mindig is érdemesen éltem. Bizonyságom zárásaként arra bátorítottam az egyháztagokat, hogy látogassanak el a templomba, amilyen gyakran csak tudnak.

A gyűlések után odajött hozzám a rokonaim püspöke, és azt mondta, megpróbál segíteni, hogy kaphassak templomi ajánlást. Majd megbeszéltünk egy időpontot, amikor eljövök hozzá interjúra. Az interjú során megkérdezte, beszél-e a püspököm angolul. Nemmel feleltem, mire ő így válaszolt: „Én pedig nem beszélek dánul.” A szívem újra elszorult.

A püspök rám nézett, és így szólt: „Olyan messzire eljutottál! Ne add fel éppen most! Tudom, hogy az Úr segíteni fog nekünk. Csak hinnünk kell.”

Elkérte a püspököm dániai telefonszámát, mely épp nálam volt. Tárcsázás után meglepődve hallottam, hogy a püspök fia vette fel a kagylót. Kiderült, hogy épp most tért haza az angliai missziójából. Mikor ezt elmeséltem az amerikai püspöknek, az ő arca is felderült. „Remek – mondta. – Akkor ő majd fordít nekünk.”

Rövidesen mind a négyen a telefonnál voltunk. A püspököm tartott velem egy ajánlási interjút, miközben a fia tolmácsolt az amerikai püspöknek. Nemsokára megkaptam az ajánlásomat, és így végre beléphettem a templomba! Leírhatatlan öröm járt át. Tudtam, hogy az Úr tette szabaddá előttem az utat.

Férjemmel a templomban házasodtunk össze. Négy csodálatos gyermekünk született. Nagyon hálás vagyok Mennyei Atyámnak, amiért templomokat ad nekünk. És hálás vagyok azért is, hogy tudom, a családomhoz vagyok pecsételve, és ha igazlelkűségben járunk, akkor majd örökké együtt élhetünk.