Érzelmi gondjaink megoldása az Úr módján

A jóléti kézikönyv az alábbiakra utasít: „Őszintén arra kell tanítanunk és buzdítanunk az egyház tagjait, hogy legyenek önellátók, amennyire csak képességeik megengedik. Egyetlen igaz, utolsó napi szent sem hárítaná másokra szándékosan a saját ellátásának terhét… Amíg csak képes rá, a Mindenható ösztönzésére és saját munkájával ellátja magát az élet szükségleteivel” ([1952], 2). […]

Egészen jól megtanítottuk már az utolsó napi szenteknek, hogy először gondoskodjanak a saját anyagi szükségleteikről, azután pedig járuljanak hozzá azok jólétéhez, akik nem tudják ellátni önmagukat.

Ha egy egyháztag nem képes ellátni önmagát, akkor forduljon a saját családjához, s csak azután az egyházhoz. Mindig ebben a sorrendben. […]

Ha valaki képes lenne magáról gondoskodni, csak nem hajlandó, ebben az esetben kötelesek vagyunk az Úr szabályzata szerint eljárni, miszerint a restek ne egyék a dolgozók kenyerét (lásd T&Sz 42:42).

A szabály egyszerű, az embernek gondoskodnia kell önmagáról. Ez az igaz mondás mindig is alapszabályként működött: „Edd meg mind, koptasd el, javítsd meg, vagy légy meg nélküle.”

Amikor 1936-ban bevezették az egyház jóléti programját, az Első Elnökség ezt mondta:

 „…az egyháznak az a célja, hogy segítsen az embereknek saját maguk megsegítésében” (in Conference Report, Oct. 1936, 3; dőltbetűs kiemelés hozzáadva). […]

Ez egy önsegélyező, nem pedig egy alamizsnaosztó rendszer. Alaposan fel kell mérni minden személyes és családi forrást. Csak ezek teljes kimerülése után kaphatunk külső segítséget.

A püspök tehát nem rosszindulatú vagy könyörtelen, ha megköveteli egy egyháztagtól, hogy teljes erejéből dolgozzon meg azért, amit az egyházi jóléti rendszeréből kap.

Az egyház egyetlen tagjának sem szabad a legkisebb mértékig sem szégyenkeznie, ha támogatásban részesül az egyháztól. Feltéve, ha mindent megtett, amit tudott a saját erejéből is. […]

A mondanivalóm lényege: ugyanennek a tantételnek, az önellátásnak, van lelki és érzelmi vonatkozása is. […]

Ha nem vagyunk óvatosak, könnyen azt tehetjük magunkkal érzelmileg (tehát lelkileg is), amiért olyan keményen dolgoztunk nemzedékeken át, hogy elkerüljük anyagilag.

Úgy tűnik, kezd elterjedni közöttünk a tanácskérés járványa, amely tetemes lelki erőt vesz el az egyháztól, mint ahogy egy hétköznapi megfázás is több erőt szív ki az emberből, mint bármely más betegség. […]

Jó néhány püspök átvitt értelemben egy nagy kupac érzelmi segélyhez szükséges megrendelőlapot tart az íróasztalán.

Amikor valaki valamilyen problémával fordul hozzá, a püspök sajnos szó nélkül kiosztogatja ezeket a nyomtatványokat anélkül, hogy egy pillanatra elgondolkodna, mit is tesz így gyülekezete tagjaival. […]

A lelki függetlenség és az önállóság az egyház tagjainak egyik fenntartó ereje. Ha ezt megvonjuk tőlük, akkor hogyan kaphatnának kinyilatkoztatást a maguk részére? Honnan fogják tudni, hogy Istennek van egy prófétája? Hogyan kaphatnak válaszokat az imáikra? Hogyan tudhatnak meg bármit is bizonyosággal saját maguk számára? […]

[…] Az apák felelőssége, hogy családjuk felett elnököljenek.

Időnként azonban – csupa jó szándékból – olyan sokat követelünk tőlük és a gyermekektől, hogy az apák már nem képesek ezeknek megfelelni.

Püspök úr! Ha a fiamnak tanácsra van szüksége, akkor ez elsősorban az én feladatom, és csak utána a tiéd.

Ha a fiamnak kikapcsolódásra van szüksége, püspök úr, akkor elsősorban az én feladatom, hogy biztosítsam neki, és csak azután a tiéd.

Ha a fiamnak fenyítésre van szüksége, akkor ez elsősorban az én feladatom, és csak utána a tiéd.

És ha apaként kudarcot vallok, akkor először nekem segíts, és csak utána a gyermekeimnek!

Ne akard rögtön átvenni tőlem a gyermekeim nevelésének feladatát.

Ne adj nekik azonnal tanácsot, és ne oldd meg az összes gondjukat. Hagyd, hogy én foglalkozzam velük. Ez az én papi feladatom.

Olyan korban élünk, amikor az ellenség mindenütt az azonnali kielégülés filozófiáját hangoztatja. Úgy tűnik, mindent azonnal akarunk, többek között azonnali megoldást szeretnénk a problémáinkra. […]

Az élet szándékosan jelent kihívást. Természetes velejárója némi aggodalom, lehangoltság, csalódottság és még a kudarc is.

Tanítsuk meg az egyháztagoknak, hogy ha időnként keserves napok köszöntenek rájuk, még ha ezek gyötrelmes hónapokká is változnak, akkor is álljanak rendületlenül, és nézzenek szembe ezekkel. A dolgok rendbe fognak jönni.

Nagy célja van földi szenvedésünknek.