Gyógyír a honvágyamra

Tizennyolc voltam, mikor elkezdtem az egyetemet. Nem sokkal később átjelentkeztem egy másik intézménybe, és a szakirányomat is megváltoztattam. Az új egyetem csak néhány órára volt az otthonomtól, mégis rettentő honvágy gyötört. Nagyon levert voltam. Úgy éreztem, a legjobb lenne feladni, és visszamenni a családomhoz. De tudtam, ha így döntök, soha nem lesz diplomám.

Röviddel a tanévkezdés után az egyik hétvégén minden szobatársam hazalátogatott. Tudtam, ha én is hazamegyek, többé nem jövök vissza. Még csak felhívni sem mertem a családomat, mert attól féltem, ha beszélek velük, annyira levert leszek, hogy nem tudok majd figyelni a tanulásra. Korábban azért imádkoztam, hogy felül tudjak kerekedni a honvágyamon, de most azért fohászkodtam, hogy megtudjam, egyáltalán fontos-e hogy maradjak, és hogy elvégezzem az egyetemet.

Azon a vasárnap reggelen, mikor az istentiszteletre menet elsétáltam az egyetem épülete mellett, eltűnődtem, hogy is maradhatnék itt, mikor annyira hiányzik a családom és az otthonom, s képtelen vagyok leküzdeni a magányosságomat. De mihez kezdek, ha felhagyok a tanulással?

Mikor megérkeztem, a másik egyházközség tagjai, akik a korábbi istentiszteletre jöttek, épp akkor hagyták el a kápolnát. Reméltem, hogy lesz még pár nyugodt percem, hogy útmutatásért imádkozzam. Kinéztem egy helyet, és lassan elindultam a padok felé. Ekkor észrevettem egy kis papirost. Az előző úrvacsoragyűlés programja volt rajta. A meggyűrt papír elülső oldalára ezek a szavak voltak nyomtatva: „Tanulmányaink gyümölcsei közül talán az a képesség a legbecsesebb, hogy a kellő időben rá tudjuk magunkat venni arra, amit meg kell tennünk, függetlenül attól, hogy kedvünket leljük-e benne, vagy sem.” ¹

Abban pillanatban tudtam, mit kell tennem. Az Úr nagyon egyszerű módon felelt az imámra. De tagadhatatlanul válaszolt.

Az emlékezetes vasárnap után hamarosan eltűnt belőlem a honvágy, és nem nyomasztott többé a levertség érzése. Ennek köszönhetően az egyetemi évek hátralévő része már nagyon jól telt. Végül a diplomám mellett csodálatos barátokat is szereztem, valamint egy erős bizonyságot arról, hogy mennyire fontos követnünk a Lélek sugalmazását.

Most, több mint 25 év múltán, még mindig fel tudom idézni az imámra kapott választ. Azóta is biztatást nyerek a hajdani úrvacsoragyűlés programjának szavaiból, ha nehéz feladattal kerülök szembe. Az élményemet megosztottam a családommal és a közeli barátaimmal is. Remélem, ők is erőt meríthetnek belőle a nehéz időkben.

Tudom, hogy az Úr odafigyel az érzéseinkre, és segítséget nyújt a mindennapi választásainkban is. Tudom, hogy megválaszolja az őszinte imáinkat.