A legjobbmég hátra van

Amikor egy új év kezdődik, és igyekszünk megfelelő szemszögből megvizsgálni a lepergett napok sorát, arra kérlek benneteket, ne időzzetek sokáig azokon, amelyek már a múlté, ne sóvárogjatok hiábavalóan a tegnapokért, bármennyire is szépek voltak! A múlt arra való, hogy tanuljunk belőle, nem pedig arra, hogy még mindig benne éljünk. Visszatekintünk, mert szükségünk van a ragyogó élmények izzó parazsára, de nem a hamura! Amikor pedig megtanultuk mindazt, amit meg kellett tanulnunk, és magunkkal hoztuk a legjobbat mindabból, amit tapasztaltunk, akkor előre tekintünk, emlékezve arra, hogy a hit mindig a jövő felé mutat. Azoknak a nagyszerű áldásoknak, igazságoknak és eseményeknek, melyek még előttünk állnak, mindig közük van a hithez.

Így ha Lót feleségét még inkább teológiai szemszögből kívánjuk elemezni, azt is mondhatnánk, hogy nem volt elég hite. Kétségbe vonta az Úr azon képességét, hogy képes valami jobbat adni neki annál, mint amije akkor volt. Nyilvánvalóan azt gondolta, hogy semmi, ami ezután következik, nem lehet olyan jó, mint az, amit hátrahagy.

Visszavágyni abba a világba, melyben most már nem élhetünk; állandóan elégedetlenkedni a jelenlegi körülményeinkkel és borúsan látni a jövőt; elszalasztani az „itt és most” csodáját és a holnapot csak azért, mert az „ott és akkor” hálójában és a tegnap csapdájában vergődünk – mindez Lót feleségének bűnei közé tartozott.

Miután Pál apostol számba veszi kiváltságos és eredményes korai éveit – a születési előjogait, műveltségét és a zsidó közösségben való tekintélyét –, azt mondja a filippibelieknek, hogy mindez csupán „szemét” a keresztényként való megtéréséhez képest. Átfordítva a szavait, lényegében azt mondja: „Nincs már bennem nosztalgia a »régi szép idők« után, hanem izgatottan várom a jövőt, »hogy el is érjem, a miért meg is ragadott engem a Krisztus Jézus«” (lásd Filippibeliek 3:7–12). Majd az alábbi versek következnek:

„De egyet cselekszem, azokat, a melyek hátam megett vannak, elfelejtvén, azoknak pedig, a melyek előttem vannak,

nékik dőlvén, czélegyenest igyekszem az Istennek a Krisztus Jézusban onnét felülről való elhívása jutalmára” (Filippibeliek 3:13–14).

Itt szó nincs Lót feleségéről. Nincs Sodomára és Gomorára való visszatekintgetés. Pál tudja, hogy bármerre is vezessen minket a menny, a jutalom, melyet „Istennek a Krisztus Jézusban onnét felülről való elhívása által” nyerhetünk el, a jövőben rejlik, és előttünk áll.

Sokunkban van valami, ami nem hagyja, hogy megbocsássunk és elfeledjük a múltbéli hibákat – legyen szó akár a sajátunkról, akár mások hibáiról. Ez nem jó. Nem keresztényi magatartás. Szörnyű ellentétben áll Krisztus engesztelésének fenségével és méltóságával. A korábbi hibákhoz láncolni magunkat a lehető legrosszabb módja a múltban való dagonyázásnak. Arra intenek bennünket, hogy fejezzük ezt be, hagyjunk fel vele.

Egyszer hallottam egy történetet egy fiatalemberről. Az iskolájában sok éven át legtöbbször ő volt a céltáblája társai gúnyolódásainak. Volt néhány nem túl előnyös tulajdonsága, ezért a többiek felettébb szerették szekálni. Mikor idősebb lett, elköltözött. Végül belépett a katonaságba, ahol sikerélmények érték: végzettséget szerzett, és lezárta a múltját. Ami azonban a legfontosabb, mint sokan mások is a katonaságban, felfedezte az egyház szépségét és fenségét, így annak tevékeny és boldog tagja lett.

Majd néhány évvel később visszatért szülővárosába. A kortársai közül a legtöbben már megváltoztak, de nem mindenki. Amikor viszonylag sikeresen, és szinte újjászületve visszatért, a megszokott régi hozzáállás fogadta. Szülővárosa lakóinak ő még mindig a hajdani „ez és ez” maradt – tudjátok a srác, akinek ezzel és ezzel volt gondja, a furcsa, különc fiú, aki ezt és ezt csinálta. Hát nem szórakoztató?

A férfi páli erőfeszítése – hogy maga mögött hagyja a múltat, és megragadja a jutalmat, melyet Isten elé tárt – lépésről lépésre ellankadt, míg végül visszahullt ugyanabba az állapotba, melyben ifjúként gyötrődött. A kör bezárult: ismét inaktív és boldogtalan lett, és a gúnyolódás új nemzedékének játékszerévé satnyult. Pedig ott tündökölt az a gyönyörű, kivételes időszak élete delén, amikor képes volt felülkerekedni a múltján, és igazán meglátni, ki is ő, és mivé válhat. Nagy kár, és felettébb szomorú, hogy aztán megint egy seregnyi Lót felesége vette körül, akik úgy vélték, hogy a múltja sokkal érdekesebb, mint a jövője. Sikerült kitépniük a kezéből mindazt, amiért Krisztus megragadta őt. Szomorúan halt meg, bár nem ő tehetett róla.

Ez történik a házasságokban és más kapcsolatokban is. Meg sem tudom számolni, hány olyan házaspárnak adtam már tanácsot, akik mikor mélyen megbántódnak, vagy csak nagyon feszültek, egyre mélyebben vájkálnak a múltban, hogy sikerüljön egy még nagyobb téglát találniuk, melyet hozzávághatnak házasságuk „fájdalomablakához”. Amikor valaminek vége és elmúlik; amikor oly teljes mértékben megbánták, amennyire csak lehetett; amikor az élet megy tovább, ahogyan kell, és azóta egy csomó gyönyörű és jó dolog történt, akkor nem helyes visszamenni, és feltépni a régi sebet, amelyért maga Isten Fia halt meg, hogy begyógyulhasson.

Engedjük, hogy az emberek megbánják a bűneiket. Engedjük őket fejlődni. Higgyünk abban, hogy az ember képes változni és javulni. Ez vajon hit? Igen! Remény? Igen! Jószívűség? Igen! Elsősorban jószívűség, Krisztus tiszta szeretete. Ha egy múltbéli dolgot eltemettek, hagyjuk is ott. Ne menjünk vissza a homokozóvödrünkkel és a kis lapátunkkal, hogy kiássuk, meglóbáljuk, majd pedig rádobjuk valakire, miközben azt kiáltjuk: Hé! Emlékszel erre? Placcs!

Nos tudjátok, mit? Ez valószínűleg hitvány sárdobálózáshoz vezet majd, mégpedig azzal a szeméttel, melyet a másik a ti szemétdombotokból ásott ki, miközben ezt kiáltja: „Igen, emlékszem. És te emlékszel erre?” Placcs!

Hamarosan mindenki piszkosan, sárosan, boldogtalanul és megbántva hagyja el a csatateret, miközben Mennyei Atyánk tisztaságot, kedvességet, boldogságot és gyógyítást kér tőlünk.

Az élet múltbéli dolgain, köztük a múltbéli hibákon való ilyesfajta időzés egyszerűen nem helyénvaló! Jézus Krisztus evangéliuma nem erről szól. Az ilyesmi bizonyos értelemben rosszabb, mint Lót felesége, mert ő leg-alább csak önmagát pusztította el. A házasság, a család, az egyházközség vagy gyülekezet, a lakóhelyünk vagy szomszédságunk esetében azonban az is előfordulhat, hogy sok más embert is tönkreteszünk.

Ennek az új évnek a kezdetén talán a legtöbb, amit elvárnak tőlünk az, hogy megtegyük, amire az Úr maga adott példát nekünk. Ő így szólt: „Íme, aki megbánta bűneit, annak megbocsáttatik, és én, az Úr, nem emlékszem azokra többé” (T&Sz 58:42).

Természetesen van egy kikötés: a bűnbánatnak őszintének kell lennie. Ha pedig tényleg az, és őszinte erőfeszítéseket tettek a fejlődés érdekében, akkor ha mi továbbra is felidézzük, és felemlegetjük magunkban valakinek a korábbi hibáit, és bántjuk ezek miatt, azzal miénk a nagyobb bűn. És ez a valaki néha mi magunk vagyunk. Oly kíméletlenek tudunk lenni önmagunkkal szemben, gyakran még inkább, mint másokkal!

Nos, a Mormon könyve anti-nefi-lehitáihoz hasonlóan ássátok el harci fegyvereiteket, és hagyjátok őket eltemetve (lásd Alma 24). Bocsássatok meg, és tegyétek meg azt, ami néha még a megbocsátásnál is nehezebb: felejtsetek! És ha mégis eszetekbe jut, felejtsétek el újra.

Elég, ha csak annyira emlékezünk vissza, hogy utána ne kövessük el ugyanazt a hibát még egyszer, a többit pedig dobjuk a tetejére annak a szemétdombnak, amelyről Pál beszélt a filippibeliekhez. Taszítsuk el, és tartsuk távol magunktól a pusztító dolgokat, míg Krisztus engesztelésének szépsége meg nem világítja előttünk a fényes jövőnket, valamint családunk, barátaink és szomszédaink ragyogó jövőjét. Istent nem annyira az érdekli, hogy hol voltál, hanem inkább az, hogy most hol vagy, és hogy az Ő segítségével hová vagy hajlandó eljutni. Ez az, amit Lót felesége nem kapott meg, sem Lámán és Lemuel – és még sokan mások a szentírásokban.

Ez is egy megfontolandó kérdés az új év elején – bár minden napnak egy új év és egy új élet kezdetének kellene lennie. Ily nagy csodát rejt a hit, a bűnbánat és Jézus Krisztus evangéliuma.

Robert Browning, a híres angol költő, a következőket írta egyszer:

Néhányan talán azon tűnődtök: Vajon van jövőm? Mit tartogat számomra az új év, az új szemeszter, az új szaktárgy vagy az új szerelem, esetleg az új munka vagy az új otthon? Biztonságban leszek? Rendben lesz az életem? Bízhatok az Úrban és a jövőben? Vagy talán jobb lenne visszatekinteni, visszamenni és ott maradni a múltban?

Mindazoknak, akik így gondolkodnak, bármely nemzedék tagjai is legyetek, azt mondom: „Emlékezzetek Lót feleségére!” A hit a jövőért van. A hit a múltra épít, de soha nem kíván ottragadni. A hit bízik abban, hogy Isten nagyszerű dolgokat tartogat mindannyiunk számára, és hogy Krisztus valóban „a jövendő javaknak főpapja” (Zsidók 9:11).

Ne vegyük le szemünket az álmainkról, bármilyen messzinek is tűnnek. Éljünk úgy, hogy láthassuk a bűnbánat és megbocsátás, a bizalom és isteni szeretet csodáját, melyek ma, holnap és mindörökre megváltoztatják az életünket. Kérlek benneteket, ezt az újévi fogadalmat tartsátok meg.