Az élő víz áldása

Küldtetése kezdetén Krisztus Jeruzsálemből gyerekkori lakhelyére, a galileai Názáretbe utazott. Átutazott Samarián, és megfáradván megállt Jákób ősi forrásánál, hogy megpihenjen. Miközben Jézus ott várakozott, a tanítványai pedig élelmért mentek a közeli városba, egy samaritánus nő közeledett a kúthoz. Ismeritek a történetet. Amikor Jézus vizet kért, a nő elcsodálkozott, hogy egy zsidó ilyen kéréssel fordul hozzá. A zsidók és a samaritánusok évszázadok óta ellenségnek tekintették egymást. De Krisztus azt mondta neki, hogy ha tudná, kivel beszél, akkor ő kérne Krisztustól vizet: élő vizet, ami örökre kioltaná szomját. A nő természetesen nem értette ezt, így Krisztus ekképp szólott:

„Mindaz, a ki ebből a vízből iszik, ismét megszomjúhozik:

Valaki pedig abból a vízből iszik, a melyet én adok néki, soha örökké meg nem szomjúhozik; hanem az a víz, a melyet én adok néki, örök életre buzgó víznek kútfeje lesz ő benne.” (János 4:13–14)

A samaritánus nőnek tetszett az a gondolat, hogy sohasem szomjúhozik meg többé. Nyilvánvalóan nem hiányozna neki az a napi teher, amit a hazacipelendő, vízzel teli nehéz korsók jelentettek. De amikor Krisztus kijelentette, hogy Ő a Messiás, és miután a Szentlélek megerősítette a nő számára, hogy ez igaz, elkezdte megérteni, hogy Jézus ennél mélyebb igazságokról beszél. Otthagyta a kutat, és elsietett, hogy megkeresse a többieket, és odahívja őket, hogy ők is meghallgassák Krisztust. Azonban mégis kétlem, hogy azon a ponton ő már tökéletesen megértette volna – vagy hogy mi tökéletesen megértjük –, mit jelent az, hogy bennünk van az élő víz kútfeje.

Az élő víz gyógyít. Táplál és életben tart. Békét és örömöt hoz.

Ismerek egy asszonyt, aki egy olyan ember iránti haragjával küszködött, aki megbántotta őt és a családját. Bár azt tanította a gyermekeinek, hogy ne legyenek indulatosak és haragtartók, ő maga is ezekkel az érzésekkel küzdött. Miután több hete fohászkodott már Mennyei Atyánkhoz, végre változást érzett. Azt mondta: „Egy nap, mondhatni szüntelen imádkozás közepette, elérkezett a gyógyulás. Fizikailag éreztem, amint átjárja a testemet. Ezután biztonságot és békességet éreztem. Tudtam, hogy a történtek ellenére minden rendben lesz velem és a családommal. A düh eltávozott tőlem, és vele együtt a bosszúvágy is.”

Az élő víz Jézus Krisztus evangéliuma, annak közvetítője pedig a Szentlélek. A barátnőm tudta, mi a helyes. Helyesen szólt a családjához. De csak akkor kezdett gyógyulni a lelke, amikor elég alázatos volt ahhoz, hogy igyon az élő vízből, hogy érezze a Szentlelket.

Miközben sok nővel – és azok papsági vezetőivel – találkoztam ebben az évben, számtalan történetet hallottam Krisztus gyógyító erejéről. Olyan sok szenvedés van a halandóságban, oly sok ok van a fájdalomra! Ismerek olyan embereket, akik veszélyes vizekre bocsátották szeretteiket, és akik naponta imádkoznak értük, hogy biztonságban maradjanak a veszélyben. Beszélgetek olyan szülőkkel, akik féltik a gyermekeiket, és aggódnak az őket érő kísértések miatt. Vannak olyan drága barátaim, akik a sugárkezelés pusztító mellékhatásaitól szenvednek. Ismerek olyan elhagyott, egyedülálló szülőket, akik egyedül nevelik gyermekeiket. Én magam is szenvedtem már a depresszió legyöngítő hatásaitól. De saját és mások tapasztalataiból megtanultam, hogy soha nem vagyunk magunkra hagyva. Soha nem vagyunk egyedül. Bennünk van a jóság, az erő és a bizalom kútfeje, és amikor bizakodó érzésekkel figyelünk rá, akkor felemeltetünk. Meggyógyul a lelkünk. Nemcsak hogy életben maradunk, hanem szeretni is fogjuk az életet. Nevetünk, örülünk, és hittel haladunk előre.

Az élő víz táplál is. Bizonyságomat teszem nektek, hogy Krisztus, ígéretéhez híven, mindenkihez eljön, aki súlyos terheket cipel, és megnyugvást ad a számunkra (lásd Máté 11:28). Megerősít minket, amikor gondterheltek vagyunk. A kútfő forrása nem apad el; szüntelenül ellát minket – ha iszunk abból. A gőg elpusztíthatja hatását, csakúgy, mint a puszta közömbösség. De azok, akik nagyot kortyolnak belőle, nemcsak ők maguk gyógyulnak meg, hanem mások számára is forrássá válnak, amint az egyik lélek táplál és ápol egy másikat.

Tavaly meghalt családunk egy nagyon kedves barátja. Lucile 89 éves volt, és már több mint húsz éve özvegyen élt. Nem volt gazdag, még híres sem, és a világ nagy része nem is tudott a haláláról. De a családja igen. A szomszédai úgyszintén. Az egyházközsége szintúgy. Mindazok, akik részesültek az ő szeretetében, úgy érezték, halálával a világ kevesebb lett. Lucile özvegyi éveiben, nehéz megpróbáltatásokat szendevett el: meghalt egyik hőn szeretett unokája, és koránál fogva betegségek gyötörték. De Lucile a szívével, a süteményeivel, a hímzéseivel, a kötött takaróival, a humorával és a jóindulatával tovább táplált mindenkit, akit ismert. És nagyon szeretett templomi munkát végezni. 1981 egyik tavaszi napján a következőket írta a naplójába: „Ma hajnali fél négykor, miközben a templom felé vezető ösvényen sétáltam, néztem, milyen szépen lobog a zászló a lágy fuvallatban, felnézem a csodás égboltra, és arra gondoltam, milyen boldog vagyok, hogy a templomba mehetek. Sajnáltam azokat az embereket, akik még aludtak, és nem láthatták ennek a csodás napnak az ébredését.”

Legtöbbünk nem is gondolja, hogy a világ 3:30-kor „ébred”, és egyáltalán nem bánjuk, hogy épp akkor fordulunk egyet az ágyban, és hagyjuk, hogy Lucile sajnáljon bennünket. De micsoda hozzáállása volt ennek a nőnek! Csakis a benne rejtőző végtelen jóság adhat erre magyarázatot. Vajon tizenöt, huszonöt vagy talán ötvenöt évesen szerezte meg a lélek eme tisztaságát? Nem tudom. A legtöbb esetben valószínűleg egy életen át figyelünk a Szentlélekre, mielőtt ilyen jól megismerjük Isten hangját, és mielőtt eléggé bízunk az élő vízben ahhoz, hogy egy teljes napig élvezzük az ízét – főleg egy olyan napon, ami hajnali fél négykor kezdődik. De úgy vélem, hogy az élő víz volt az, ami életben tartotta Lucile-t azokban a hosszú években, amikor sajnálatot érezhetett volna önmaga iránt, és így élete és lelke táplálékul vált mindenki számára, aki csak ismerte őt.

Az élő víz békességet és örömöt hozhat még akkor is, ha a bennünk lévő kútfő kiapadni látszik. Nemrég hallottam egy nőről, akinek a fia érzelmi betegségben szenvedett, és váratlanul elhunyt. A család összetört. Az édesanya el sem bírta képzelni, hogy valaha is még egyszer boldog lehetne. De egy egykori fiatal nő, akit a Babérkoszorú csoportban tanított – és aki most ifjú segítőegyleti nőtestvér, egyben az ő látogató tanítója is – áldást hozott az életébe, amikor azt mondta: „Te is segítettél nekem. Most rajtam a sor; együtt túl fogunk jutni ezen a válságon.” A békesség, sőt az öröm kezdett visszatérni az életébe.

Lehet, hogy egy egész élet – vagy még több idő – kell ahhoz, hogy lelkünk teljesen meggyógyuljon, de az élő víz mindenki számára elérhető, a fiatalokat is beleértve. Megható a számomra, amikor látom, ahogy az egyház fiatal női, miután megkapták gyerekkori lelki felkészülésüket, és belépnek a Segítőegyletbe, azonnal egy plusz erőt hoznak magukkal a tapasztalt nők közé. Túláradó örömöt érzek, amikor látom, ahogy ugyanezek a fiatal nők felismerik, milyen sokat tanulhatnak a náluk idősebb nőktől. A békesség Istentől jön el a számunkra, de miközben osztozunk terheinken és boldogságunkban, segíthetünk egymásnak abban, hogy mindenki érezze ezt a békességet.

Krisztus ígérete egyszerű és magasztos: „Békességet hagyok néktek; az én békességemet adom néktek: nem úgy adom én néktek, a mint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen.” (János 14:27) Testvérek! Nyugtalanság tombol körülöttünk. Gazdasági gondok vannak, családok küszködnek, és ahogy azt Hinckley elnök mondta, „veszedelmes időket élünk”. („Az idők, melyeket megélünk”, Liahona, 2002. jan., 83. o.) De az élő víz most is békét és örömöt nyújt. Ha igazlelkű életet élünk, ha minden tőlünk telhetőt megteszünk, az egyik ajándék, amit elnyerünk, a bizalom lesz. Az Úr azt mondja: „Csendesedjetek el, és tudjátok meg, hogy én vagyok az Isten.” (T&Sz 101:16) Meg kell állnunk a zűrzavar közepette. A korai szentekhez hasonlóan nekünk is hallgatnunk kell a Szentlélekre, ami azt mondja: „Minden jó!” („Fel, szentek, fel!”, Egyházi énekek, 4. o.) Van indok a nyugtalanságra, de nagyobb ok van arra, hogy békességet érezzünk.

A samaritánus nő belenézett Krisztus szemébe, figyelt az Ő hangjára, és olyan időben ismerte fel Őt, amikor a legtöbben elutasították mindazt, amit tanított. Mi is ismerjük Őt, vagy megismerhetjük, ha hagyjuk, hogy gyógyító hatalma, tápláló ereje, békessége és öröme úgy áradjon keresztül rajtunk, mint az „örök életre buzgó víznek kútfeje”. Azért imádkozom, hogy ezt meg tudjuk tenni, Jézus Krisztus nevében, ámen.