Az egyháztag misszionáriusi munka elengedhetetlen szerepe

Testvérek! A húsvét az az időszak, amikor a keresztény világ Urunk és Megváltónk, Jézus Krisztus feltámadására összpontosít, és ezt ünnepli. Ez az egyetlen pillanat örökre megváltoztatott mindent. Az Üdvözítő ledöntött minden akadályt, ami szerető Mennyei Atyánkhoz való visszatérésünk útjában állt. Viszonzásul ezt kéri: „Elmenvén azért tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szent Léleknek nevében,

Tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, a mit én parancsoltam néktek: és ímé én ti veletek vagyok a világ végezetéig.” (Máté 28:19–20)

Ugyanezt az üzenetet találjuk személyesebb formában János evangéliumában feljegyezve. A Galileai tenger partján Jézus háromszor kérdezte Pétertől: „Szeretsz-é engem?” Péter válasza mindhárom alkalommal ugyanaz volt: „Te tudod, hogy én szeretlek téged.” És mindhárom alkalommal az Üdvözítő erre intette Pétert: „Legeltesd az én bárányaimat! (…) Őrizd az én juhaimat! (…) Legeltesd az én juhaimat!” (János 21:15–17)

Az Üdvözítő szenvedélyes buzdítása, hogy legeltessük bárányait, ma is érvényes. Péterhez és ősi testvéreihez hasonlóan az Úr Jézus Krisztus mai apostolainak az a feladatuk, hogy elvigyék az evangéliumot az egész világba. Ez a felhívás pedig mindig ott van a gondolatainkban. Minden általános felhatalmazottnak felelősségei körébe tartozik a misszionáriusi munka.

Az Üdvözítő azonban nem csak az apostolokhoz beszélt. Mindenkihez szólt, akinek abban az áldásban volt része, hogy hallotta az evangéliumot és az egyház tagja lehet. A Joseph Smith prófétának adott kinyilatkoztatásban az Úr ezt igen egyszerű szavakkal mondja el: „Mindenki, akit figyelmeztettek, az figyelmeztesse felebarátját.” (T&Sz 88:81)

A legutóbbi általános konferencián azt a felhívást intéztük minden fiatal férfihoz, hogy készítse fel jobban magát az Úr Jézus Krisztus szolgálatára. Arra kértük őket, hogy legyenek érdemes, felkészült, lelkileg feltöltődött misszionáriusok. A mai világ zaklatott körülményei közepette „az egyház történetének legnagyszerűbb misszionáriusi nemzedékének kell lenniük”. (Lásd M. Russell Ballard, „A misszionáriusok legnagyszerűbb nemzedéke”, Liahona, 2002. nov., 46. o.) Nem várjuk el tőlük, hogy tökéletesek legyenek, azonban buzgónak, elszántnak és elkötelezettnek kell lenniük, hogy a lelkiség új szintjeire lépjenek az evangélium tanítóiként. Ismerniük kell az üzenetet Jézus Krisztus evangéliumának visszaállításáról, és a saját szavaikkal, a Szentlélek irányító hatása alatt kell tanítaniuk azt.

Az egész egyházban keményen dolgozunk azon, hogy minden misszionáriusunknak segítsünk lelkileg érettebbnek lenni. Ezt a világméretű erőfeszítést úgy szoktuk nevezni, hogy a „léc magasabbra emelése” vagy a „norma megemelése”. Köszönjük nektek, szülők, püspökök és cövekelnökök a támogatásotokat ebben az erőfeszítésben. Köszönjük az egyház hithű fiataljainak is, hogy hajlandóak az Úr normái szerint élni. Áldjon meg Mennyei Atyánk a továbbiakban is benneteket, amint felkészültök, hogy Őt szolgáljátok ebben a zavaros világban!

Azonban miközben felemeljük a misszionáriusaink teljesítményével szemben támasztott elvárásokat, meg kell emelnünk az egyháztagok teljesítményével szemben támasztott elvárásainkat is a misszionáriusi feladataik teljesítése kapcsán. Szükségünk van a segítségetekre, testvérek, hogy támogassuk és segítsük a misszionáriusainkat, hogy Mennyei Atyánk még sokkal több gyermekét találják és kereszteljék meg. Szükségünk van rátok, hogy vigyázzatok a misszionáriusokra, az Úr e szolgáira, és lelkesítsétek őket. Ha megemeljük a mércét, akkor az mindannyiunk számára megemelkedik. Hithűbbnek kell lennünk. Lelkileg még inkább összhangban kell lennünk. Fel kell készülnünk, hogy támogathassuk a misszionáriusainkat Mennyei Atyánk azon gyermekeinek megtalálása során, akik befogadják majd a visszaállítás üzenetét.

Ne felejtsétek, testvérek, hogy nem valamiféle terméket árulunk! Nem adunk el semmit. Nem próbálunk senkit sem lenyűgözni a számadatainkkal vagy a növekedésünkkel. Jézus Krisztus visszaállított egyházának tagjai vagyunk, akiket maga az Úr hatalmazott fel és küldött ki, hogy megtalálják, táplálják és biztonságban az Ő egyházába vezessék mindazokat, akik az igazság megismerésére törekednek.

Ebből az örökkévaló szemszögből nézve oly egyszerűnek és tisztának tűnik, amit tennünk kell, azonban tudom, hogy az egyháztag misszionáriusi munka embert próbáló és olykor ijesztő is lehet. Engedjétek meg, hogy megemlítsek három olyan dolgot, amivel segíthetünk ebben az Isten-adta feladatban!

Először is gyakorolnunk kell a hitünket, így egyedül is és családként is imádkoznunk kell az Úr segítségét kérve ahhoz, hogy módot találjunk Jézus Krisztus visszaállított evangéliumának megosztására. Kérjük az Urat, hogy teremtse meg a lehetőséget! Imádságos lélekkel jelöljetek ki egy napot, amikor meghívtok valakit a családotok körébe, akit a misszionáriusok taníthatnak! Ne feledjétek, testvérek, hogy ez az Úr egyháza! Hagyjátok, hogy az állandó imádságon keresztül vezessen benneteket! Imával a szívetekben beszéljetek mindenkivel, akivel csak tudtok! Ne ítélkezzetek elhamarkodottan! Ne tartsátok vissza a jó hírt senkitől! Beszéljetek mindenkivel, és bízzatok a Szellem megígért erejében, ami megadja nektek, mit mondjatok! Hozzák meg ők a döntést, hogy meghívásotoknak eleget tesznek-e vagy sem! Idővel az Úr az utatokba helyezi azokat, akik az igazságot keresik. Ő a Jó Pásztor. Ismeri a juhait, ők pedig hallják a hangját, amely rajtatok keresztül szól, és követik Őt (lásd János 10).

Gordon B. Hinckley elnök nemrégiben azt mondta: „Nagy lesz az a nap, amikor népünk nemcsak imádkozni fog a világon szolgáló misszionáriusokért, hanem arra kérik az Urat, hogy áldja meg őket, hogy segíthessenek azoknak a misszionáriusoknak, akik az egyházközségükben fáradoznak.” („Misszionáriusi szolgálat”, Első világméretű papsági vezetőképző gyűlés, 2003. jan., 19. o.)

Másodszor: a vezetőknek példamutatással kell vezetni. A Szellem késztetéseket és irányítást ad azon emberek megtalálása során, akiket érdekel az üzenetünk. Személyes érdemességetek bátorságot és lelkierőt ad, és az egyháztagokat a misszionáriusok tevékeny segítésére ösztönzi.

Néhány évvel ezelőtt egy hithű megtértet – George McLaughlin testvért – elhívtak, hogy egy kis, 20 tagú gyülekezet felett elnököljön a Maine állambeli Farmingdale-ben. Alázatos ember volt, aki tejesautó-sofőrként kereste a kenyerét. Böjtölésén és őszinte imáján keresztül a Szellem kinyilatkoztatta neki, mit kell tenni a gyülekezet tagjaival együtt, hogy az egyház növekedhessen azon a területen. Hatalmas hitén, állandó imáján és erőteljes példáján keresztül megtanította az egyháztagoknak, hogyan kell megosztani az evangéliumot. Bámulatos ez a történet – ez az egyik legnagyszerűbb misszionáriusi történet ebben a sáfárságban! Egyetlen év alatt 450 megtértet kereszteltek meg a gyülekezetben. A következő évben még 200 megtért volt. McLaughlin elnök azt mondta: „Gyülekezeti elnökként az volt a dolgom, hogy megtanítsam … [az új megtérteknek], hogyan legyenek mormonok. Meg kellett tanítanom nekik, hogyan mondjanak beszédet és tartsanak tanítást az egyházban. Meg kellett tanítanom nekik, hogyan tanítsák az evangéliumot a gyermekeiknek, én pedig képeztem az új tagokat, hogy erős egyháztagok legyenek.” Ilyen egyszerű ez.

Csupán öt évvel később megszervezték az Augusta Maine Cöveket. Az új cövek vezetőségének jelentős részét azok a megtértek adták, akik a Farmingdale Gyülekezet tagjai voltak. Megkérdezhetjük, mire föl következett be ez a siker azokban a napokban, a válasz pedig az lehet, hogy talán égető szükség volt az egyház megerősítésére. Biztosítalak benneteket afelől, hogy ez az egyház minden egységében éppoly létfontosságú ma, mint amilyen akkoriban volt.

Az Első Elnökség és a Tizenkét Apostol Kvóruma egyértelműen kijelentette, hogy a misszionáriusi munka központja az egyházközség. A cövekelnöké és a püspököké a felelősség, és ők tartoznak elszámolással azért, hogy segítsenek az egyháztagoknak megtalálni a tisztaszívűeket, és felkészíteni őket a keresztelésre, valamint az egyházközségekben és cövekekben egész életükön át végzett szolgálatra. Hinckley elnök azt is mondta: „Javasolni szeretném, hogy az egyházban minden püspök a következő mondatot adja népének jelmondatként: ,Mindannyian dolgozzunk az egyházközség növekedésén!’” („Találjátok meg a bárányokat, és tápláljátok a juhokat”, Liahona, 1999. júl., 120. o.)

Az egyik püspök Washington államban imádságos lélekkel követte ezt a tanácsot. A következőket teszi. Az egyházközségi tanács a papsági és segédszervezeti vezetőkön keresztül fogja össze az egyházközségben folyó misszionáriusi munkát. A misszionáriusokat meghívják az egyházközségi tanács gyűléseire, hogy megbeszéljék a munkájukat. Egyháztagokat jelölnek ki, hogy elkísérjék a misszionáriusokat az érdeklődőkhöz. Egyháztagok és misszionáriusok közösen látogatják a kevésbé aktív és a nem teljes létszámban egyháztag családokat. Tavaly ez az egyházközség 46 új tagot keresztelt és konfirmált, a tagok megtartása pedig igen jó. Azoknak, akik az egyházba jönnek, vagy visszatérnek az aktivitásba, máris vannak barátaik, mert a papsági és segédszervezetek a püspök irányítása alatt, az egyházközségi tanács gyűlésein keresztül részt vesznek a megtérési folyamatban (lásd „Ward Council Is Secret of Centralia Ward Success”, Church News, 2003. febr. 1., 5. o.).

Püspökök, vonjátok be az egész egyházközséget az evangélium hirdetésébe! Meglátjátok, hogy az Úr sokkal több megtérttel és a teljes aktivitásba visszatérő taggal áld meg majd bennetek és az egyháztagokat. A misszionáriusi munkának nemcsak az egyházközségi tanács napirendjén kell szerepelnie, hanem az elderkvórumén, a Segítőegyletén és a többi kvórum, csoport és segédszervezet napirendjén is. Hangsúlyt kell kapnia az apák és anyák gyermekeikkel együtt történő megkeresztelésének, valamint ezen egyének megtartásának is. Így tehát a püspöknek és az egyházközségi misszió vezetőjének az egyházközségi tanácson keresztül össze kell hangolnia a papsági és a segédszervezeti vezetők misszionáriusi munkáját. Ezáltal biztosítják, hogy a megtértek teljesen aktív tagjai legyenek az egyházközségnek.

Most az egyháztagoknak különleges lehetősége van az evangélium megosztására a „Finding Faith in Christ” („Hitre lelni Krisztusban”) című DVD segítségével, amit az Ensign magazin 2003. áprilisi számához mellékeltünk. Hívjátok meg a szomszédaitokat és a barátaitokat, hogy töltsenek veletek egy estét a húsvéti ünnepek alatt, megosztva egymással az Úr Jézus Krisztus életét, szolgálatát és dicsőséges feltámadását! Az is jó gondolat lehet, hogy a misszionáriusok is jelen legyenek és tanítsák őket arról, hogyan állította vissza egyházát az Úr Joseph Smith prófétán keresztül.

Harmadszor: az egyháztag misszionáriusi munkához nem kell stratégiai tervezés vagy csel. Csak hit kell hozzá – az Úrba vetett igaz hit és bizalom. Őszinte szeretet is kell hozzá. Az első nagy parancsolat így hangzik: „szeresd az urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. A második pedig hasonlatos ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat.” (Máté 22:37, 39)

Vezessen hát a szeretet ereje bennünket, miközben az evangéliumot megosztjuk a családtagjainkkal, barátainkkal, ismerőseinkkel, munkatársainkkal és mindenki mással, akivel életünk során találkozunk! Szinte mindenki szeretne békében és boldogan élni. Ez természetes emberi vágy. Az emberek válaszokat szeretnének kapni az előttük álló problémákra. Ez különösképpen igaz abban a világban, amiben most élünk.

A karrierbeli előrelépés, a növekvő kereset, a nagyobb otthon vagy az újabb autó és a modernebb szórakozási eszközök nem hoznak tartós békét és boldogságot. A boldogság abból ered, ha megértjük Istent és tudjuk, hogy egy tervet alkotott örök békénk és örömünk érdekében. A boldogság abból ered, ha ismerjük és szeretjük az Üdvözítőt, és az életünket az Ő tanításaival összhangban éljük. A boldogság az evangéliumi értékeken nyugvó erős családi és egyházi kötelékekből ered.

Néhány egyháztag azt mondja: „Félek az evangélium megosztásától, mert lehet, hogy megbántok valakit.” A tapasztalat azt mutatja, hogy az emberek nem sértődnek meg, ha a megosztást az őszinte szeretet és törődés szellemisége motiválja. Hogy is bántódhatna meg bárki is, ha valami ilyesmit mondunk: „nagy boldogsággal tölt el az, ahogy az egyházam segít nekem”, majd hozzátesszük, amint a Szellem súg. Akkor bántunk meg másokat, amikor úgy látszik, hogy csak egy megbízatást teljesítünk, és nem fejezünk ki igazi érdeklődést és szeretetet. Ne felejtsük el, testvérek, hogy a birtokunkban vannak pontosan azok a tanok, amik az Úrhoz vezethetik az embereket! Jézus Krisztus visszaállított evangéliuma magában hordozza az erőt, hogy mély és maradandó boldogságot nyújtson az emberi léleknek – valami olyat, amit a földi lét hátralevő részében és az egész örökkévalóságban is értékelni és becsülni fognak. Nem csupán arra szeretnénk rávenni az embereket, hogy csatlakozzanak az egyházunkhoz; Jézus Krisztus visszaállított evangéliumának teljességét osztjuk meg velük. Bármennyire is erőteljes azonban az üzenetünk, nem lehet azt erőszakkal az emberekre kényszeríteni. Csak megosztani lehet – szívtől szívnek, lélektől léleknek, szellemtől szellemnek – azáltal, hogy jó szomszédok vagyunk, gondoskodunk másokról és szeretjük őket. Figyelnünk kell egymásra és kezünket ki kell nyújtanunk egymás felé! Ha így teszünk, életünk az evangéliumot fogja tükrözni, és ez a ragyogás feltárja az embereknek, milyen áldásokat hordoz magában az evangélium.

Kövessük Joseph Smith próféta intését: „Mindazok után, ami elhangzott, a legnagyobb és legfontosabb kötelességünk az evangélium hirdetése.” (History of the Church, 2:478. o.)

Jobbak tudunk lenni, és jobbnak is kell lennünk, testvérek. Azért imádkozom, hogy Isten adjon mindnyájunknak hitet és bátorságot, hogy komolyabb részt vállaljunk teljes idejű misszionáriusaink támogatásában a visszaállított evangélium Isten összes gyermekével való megosztása során az egész világon. Jézus Krisztus nevében, ámen.