Felkészülés a misszionáriusi szolgálatra

Egy nemrégiben megrendezett cövekkonferencián egy visszatért misszionárius a missziós szolgálatra való felkészülésről mondott beszédet. A következő apa-fiú közti beszélgetést használta hasonlatnak hozzá: „Fiam, boldog leszek, ha látlak az első kosármeccseden játszani, hogy megtanulj cselezni és kosárra dobni.” Ezt a példát ezzel az apa-fiú közti beszélgetéssel vetette össze: „Fiam, boldog leszek, ha látlak misszióba menni, hogy megtanuld, hogyan legyél jó ember és hogyan tanítsd az evangéliumot.” Végiggondolva életemet, ez a hasonlat mély benyomást hagyott bennem.

Amikor fiatal fiú voltam, minden vágyam az volt, hogy kosárlabdázhassak. Szerencsére édesapám olyan típus volt, aki aggódva figyelte, teljesülnek-e fiai vágyai. Órákig gyakoroltam apuval a passzolás és cselezés alapjait kis konyhánkban. A rádión hallgattam az egyetemi kosármeccseket, és arról álmodoztam, hogy egyszer én is kosarazni fogok majd az egyetemi csapatban. A missziós szolgálat akkoriban még csak eszembe sem jutott, ennek következtében elég kis erőfeszítéseket tettem a felkészülésre. Hogy némileg egyensúlyt biztosítson az életemben, édesapám – akinek sok éven át nem volt elhívása az egyházban – igent mondott a cserkészvezetői elhívásra. Szigorúan betartotta a könyvben leírtakat, és szorgalmának köszönhetően én és pár barátom elértük a sas fokozatot. Most már látom, hogy a cserkészet bizony nagyszerű felkészülést jelentett a misszióra.

Gyermekkori álmom valóra vált, amikor bejutottam a Utah Állami Egyetem kosárcsapatába. Második egyetemi évem alatt barátságot kötöttem egy visszatért misszionáriussal. Példája miatt körülnéztem iskolatársaim között, beleértve ebbe a kosárcsapat játékosait is, és rájöttem, hogy legszívesebben olyan emberekhez szeretnék hasonlítani, akik már szolgáltak missziót. Jó barátom kedves és szerető irányításával – és biztos vagyok abban, hogy édesanyám imái és jó példája miatt is – vágyaim más irányt vettek. Másodéves koromban elhívást kaptam, hogy a Nyugat-Kanada Misszióban szolgáljak.

Három hónappal megérkezésem után új társat kaptam egy Idahóból érkezett új misszionárius személyében. Csupán pár napja voltunk együtt, amikor észrevettem valami nagyon fontosat: új társam ismerte az evangéliumot, én viszont csak a beszélgetéseket tudtam. Azt kívántam, bárcsak olyan sokat készültem volna a missziómra, mint amennyit a kosarazásra. A társam egész életében a missziójára készült, és azonnal értékes játékos lett a csapatban. Mily fontos is, hogy az apák és fiúk együtt dolgozzanak a misszióra való készülés alapjain!

Úgy hiszem, helyénvaló a kosárlabdázást a misszionáriusi munkához hasonlítani. A kosárlabdázás nem csupán azt az időt foglalja magában, amit a másik csapattal való versengéssel töltünk a pályán, hanem az órákat igénylő edzést és gyakorlást is. A lelkek megmentésére irányuló nagyszerű munka nem korlátozódik a misszió két évére, hanem bizony évekig tartó igazlelkű életet és felkészülést követel, hogy eleget tehessünk a teljes idejű misszionáriusi szolgálat normáinak.

2003. január 11-én Gordon B. Hinckley elnök a misszionáriusi munkáról tanított a papsági vezetőknek világszerte közvetített papsági vezetőségi képzésen. Szavai arra indítottak mindannyiunkat, hogy gondolkozzunk el azon, mekkora felelősség nyugszik rajtunk, egyéneken az evangélium megosztását illetően. Hinckley elnök azt mondta: „Elérkezett az idő, hogy magasabbra tegyük a mércét, aminek meg kell felelniük azoknak, akiket az Úr Jézus Krisztus követeiként hívnak el a világba.” („Misszionáriusi szolgálat”, Első világméretű papsági vezetőképző gyűlés, 2003. jan., 17. o.)

Két dolog is van a misszionáriusi szolgálat normáinak emelésével kapcsolatban, amit jól tennénk, ha átgondolnánk. Az első a fiatal férfiak és nők időben megkezdett felkészülése. Az Első Elnökség a következőket mondta a Fiatal Férfiak és Fiatal Nők programjainak változtatásáról szóló levelében: „Miközben a fiatalok e célokon munkálkodnak, olyan készségeket és tulajdonságokat fejlesztenek ki, amelyek a templomba vezetik őket, és felkészítik őket, hogy egész életükön át szolgálják családjukat és az Urat.” (Első Elnökségi levél, 2001. szept. 28.) Figyeljetek jól ezekre a szavakra: „készségeket és tulajdonságokat fejlesztenek ki.” A fiatalok szüleiként és vezetőiként segítenünk kell nekik e készségek és tulajdonságok felismerésében.

A másik dolog a személyes érdemesség körül forog, ami Isten parancsolatainak betartása által érhető el. Pár fiatalember azt hiszi, hogy megszegheti a parancsolatokat, elmondhatja bűneit a püspökének egy évvel a tervezett misszió előtt, majd pedig érdemes lehet a szolgálatra. A bűnbánat folyamata sokkal többet foglal magába, mint a bűnök eltervezett bevallását, amit azután bizonyos várakozási idő követ. Gyakran teszik fel nekünk a következő kérdést azok, akik vétkeket követtek el: „Mennyit kell még várnom a missziómig?” Nem szabad elfelejtenetek, hogy a bűnbánat nem egyszerűen csak várakozást jelent! Az Üdvözítő azt mondta: „Hanem megtört szívet és bűnbánó lelket hozzatok nekem áldozatul. És én azt, aki megtört szívvel és bűnbánó lélekkel jön hozzám, megkeresztelem tűzzel és a Szentlélekkel.” (3 Nefi 9:20)

Itt az idő, hogy lángra lobbantsuk ezt a tüzet! Hinckley elnök azt mondta: „Egyszerűen nem engedhetjük meg, hogy azok, akik nem felelnek meg az érdemesség követelményeinek, a világba menjenek, és hirdessék az evangélium örömhírét!” (Első világméretű papsági vezetőképző gyűlés, 2003. jan., 17. o.) Az Első Elnökség misszionáriusi munkára vonatkozó kijelentéséből immár megértjük, hogy vannak olyan bűnös cselekedetek, melyek alkalmatlanná teszik a fiatal férfiakat és nőket a misszionáriusi szolgálatra. (Lásd „Az Első Elnökség és a Tizenkét Apostol Kvórumának kijelentése a misszionáriusi munkával kapcsolatosan”, 2002. dec. 11.)

James E. Faust elnök azt mondta: „Szükség van az életben örökérvényű normákra. Van néhány olyan dolog, amit soha nem szabad megtenni, néhány határvonal, amit soha nem szabad átlépni, ígéretek, amiket soha nem szabad megszegni, szavak, amiket soha nem szabad kimondani és gondolatok, amikkel soha nem szabad foglalkozni.” („Integrity, the Mother of Many Virtues”, Ensign, 1982. máj., 48. o.)

A misszionáriusi szolgálat mércéje magasabbra került. „Azon egyéneknek, akik nem teljesítik a misszionáriusi munka fizikai, szellemi és érzelmi követelményeit, ezt tisztelettel elnézik, és őket nem is kell erre javasolni. (…) Más hasznos munkára hívhatják el őket.” („Az Első Elnökség és a Tizenkét Apostol Kvórumának kijelentése a misszionáriusi munkával kapcsolatosan”, 2002. dec. 11.) Hisszük, hogy az Első Elnökség által felvázolt irányvonalak követésével növekedni fog azon teljes idejű misszionáriusok száma, akik érdemesek és felkészültek a szolgálatra.

A sport területén gyakran csodálunk kiemelkedő atlétákat, és igyekszünk készségeink fejlesztésében hozzájuk hasonlóvá válni. Lelki életünkben is vannak olyan nagyszerű példaképek, akiket követhetünk. Ezek közül a legnagyobb a mi Urunk és Üdvözítőnk, Jézus Krisztus, aki a következő választ adta, amikor Tamás azt kérdezte: „mimódon tudhatjuk azért az útat?” (János 14:5)

A szentírások így jegyzik fel: „Monda néki Jézus: Én vagyok az út.” (János 14:6) 2 Nefiben ezt olvassuk: „Kövessetek engem! De követhetjük-e Jézust, szeretett testvéreim, ha nem akarjuk az Atya parancsolatait betartani?” (2 Nefi 31:10)

Kedves fiatal barátaim! Sokan követik az Üdvözítő útját, akit ti is példaképetekként követhettek, amikor felkészültök a misszionáriusi szolgálatra. Példaképeket találhattok családtagjaitok, barátaitok és egyházi vezetőitek között. Még ma is egyik legkedvesebb áldásomnak tartom azokat a drága barátaimat, akik az Üdvözítő követésének példáját támasztották elém.

Azért imádkozom, hogy ti, fiatal férfiak, szorgosan igyekezzetek elérni igazlelkű vágyaitokat, sikeresen végezzétek minden munkátokat, és ahogy azt elder M. Russell Ballard mondta: „az egyház történetében a legnagyszerűbb misszionáriusok nemzedéke” legyetek. („A misszionáriusok legnagyszerűbb nemzedéke”, Liahona, 2002. nov., 47. o.)

Bizonyságot teszek arról, hogy – amint azt Hinckley elnök a közelmúltban mondta – a misszionáriusi szolgálatnál „nincs nagyszerűbb munka. Nincs ennél fontosabb munka.” (Első világméretű papsági vezetőképző gyűlés, 2003. jan., 21. o.) Jézus Krisztus nevében, ámen.