Kincskeresőben

Mindannyiunknak van egy öröksége: legyenek akár pionír elődök, későbbi megtértek vagy mások, akik segítettek életünk alakításában. Ez az örökség egy áldozathozatalra és hitre épített alapot nyújt. A mi kiváltságunk és felelősségünk, hogy építsünk erre az erős és stabil talapzatra.

Karen Nolen írt egy történetet, ami 1974-ben jelent meg a New Era című folyóiratban. Ebben egy bizonyos Benjamin Landartról mesélt, aki 1888-ban, 15 éves korában már elismert hegedűművész volt. Olykor megpróbáltatást jelentett számára, hogy egy észak-utah-i farmon élt együtt édesanyjával és hét testvérével, mivel kevesebb ideje maradt a hegedülésre, mint amennyit szeretett volna. Előfordult, hogy édesanyja eldugta a hegedűjét addig, amíg el nem végezte a munkáját, annyira nagy kísértést jelentett a hegedülés Benjamin számára.

1892 végén Benjamint megkérték, hogy utazzon el Salt Lake Citybe egy meghallgatásra, ahol egy hegedűst kerestek a területi zenekarba. Számára ez volt a valóra vált álom. Több heti gyakorlás és imádkozás után 1893 márciusában elment Salt Lake Citybe a várva várt meghallgatásra. A karmester, egy Dean nevezetű úr, miután meghallotta Benjamin játékát, azt mondta neki, hogy ő a legkiválóbb hegedűs, akit valaha is hallott Denvertől nyugatra. Azt mondta neki, hogy ősszel jelentkeznie kell Denverben a próbákra, és Benjamin megtudta, hogy annyit fog keresni, amiből el fogja tudni tartani magát, és még haza is tud küldeni egy kis pénzt.

Azonban a remek hír után egy hétre Benjamint behívta a püspöke az irodába, és megkérdezte, hogy félre tudná-e tenni a zenekarba való belépést néhány évre. Azt mondta Benjaminnek, hogy mielőtt pénzt keres, van valami, amivel még tartozik az Úrnak. Majd azt kérte Benjamintól, hogy fogadjon el egy missziós elhívást.

Benjamin érezte, hogy szinte bele fog halni, ha le kell mondania arról, hogy a zenekarban játsszon, de azt is tudta, mit kell tennie. Megígérte a püspöknek, hogy ha lesz módja arra, hogy előteremtse a pénzt a missziójára, akkor el fogja fogadni az elhívást.

Amikor Benjamin beszélt édesanyjának az elhívásról, ő nagyon boldog lett. Azt mondta a fiának, hogy édesapja mindig nagyon szeretett volna missziót szolgálni, de meghalt, mielőtt lehetősége lett volna rá. Azonban amikor a misszió anyagi oldalát kezdték megvitatni, édesanyja arca elsápadt. Benjamin azt mondta neki, hogy nem engedi, hogy még több földet eladjanak. Édesanyja a fiára tekintett, majd így szólt: „Ben, van mód arra, hogy előteremtsük a pénzt. Van ennek a családnak valamije, ami nagyon sokat ér, és amiből kifizethetjük a missziódat. El kell adnod a hegedűdet.”

Tíz nappal később, 1893. március 23-án Benjamin ezt írta a naplójába: „Ma reggel felkeltem, és kivettem a hegedűmet a tokjából. Egész nap azt a darabot játszottam, amit nagyon szeretek. Este, amikor besötétedett, és már nem láttam ahhoz, hogy tovább hegedüljek, visszatettem a hangszert a helyére. Ennyi elég lesz. Holnap [misszióba] megyek.”

Negyvenöt évvel később, 1938. június 23-án Benjamin ezt írta a naplójába: „A legnagyobb döntés, amit valaha is meghoztam, az volt, hogy feladtam valamit, ami nagyon drága volt nekem, Istenért, akit még annál is jobban szerettem. Ő sohasem felejtette ezt el nekem.”²

Tanuljatok a múltból!

Változó világban élünk. A technológia életünknek szinte minden részét megváltoztatta. Számolnunk kell ezekkel az új felfedezésekkel – a pusztító hatású változásokat is beleértve – egy olyan világon, amiről az elődeink álmodni sem mertek.

Emlékezzetek az Úr ígéretére: „De ha felkészültök, akkor nem fogtok félni.”³ A félelem az előre haladás halálos ellensége.

Szükséges felkészülni és tervezni annak érdekében, hogy ne fecséreljük el életünket. Cél nélkül nem létezhet valós siker. A siker az általam talált egyik lehető legjobb megfogalmazása így szól: A siker egy kiváló elképzelés lépésről-lépésre történő megvalósítása. Valaki azt mondta, hogy a céltalansággal az a probléma, hogy egy egész életen át futhatsz le s fel a focipályán, viszont sohasem lősz kapura.

Sok évvel ezelőtt született egy romantikus és nem igazán hihető kis dalocska, amiből most idézni szeretnék: „Ha akarjuk, úgy lesz. Akard hát, s gondod mind alábbhágy!”⁴ Ki szeretném jelenteni itt és most, hogy a vágy és az akarat nem helyettesíti a megfelelő felkészülést az élet megpróbáltatásaival szemben. A felkészülés kemény munka, de elengedhetetlen a fejlődésünkhöz.

A jövőbe történő utazásunk nem egy sima és egyenes autópálya lesz, ami innentől az örökkévalóságig nyúlik. Elágazások és kanyarok lesznek az úton, nem is szólva az előre nem látott buckákról! Mindennap imádkoznunk kell egy szerető Mennyei Atyához, aki azt szeretné, hogy mindannyian sikeresek legyünk az életben.

Készüljetek fel a jövőre!

Olykor előfordul, hogy a holnappal kapcsolatos gondolataink túlságosan elvonják a figyelmünket a máról. A múltról való álmodozás és a jövőről való ábrándozás lehet, hogy vigaszt nyújt, de biztos, hogy nem helyettesíti azt az életet, amit ma élünk. A mai nap a lehetőségeink napja, amiket meg kell ragadnunk!

Harold Hill professzor, Meredith Wilson The Music Man című darabjának szereplője így figyelmeztetett: „Ha túl sokat töröd a fejed a holnapon, azt veszed majd észre, hogy egy csomó üres tegnapot gyűjtöttél össze.”

Nem lesz mire emlékeznünk holnap, ha nem teszünk valamit ma, és ahhoz, hogy a lehető legteljesebbé tegyük a mát, azt kell tennünk, ami a legfontosabb. Ne halogassuk azokat a dolgokat, amik a legnagyobb jelentőséggel bírnak!

Nemrég olvastam egy férfi beszámolóját, aki nem sokkal azután, hogy elhunyt a felesége, kihúzta a komód fiókját, és egy olyan ruhadarabot talált benne, amit a felesége akkor vett, amikor kilenc évvel ezelőtt elutaztak az Egyesült Államok keleti részére. Egyszer sem látta a feleségén, mert a nő valamilyen különleges alkalomra tartogatta. Természetesen erre az alkalomra soha sem került sor.

A férj, tanulván ebből, azt mondta egyik barátjának: „Ne tartogass semmit az igazán különleges alkalomra várva! Életed minden napja különleges alkalom!”

Ez a barát később azt mondta, hogy ezek a szavak megváltoztatták az életét. Segítettek neki abban, hogy ne tologasson félre olyan dolgokat, melyek a legfontosabbak számára. Azt mondta: „Sokkal több időt töltök a családommal. Kristálypohárból iszom mindennap. Ha úgy tetszik, az új ruhámat öltöm magamra, amikor bevásárolni megyek. Az ilyen szavak, mint a ,majd valamikor’, ,majd egyszer’ kezdenek eltűnni a szótáramból. Szakítok időt arra, hogy felhívjam a rokonaimat és a barátaimat. Kibékültem olyan régi barátokkal, akikkel a múltban nézeteltérésem volt. Elmondom a családom tagjainak, mennyire szeretem őket. Igyekszem nem késleltetni vagy félretenni olyan dolgokat, melyek nevetést és örömöt hozhatnának az életünkbe. És minden áldott reggel azt mondom magamban: ,Ez egy különleges nap lesz!’ Minden nap minden órája, minden perce különleges!”

Ennek az életfelfogásnak egy csodálatos példáját osztotta meg velünk Arthur Gordon sok évvel ezelőtt egy magazinban. Ezt írta:

„Amikor úgy 13 éves lehettem, az öcsém pedig 10, apa megígérte, hogy elvisz bennünket a cirkuszba. De ebédidőben telefonhívást kapott: valamilyen sürgős dolog miatt a belvárosba kellett volna mennie. Kezdtünk elkeseredni. Aztán hallottuk, hogy így szól a telefonba: ,Nem tudok ott lenni. Majd később foglalkozom az üggyel.’

Amikor apa visszaült az asztalhoz, anya mosolygott. ,A cirkusz állandóan visszatér, ugye tudod?’ – mondta anya.

’Tudom – mondta apa. – De a gyerekkor soha többé nem tér vissza.’”⁵

Elder Monte J. Brough a Hetvenek Első Kvórumából mesélt egy gyerekkori nyári élményéről, ami szülőföldjén, a Utah állambeli Randolphban történt, amikor öccsével, Maxszel, elhatározták, hogy építenek egy kis fakuckót az udvarukon lévő egyik nagy fa lombjain belül. Terveket készítettek életük legcsodálatosabb alkotásához. Építéshez használható anyagokat gyűjtöttek a környékről, és felvitték a fának arra a részére, ahol két nagy faág ideális helyet nyújtott a kuckónak. Nehéz munka volt, és alig várták, hogy kész legyen a házikó. A kész fakuckó elképzelt formája óriási mértékben motiválta őket arra, hogy befejezzék a munkálatokat.

Egész nyáron ezen dolgoztak, és ősszel, közvetlenül iskolakezdés előtt végre befejezték a kuckó építését. Elder Brough azt mondta, soha nem fogja elfelejteni azt az örömöt és elégedettséget, amit akkor éreztek, amikor végre élvezhették munkájuk gyümölcsét. Becsücsültek a fakuckóba, pár percet ott töltöttek, lemásztak a fáról, majd soha nem másztak fel oda még egyszer. A befejezett mű, bármilyen csodaszép is volt, nem kötötte le érdeklődésüket még egy napra sem. Vagyis a tervezés, az anyagok összegyűjtése és a munkálatok folyamata nyújtott számukra tartós megelégedettséget és örömöt, nem pedig a befejezett mű.

Élvezzük az életet, miközben benne élünk, és elder Brough-val, valamint testvérével, Maxszel együtt találjunk mi is örömet az utazás során!

A jó öreg mondás, miszerint „amit megtehetsz ma, ne halaszd holnapra”, kétszeresen fontos, amikor családtagjaink és barátaink iránti szeretetünk szóban és tettben való kifejezéséről van szó. Harriett Beecher Stowe írónő azt mondta: „A sírnál ejtett legkeserűbb könnyek a kimondatlan szavak és a véghez nem vitt tettek könnyei.”⁶

Egy költő verset írt az örökre elveszett lehetőségek miatti bánatról. Idézek belőle:

Épp csak egy éve, hogy elhatároztam: meglátogatom egy réges-rég nem látott, kedves barátomat; nem halogatom tovább a találkozásunkat. Már ezer éve készültem, hogy elmegyek hozzá Kaliforniába, de mindig csak halogattam.

Bob Biggers-zel akkor találkoztam, amikor mindketten San Diegóban dolgoztunk az amerikai haditengerészet kiképzőosztagánál a második világháború vége felé. Kezdettől fogva jó barátok voltunk. Találkoztunk egyszer Salt Lake-ben, mielőtt megnősült, és 1946-os leszerelésem után levelezéseinken keresztül őriztük meg a barátságunkat. Feleségemmel, Frances-szel minden karácsonykor küldünk egy üdvözlőlapot Bobnak és feleségének, és tőlük is kapunk mindig egy lapot.

Végül 2002. január elején egy cövekkonferenciára kellett mennem Kaliforniába, Whittierbe, ahol Biggers-szék éltek. Felhívtam a barátomat, Bobot, aki most 80 éves, és úgy szerveztük a programunkat, hogy Frances-szel együtt találkozhassunk vele és Grace-szel, és felelevenítsük a múltat.

Remekül éreztük magunkat náluk. Magammal vittem néhány fényképet, amit még a haditengerészetnél készítettünk több mint 55 évvel ezelőtt. Elmondtuk, hogy kik vannak a képeken, és hogy legjobb tudásunk szerint mi van velük, hogy vannak. Bob ugyan nem az egyházunk tagja, mégis emlékezett arra, amikor hosszú évekkel ezelőtt eljött velem istentiszteletre, mielőtt San Diegóban állomásoztunk.

Amikor Frances és én elköszöntünk Bobtól és Grace-től, hatalmas békességet és örömöt éreztem, amiért végre megtettem azt az erőfeszítést, hogy újra találkozzak egy olyan baráttal, akit már évek óta annyira szeretek.

Egy nap egyikünk már nem fogja megélni a holnapot. Ne halogassuk azt, ami a legfontosabb!

Éljetek a jelenben!

A kincshez vezető térképetek így hát összeállt: Tanuljatok a múltból, készüljetek fel a jövőre, és éljetek a jelenben!

Ott fejezem be, ahol elkezdtem. Urunk és Üdvözítőnk szavait idézem:

„Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, hol a rozsda és a moly megemészti, és a hol a tolvajok kiássák és ellopják;

Hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket mennyben, a hol sem a rozsda, sem a moly meg nem emészti, és a hol a tolvajok ki nem ássák sem el nem lopják.

Mert a hol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is.”⁸

Testvéreim! Lelkem mélyéből osztom meg veletek személyes bizonyságomat: Isten az Atyánk, az Ő Fia az Üdvözítőnk és Megváltónk. Egy próféta vezet ma minket, aki nem más, mint Gordon B. Hinckley elnök.

Jézus Krisztus nevében, ámen.