Álljatok kijelölt helyeteken!

A papság hatalmas testületeként gyűltük egybe ma este itt a Konferenciaközpontban és szerte a világon. Néhányan az ároni papságot, mások a melkisédeki papságot viselik.

Stephen L. Richards elnök, aki David O. McKay elnök tanácsosa volt a következő kijelentést tette: „A papságot általában úgy határozzuk meg, hogy az ‘Isten hatalma, amelyet az emberre bízott’.” Majd így folytatja: „Szerintem ez a meghatározás pontos. Azonban gyakorlati szempontból a papságot szeretem a szolgálat kifejezéseivel meghatározni, és gyakran nevezem azt ‘a szolgálat tökéletes tervének’. (…) A szolgálat eszköze ez …, aki pedig nem használja, az könnyen elveszítheti, mert a kinyilatkoztatások egyértelműen figyelmeztetnek minket, hogy aki elhanyagolja azt, az ,nem találtatik méltónak arra, hogy [meg]álljon’.”¹

A Pionír Cövekben, amely Salt Lake Cityben található, és ahol én az ároni és a melkisédeki papságot is megkaptam, arra tanítottak minket, hogy ismerjük meg a szentírásokat, beleértve a Tanok és szövetségek 20., 84. és 107. részét. Ezekben a részekben tanulunk a papságról és az egyház irányításáról.

Ma este a 107. rész egyik versét szeretném kihangsúlyozni: „Tanulja meg tehát minden ember feladatát, és teljes szorgalommal működjék abban a tisztségben, amelyre kijelöltetett.”²

Harold B. Lee elnök gyakran tanította a következőket: „Amikor valaki a papság viselőjévé válik, az Úr megbízottja lesz. Elhívására úgy kell gondolnia, mintha az Úr ügyében járna.”³

Megtudjuk ezekből a részekből a kvórumelnökségek feladatait is, valamint azt, hogy magunkon kívül másokért is felelősséggel tartozunk.

Szilárd meggyőződésem, hogy az egyház ma sokkal erősebb mint valaha. A fiataljaink aktivitása tanúsítja, hogy igazán a hit és az igazsághoz való elkötelezettség nemzedékét képviselik. Mégis vannak néhányan, akik az út szélére esnek, akik más érdeklődést találnak, ami egyházi feladataik elhanyagolására viszi őket. Nem szabad elveszítenünk ezeket az értékes lelkeket.

Egyre növekszik azon leendő eldereink száma, akiket nem találunk az egyházi gyűléseken, és akik nem töltenek be egyházi megbízatásokat. Ezen a helyzeten lehet és kell is javítani. Ez a mi feladatunk. Késlekedés nélkül ki kell adni a feladatokat és el kell kezdeni a munkát.

Az ároni papság kvórumai elnökségeinek, a püspökség és a tanácsadók irányításával, hatalmukban áll kezet nyújtani és megmenekíteni őket.

Azt mondja az Úr: „Emlékezzetek arra, hogy a lelkek értéke nagy Isten szemében! (…) És milyen nagy az Ő öröme a bűnbánó lélekben!”⁴

Néha hatalmasnak tűnik a feladat. Újból erőre kaphatunk az ősi Gedeon történetét olvasva, aki szerény seregével kellett, hogy megütközzön a midiánitákkal és az amalekitákkal. Talán emlékeztek, hogy Gedeon és a serege elképesztő erejű csapatokkal nézett szembe, akik mind számban, mind pedig felszereltségben felülmúlták őket. Az Ószövetségben található Bírák könyve feljegyzi, hogy a midiániták és amalekiták ezen egyesült serege „úgy feküd[t] a völgyben, mint a sáskák sokasága, és tevéiknek nem volt száma sokaságuk miatt, mint a fövenynek, mely a tenger Partján van”⁵. Gedeon a Mindenható Istenhez fordult erőért.

Meglepetésére azonban az Úr azt mondta Gedeonnak, hogy a serege túl nagy az Úrnak ahhoz, hogy a kezükbe adja az ellenséget, mert akkor azt mondanák: „Az én kezem szerzett szabadulást nékem!”⁶ Gedeon azt az utasítást kapta, hogy jelentse ki népének: „A ki fél és retteg, térjen vissza, és menjen el a Gileád hegységről. És visszatérének a nép közűl huszonkétezeren, és csak tízezeren maradának ott.”⁷

Ezután azt mondta az Úr, hogy „még ez a nép is sok”⁸. Arra utasította Gedeont, hogy vigye a népet a vízhez, és figyelje meg, mi módon isznak a vízből. Az egyik csoportba azok kerültek, akik lefetyelték a vizet, a másikba pedig azok, akik letérdeltek, és úgy ittak. Az Úr azt mondta Gedeonnak: „E háromszáz férfiú által szabadítlak meg titeket, a kik nyaldosták vala a vizet, és adom Midiánt kezedbe; a többi nép pedig menjen el, kiki a maga helyére.”⁹

Gedeon visszatért seregéhez, és azt mondta nekik: „Keljetek fel, mert kezetekbe adta az Úr a Midián táborát.”¹⁰ Három csoportra osztotta a háromszáz embert, és mindenkinek a kezébe adott egy kürtöt, valamint egy üres korsót, amiben egy fáklya volt. Majd így szólt hozzájuk:

„Én reám [tekintsetek], és úgy cselekedjetek. És ímé én bemegyek a tábornak szélibe, és akkor, a mint én cselekszem, ti is úgy cselekedjetek.

Ha én a kürtbe fúvok, és mindazok, a kik velem vannak, akkor ti is fújjátok meg a kürtöket az egész tábor körül és ezt kiáltsátok: az Úrért és Gedeonért! Tulajdonképpen azt mondta: „Kövessetek engem!” Szó szerint pedig: „A mint én cselekszem, ti is úgy cselekedjetek!”¹¹

A vezető jelére Gedeon serege bizony megfújta a kürtöket, összetörte a korsókat és azt kiáltotta: „az Úrért és Gedeonért”. A szentírás feljegyzi e döntő ütközet kimenetelét: „És mindenki ott állott a maga helyén”, és győzedelmeskedett.¹²

A házitanítás napjaink mentési tervének része. Amikor David O. McKay bemutatta ezt az összes általános felhatalmazottnak, azt tanácsolta: „A házitanítás a legsürgetőbb és a legnagyobb jutalommal járó lehetőségünk arra, hogy tápláljuk, buzdítsuk Atyánk gyermekeit, tanácsot és útmutatást adjunk nekik. (…) Isteni szolgálat ez, isteni elhívás. Házitanítói kötelességünk, hogy minden otthonba és minden szívbe eljuttassuk az isteni szellemet.”¹³

Bizonyos területeken, ahol hiányzik az elegendő melkisédeki papsági erő, a cövekelnökök és a püspökök – a misszióelnökkel egyeztetve – bevonhatják a teljes idejű misszionáriusokat a kevésbé aktív egyháztagok és a „részben-egyháztag” családok látogatásába. Ez nemcsak feléleszti a misszionáriusi szellemiséget az otthonokban, hanem remek lehetőséget is kínál a misszionáriusoknak, hogy az egyháztagoktól neveket kapjanak.

Az évek során sok cövekbe ellátogattam szerte a világon. Voltak olyan cövekek, ahol a cövek- és az egyházközségi vezetők – szükségből, vagy kötelességtudatból – nem tördelték tovább a kezüket, hanem nekigyürkőztek, és az Úr segítségével munkához láttak, és értékes férfiakat tettek érdemessé a melkisédeki papságra, valamint a feleségükkel és a gyermekeikkel együtt arra, hogy belépjenek a szent templomba felruházásukért és pecsételésükért.

Röviden megemlítek néhány példát:

Néhány évvel ezelőtt, amikor a Salt Lake Cityben lévő Millcreek Cöveket látogattam meg, megtudtam, hogy valamivel több mint száz várományos eldert szenteltek fel elderré az azt megelőző évben. Megkérdeztem James Clegg elnököt, mi a sikerének a titka. Bár ő maga túl szerény volt, hogy bármilyen sikert is a magáénak tudjon, az egyik tanácsosa elárulta, hogy miután Clegg elnök felismerte a feladatot, és magára vállalta, hogy személyesen felhívja az összes leendő eldert, és megbeszél velük egy személyes találkozót. A találkozó alkalmával aztán Clegg elnök említést tett nekik az Úr templomáról, az ott elnyerhető üdvözítő szertartásokról és szövetségekről, és a következő kérdéssel fejezte be ezt: „Hát nem szeretnéd elvinni szeretett feleségedet és becses gyermekeidet az Úr házába, hogy az örökkévalóságon át mindörökre egy család lehessetek? Egyetértés követte a kérdést, elindult az aktivizálási folyamat, és elérték a céljukat.

1952-ben a Rose Park 3. Egyházközségben élő családok többségében az apa és a férj csak az ároni papságot viselte, a melkisédeki papságot nem. L. Brent Goates testvért hívták el a püspöki szolgálatra. Felkérte Ernest Skinnert – egy kevésbé aktív férfit az egyházközségben –, hogy segítsen neki 29 olyan felnőtt férfi aktiválásában, akik az ároni papság tanítói hivatalát viselték, és hogy segítsen nekik és a családjuknak eljutni a templomba. Maga is kevésbé aktív lévén Skinner testvér kezdetben szabadkozott, de végül vállalta, hogy megteszi, amit tud. Elkezdte személyesen meglátogatni ezeket a kevésbé aktív felnőtt tanítókat, és megpróbált segíteni nekik, hogy felismerjék az otthon és a családjukban betöltendő szerepüket mint papságviselők, férjek és apák. Hamarosan bevont néhány ilyen kevésbé aktív testvért, hogy segítsenek a megbízatásában. Egyesével aztán ismét teljesen aktívak lettek, és elvitték a családjukat a templomba.

Egyik nap az egyházközség írnoka kiállt a sorból az egyik bolt pénztáránál, hogy üdvözölje azt a testvért, aki a csoportból utolsóként jutott el a templomba. Azzal kapcsolatban, hogy ő volt az utolsó, a férfi azt mondta: „Csak álltam és néztem, ahogy mindenki a csoportból aktív lesz és eljut a templomba. Bárcsak el tudtam volna képzelni, milyen gyönyörű élmény is a templomban lenni, és miként változtatja ez meg az életemet örökre, mert akkor biztosan nem én lettem volna a 29 emberből az utolsó, aki részt vesz a templom pecsételő szertartásában!”

Ezen beszámolók mindegyikében megtalálható négy olyan dolog, ami sikerre vezetett:

1. Az újraaktiválási lehetőséget az egyházközség szintjén használták ki.

2. Az egyházközség püspökét is bevonták.

3. Képzett és sugalmazott tanítókat vontak be.

4. Mindenkire személyesen odafigyeltek.

Testvérek, ne feledjük Benjámin király tanácsát: „Hogyha felebarátotokat szolgáljátok, azzal Istent szolgáljátok.”¹⁴

Nyújtsunk kezet azoknak, akiknek oly nagy szüksége van a segítségünkre, és emeljük fel őket a magasabb útra, a jobb ösvényre! Összpontosítsuk gondolatainkat azon papságviselők valamint feleségeik és gyermekeik szükségleteire, akik lecsúsztak az aktivitás ösvényéről! Figyeljünk szívük kimondatlan üzenetére:

Az újraaktiválás feladata nem való a léhának és az álmodozónak. A gyermekek felnőnek, a szülők megöregednek, az idő pedig nem vár senkire. Ne halogassátok a késztetésnek való engedelmességet, hanem cselekedjetek a szerint, és az Úr megnyitja majd az utat!

Gyakran a türelem mennyei erényére van szükség. Püspökként egyszer késztetést éreztem arra, hogy felkeressek egy férfit, akinek a felesége és a gyermekei valamelyest aktívak voltak. Azonban ez a férfi sohasem reagált a próbálkozásokra. Egy forró nyári nap volt, amikor Harold G. Gallacher szúnyoghálós ajtaján kopogtattam. Láttam Gallacher testvért, aki a fotelban ülve újságot olvasott. „Ki az? – kérdezte anélkül, hogy felnézett volna.

– A püspököd – válaszoltam. – Azért jöttem, hogy összeismerkedjünk és hogy megkérjelek, gyere el a családoddal a gyűléseinkre.”

„Á, túl sok a dolgom” – érkezett a megvető válasz. Fel se nézett. Megköszöntem, hogy meghallgatott, aztán elmentem a ajtóból.

Röviddel ezután a Gallacher család Kaliforniába költözött. Teltek-múltak az évek. Aztán egy nap, akkor már a Tizenkettek Kvórumának tagjaként az irodámban dolgoztam, amikor a titkárnőm szólt, hogy „Gallacher testvér szeretne veled beszélni, aki valamikor az egyházközségedben lakott. Itt van nálam.”

Azt válaszoltam: „Kérdezd meg, hogy Harold G. Gallacher-e az, aki a családjával a Vissing Place-nél lakott a West Temple és a Fifth South utca sarkán!”

Így felelt: „Ő az.”

Megkértem, hogy küldje be. Kellemesen elbeszélgettem vele a családjáról. Azt mondta: „Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek, amiért nem keltem fel a fotelből és nem engedtelek be azon az évekkel ezelőtti nyári napon.” Megkérdeztem, hogy aktív-e az egyházban. Mosolyogva válaszolt: „Második tanácsos vagyok a püspökségünkben. A kérésed, hogy menjek el az egyházba, és a negatív válaszom nem hagyott nyugodni addig, míg el nem döntöttem, hogy teszek valamit.”

Még sokszor találkoztam Harolddal, mielőtt meghalt volna. Gallacherék és gyermekeik sok elhívást töltöttek be az egyházban. Egyik legfiatalabb unokájuk éppen most szolgál misszióban.

Annak a sok misszionáriusnak, akik ma este hallanak, azt mondom, hogy én is tapasztaltam, hogy a bizonyság magvai nem azonnal eresztenek gyökeret és hoznak virágot. Nem mindig az arat, aki vet, és nem mindig azonnal. De az aratás soha nem marad el.

Egyik este csörgött a telefon, és a vonal másik végén egy hang azt mondta: „Rokona Ön Elder Monsonnak, aki a New England Misszióban szolgált?”

Azt válaszoltam, hogy sajnos nem. A telefonáló Leonardo Gambardellaként mutatkozott be, és azt mondta, hogy egy bizonyos Elder Monson és Elder Bonner keresték fel az otthonában jóval azelőtt, és megosztották a bizonyságukat vele és a feleségével. Meghallgatták őket, de semmit sem alkalmaztak a tanításukból. Idővel aztán Kaliforniába költöztek, ahol mintegy tizenhárom évvel később ismét megtalálták az igazságot, megtértek és megkeresztelkedtek. Gambardella testvér azt kérdezte, hogy van-e valamilyen lehetőség arra, hogy megtalálja azokat az eldereket, akik oly régen meglátogatták őket, hogy kifejezze nekik mély háláját a bizonyságukért, amelyet soha nem felejtettek el.

Megnéztem a feljegyzéseket. Megtaláltam az eldereket. El tudjátok képzelni, mennyire meglepődtek, amikor – már házason, saját gyermekekkel – felhívtam őket, és elmondtam nekik a jó hírt, hogy milyen hatalmas eredménye lett akkori munkájuknak? Egyből emlékeztek Gambardellasékra. Megszerveztem egy konferenciabeszélgetést telefonon, hogy személyesen is gratulálhassanak és üdvözölhessék őket az egyházban. Meg is tették. Könnyekre fakadtak, de ezek a könnyek az öröm könnyei voltak.

Edwin Markham írta a következő sorokat:

Azért imádkozom ma este, hogy mindannyian, akik rendelkezünk a papsággal, felismerjük felelősségünket, hogy a kijelölt helyen álljunk, és egyként kövessük Vezetőnket, az Úr Jézus Krisztust és prófétáját, Gordon B. Hinckley elnököt. Nyújtsunk kezet, és mentsük meg azokat, akik az út szélére estek, hogy egyetlen becses lélek se vesszen el!

Jézus Krisztus nevében, ámen.