A szeretet fénye

Amikor kilencéves voltam, családunk olyan házba költözött, aminek még nem készült el teljesen a szuterénje, vagyis az a hely, ahol a nővéremmel aludtunk. Néha éjszaka, amikor aludni próbáltam, úgy tűnt, mintha a vakolatlan falak árnyalakok volnának. Ezek az alakok aztán rémisztő álmokat okoztak. Néha álmomban átsétáltam a házon, és hirtelen egészen furcsa helyen ébredtem fel.

Egy ilyen éjjel, járkálás után teljesen zavarodottan és rémülten ébredtem fel. Megpróbáltam segítségért sikítani, de nem ki hang a torkomon. Olyan sötét volt, hogy az orrom hegyéig sem láttam. Hirtelen valaki felkapcsolta a villanyt, és már láttam, hol vagyok. Anyukám valószínűleg hallotta, hogy álmomban sétálgatok, és lejött a szuterénbe, hogy megnézzen. Amikor látta, hogy nem vagyok az ágyamban, felkapcsolta a villanyt, hogy megkeressen.

Egyetlen kis mozdulat a villanykapcsolón, és már láttam is pontosan, hol vagyok, mennyire szeret anyukám, és hogyan kell épségben visszatérnem a takarómhoz. Megkértem anyukámat, hogy hagyja égve a villanyt, mert félek az árnyékoktól. Beleegyezett. Nagyon hálás vagyok, hogy anyukám annyira szeretett, hogy lejött, és felkapcsolta a villanyt.

Ma egy másfajta fényt éreztünk magunkban, amikor a gyermekek kórusa azt énekelte: „Az Úr megáldott, hogy érezzem szeretetét” („I’ll Follow Him in Faith”, Friend, 2003. jan. 24. o.). Ez az az érzés, amiért minden héten elmegyünk istentiszteletre, és elénekeljük az elemis énekeket, sokszor ugyanazt újra és újra. Ismerjük a szöveget, de hirtelen a szavak fénnyel és szeretettel töltik el a szívünket. Olyan, mintha eszünkbe jutna, kik is vagyunk valójában. Mivel Mennyei Atyánk gyermekei vagyunk, olyan ez, mintha Ő maga jönne le, és kapcsolná fel nekünk a villanyt.

Ez a fény, amit az egyházban érzünk, pont olyan, mint az a szeretettel és biztonsággal teli érzés, amit akkor éreztem, amikor anyukám felkapcsolta a pincében a villanyt.

Egy Rachel Remen nevű orvos mesélt egyszer egy jóképű, fiatal focistáról, aki elvesztette e szeretettel teli érzést, amit az a fény ad. Jó élete volt; sok barátja és edzett szervezete volt. Aztán rákos lett a lába. Térd fölött le kellett vágni. A focizás és a hírnév hirtelen a múlté lett. Dühös lett, és így sötét és zavart lett az élete. Nehéz volt neki megtudni, ki is valójában.

Remen doktornő megkérte a fiatalembert, hogy rajzolja le, milyen a teste. Egy egyszerű vázát rajzolt. Aztán fogott egy vastag, fekete zsírkrétát, és egy mély hasadékot rajzolt a vázára. Nyilvánvaló volt, hogy úgy érezte, a teste olyan, mint a törött váza, amit már sohasem lehet használni. Pedig ez nem egészen így volt. Készítettek neki egy műlábat, hogy tudjon járni. Azonban olyan sötét érzések voltak a szívében, hogy a teste nem akart meggyógyulni.

Aztán beszélt néhány olyan emberrel, akiknek hasonló problémáik voltak. Megértette az érzéseiket. Elkezdett segíteni másoknak, hogy jobban érezzék magukat. Fény érkezett a szívébe, és gyógyulni kezdett.

Találkozott egy fiatal hölggyel, akinek hasonló problémái voltak. A lány szíve is árnyakkal volt tele. Amikor a fiú először belépett a lány kórházi szobájába, a lány nem is akart ránézni, csak csukott szemmel feküdt az ágyán. A fiú mindent megpróbált, hogy magára vonja a lány figyelmét. Bekapcsolta rádiót, vicceket mesélt, majd végül levette a műlábát, és a földre ejtette. A lány döbbenten nyitotta ki a szemét, és látta a fiút, amint éppen szökdécselni kezdett a szobában, és csettintgetett a kezével a zene ütemére. A lányból nevetés tört fel, majd ezt mondta: „Ha te tudsz táncolni, akkor én meg énekelhetek.” Barátok lettek. Megosztották egymással félelmeiket, és segítettek egymásnak, hogy megmaradjon a reményük.

Amikor a fiatalember utoljára találkozott az orvossal, ránézett a törött vázára, amit korábban rajzolt, és azt mondta: „Ez a kép rólam még nem teljes.” Sárga krétával vonalakat rajzolt a hasadékból kifelé, a lap széle felé. Rámutatott a csúnya, sötét hasadékra, és ezt mondta: „Itt jön át a fény.” (Lásd Kitchen Table Wisdom [1996], 114–118. o.) Azt hiszem, arra értette, hogy a sötét és nehéz élmények segítenek nekünk érezni a Mennyei Atyánk szeretetéből áradó fényt.

Azon az éjjelen, amikor rémülten ébredtem a pincében a séta után, végig a nővérem mellett voltam. Neki semmi baja nem volt, nekem viszont szükségem volt valakire, aki segít megtalálni a fényt.

Ez történik mindannyiunkkal. A csoda nem az, hogy mindannyiunknak különböző élményei vannak, hanem az, hogy Mennyei Atyánk személyesen ért meg bennünket. Tudja, hogyan szeressen mindegyikünket, hogy az a legjobb legyen nekünk. Olykor a szüleinken, tanítóinkon és a barátainkon keresztül érezzük szeretetét. Máskor a Szentlélek sugalmazásain keresztül érezzük szeretetét. Vagy van, amikor a zenén, egy ölelésen, a szentírásokon vagy az imán keresztül érezzük szeretetét. Körülvesz minket a fényével, amikor szükségünk van rá, mert a gyermekei vagyunk.

Tudom, hogy Mennyei Atyánk mindannyiunkat szeret. „Mindig hordozzátok szívetekben az Isten iránti szeretetet” (Alma 13:29), ez bizalmat ad majd a nehéz dolgokhoz. Érzem ezt a szeretetet most is, amikor hozzátok szólok. Remélem, nem felejtitek el azokat az érzéseket, amiket akkor éreztek, amikor bizonyságokat hallotok Mennyei Atyánk irántatok érzett szeretetéről, és aztán megpróbáltok olyan helyeken lenni, ahol ti is érezhetitek szeretetének fényét..

Imádkozom azért, hogy minden gyermek érezze és értékelje Mennyei Atyánk szeretetét, Jézus Krisztus nevében, ámen.