Törődés a lélek életével

A világesemények örvényében – amelyek hatásától nem vagyunk teljesen mentesek – nyugszik az emberiség igazi és állandó küzdelme: hogy a világ mindezen gondjai közepette vajon – az Úr szavaival élve – „a lélek életével” törődünk-e (T&Sz 101:37). Bármily aggasztó is legyen szerepünk a külsőséges eseményekben, ez a belső küzdelem csendes és viharos időkben egyaránt folyik. Akár megértjük és felismerjük, akár nem, ez a halandóság változatlan kihívása nemzedékről nemzedékre.

Amikor Isten parancsolatainak betartására törekszünk, a „belső [ember] … napról-napra újul” (2 Korinthusbeliek 4:16). Így még a rossz napokon is megtartjuk magunkat a külső körülményektől függetlenül (lásd Példabeszédek 19:16). Elismerem, néhány belső döntés a lelkünkkel való törődésre, és annak megtartására máskülönben eseménytelen napokon is megszülethet, mint a tékozló fiú esetében. Nap nap után a disznókat etette, míg végül eljött a különleges nap, amikor „magába szállt” (Lukács 15:17). Bármi is történt még azon a napon abban a messzi vidéken (lásd Lukács 15:13), a tékozló fiú „meggondolta az [ő] útai[t]” (Zsoltárok 119:59), és szilárdan elhatározta, hogy „elmegyek az én atyámhoz” (Lukács 15:18). Az önvizsgálatot átalakulás követte. Mégis, a hazafelé tartó disznópásztorra nem sok ügyet vetettek az arra járók, pedig örök jelentőségű dolgok történtek vele.

Máskor azonban, a belső és a külső dolgok kölcsönhatása jobban látható. Pilátus egy látszólag helyi felbolydulással foglalkozott egy bizonyos Názáreti Jézus körül. Heródessel kötött új egyessége – akivel Pilátus „ellenségeskedésben val[a]” (Lukács 23:12) – kétségtelenül komoly politikai hírnek számított a tájékozottak körében. Vegyes érzelmekkel bár, de engedett az elvakult tömegnek, Barabást szabadítva fel Jézus helyett. Megmosott, mégsem tiszta kézzel Pilátus, nyilvánvalóan visszatért Czézáreába. Krisztus azonban folytatta útját a Gecsemánétól a Kálváriáig, és véghezvitte a gyötrelmes, ámde szabadulást hozó egyetemes kiengesztelést, mely által milliárdok támadnak fel.

Napjainkban a háború fellegei ontanak esőt jóra és gonoszra egyaránt, Krisztus hatalmas feltámadásának dicsőséges ajándéka azonban mindannyiunk fejére hull majd! Éppúgy, ahogyan a tajtékzó habok sem sejtetik a tenger mélyén végbemenő változásokat, éppúgy az engesztelés esetében is, az átfogó és az örök jelentőséggel bíró dolgok egy kis kertben és egy kietlen hegyen történtek.

Isten művének kibontakozása gyakran csendesen megy végbe. Például, bármilyen közvetlen gazdasági okok is vezették id. Joseph Smith családját arra, hogy New Englandből New York államba költözzenek, tudtukon kívül eljutottak a Kumóra-dombon eltemetett szent lemezek közelébe, amelyek csak arra vártak, hogy „amíg a föld fennáll”(2 Nefi 25:22), másik bizonyságként álljanak Jézus Krisztusról.

Így tehát bár a viszály idejét éljük, mégis a csendes törődés „a lélek életével” az, ami a leginkább számít. Bár az események biztosítják a meghatározó pillanatokat, amik okot adnak az igazlelkű tettekre, mégis a külső háborgás nem szolgálhat indokul semmilyen belső szándék megingásának, akkor sem, ha egyesek látszólag könnyedén hajlanak. Ha gyűlölet tör is fel itt-ott, akkor sem szeghetjük meg szövetségeinket! Például a házasságtörést nem lehet megmagyarázni csupán azért, mert háború van, és néhány férj és feleség távol kerül egymástól. Nincsen külön lábjegyzet a hetedik parancsolathoz, ami azt mondaná, hogy „Ne paráználkodjál, kivéve, ha háború van” (lásd 2 Mózes 20:14).

Korábban David O. McKay elnök azt a tanácsot adta a katonaságban szolgáló egyháztagoknak, hogy „tartsátok magatokat erkölcsileg tisztán a háború borzalmai” közepette (Conference Report, 1969. ápr., 153. o.).

Annak ellenére, hogy az egyik nemzet a másikra támad, ez a viszály nem jogosítja fel az üzletfeleket, hogy egymásra vagy a részvényeseikre támadjanak azzal, hogy lopnak vagy hamis tanúságot tesznek, megszegve ezzel a nyolcadik és a kilencedik parancsolatot is – amelyekhez szintén nincsen felmentő lábjegyzet (lásd 2 Mózes 20:15–16).

A világ dolgaiban tapasztalható bizonytalanság nem igazolja az erkölcsi bizonytalanságot, a gyötrő háborgás pedig nem homályosítja el Isten mindent látó szemét. Továbbá pedig, a katonai győzelmek nem helyettesíthetik önuralmunkért vívott személyes harcunk győzelmeit. Valamint a tomboló emberi gyűlölet sem kisebbíti Isten tökéletes, megváltó szeretetét minden gyermeke iránt. Hasonlóképpen a pillanat sötét köde sem változtatja meg a tényt, hogy Krisztus a Világ Világossága.

Legyünk olyanok tehát, mint a fiatalember Elizeussal a hegyen! Először megrémülvén az őket körülvevő ellenséges szekerek miatt, a fiatalember szeme könyörülettel felnyittatott, és „tüzes lovagok[at] és szekerek[et]” látott, bizonyítva, hogy „többen vannak, a kik velünk vannak, mint a kik ő velök” (2 Királyok 6:16, 17). Testvérek, a lelki számarányok azóta sem változtak!

Személyes intellektuális hiányaink és zavarunk nem változtatják meg azt, hogy Isten mindent előre tud, és számba veszi döntéseinket, amikért felelősek vagyunk. A különbféle emberi viszályokról szóló halandó és töredékes közleménynek és a napi vezető hírek közepette Isten egy örök jelenben él, amelyben a múlt, a jelen és a jövő folyamatosan előtte van (lásd T&Sz 130:7). Isteni elhatározásai garantáltak, hiszen bármit vesz a szívébe, azt biztosan véghez is viszi (lásd Ábrahám 3:17). Ő ismeri a kezdetet és a véget! (Lásd Ábrahám 2:8.) Isten képes művét teljesen véghezvinni, és minden célját beteljesíteni, amely nem mondható el még a legjobb emberi tervről sem, hiszen oly gyakran használjuk helytelenül szabad akaratunkat! (Lásd 2 Nefi 27:20.)

Isten biztosított bennünket a következők felől:

„Vezetni … foglak.” (T&Sz 78:18)

„Közöttetek … leszek.” (T&Sz 49:27)

Velünk lesz, kedves testvérek, „minden szorongattatás[unk]ban” (T&Sz 3:8), élő prófétájának, Gordon B. Hinckley elnöknek az irányításán keresztül is.

Mindeközben a „lélek életében” meghatározó pillanatok továbbra is azon múlnak, vajon önigazolással vagy önmegtagadással válaszolunk-e napi személyes döntéseinkben a kedvesség és a gyűlölet, a könyörület és az igazságtalanság, a nagylelkűség és a kicsinyesség között.

A háborúk nem hatálytalanítják a második parancsolatot. Ennek nincsenek határai. Követői nem viselnek nemzeti jelzést magukon, és nincs sajátos bőrszínük sem.

Tapasztalhatunk például éhséget, azonban még így is válaszolhatunk az özvegyhez hasonlóan, aki utolsó falat ételét adta Elizeusnak (lásd 1 Királyok 17:8–16). Az ilyen adakozás az igazi nélkülözés és szegénység idején különösen megindító. Életének fiatal éveiben, gyermekkori csodálatos püspököm, M. Thirl Marsh, többször is megkísérelte, hogy felvegyék dolgozni a bányába a gazdasági válság idején. Bár túl fiatal volt, de nagy termetű, így kitartott és felvették – ellentétben jó néhány barátjával. Nos, a nagylelkű, fiatal Thirl több alkalommal is, a nehéz napi munka után, testvériesen megosztotta keresetét ezekkel a barátaival, míg őket is fel nem vették. Nem csoda hát, hogy ilyen törődő pásztora lett később a nyájának.

Amikor a „lélek életén” tűnődünk, érdemes a saját teljes megtérésünkre törekednünk, mivelhogy az evangélium magja is először a „jó földbe” esik, ami Jézus meghatározása szerint azok, akik „tiszta és jó szív[vel]” bírnak (lásd Lukács 8:15). Sorrendben pedig az ilyen ember „örömmel fogadja; … érti az ígét; … gyümölcsöt is terem”, és kitart, végül megtanulván, mit is jelent éhezni és szomjúhozni az igazlelkűségre (Máté 13:20, 23; Joseph Smith Translation, Matthew 13:21; Máté 5:6). Ez a „hatalmas változás” (Móziás 5:2). A megtérés alapvetően a „természetes ember” (Móziás 3:19) „Krisztus követőjé[vé]” (Hélamán 3:29) való átalakulását mutatja be (lásd még 2 Korinthusbeliek 5:17). Olyan munka ez, amely egy délutánnál több időt igényel.

Ennek az állandó folyamatnak az eredménye, hogy „már nem akarunk semmi rosszat tenni, hanem mindig csak jót cselekedni” (Móziás 5:2). Nem csoda hát, hogy ez a folyamat képessé teszi az ilyenformán megtérteket arra, hogy erősítsék testvéreiket (lásd Lukács 22:32), és felemeljenek másokat azáltal, hogy „készek … megfelelni mindenkinek, a ki számot kér től[ük]k a benn[ü]k levő reménységről” (1 Péter 3:15). Az ilyen igazlelkű emberek végeznek egy másik elengedhetetlen, de csendes szolgálatot az emberiségnek: részeseivé válnak annak a kritikus tömegnek, amely igényt tarthat Isten oly fontos áldásaira az egész emberiség számára.

Az igazán megtért tanítványok – bár még mindig nem tökéletesek – „a lélek életét” tartják szem előtt bármely napon, bármely évtizedben, bármilyen hanyatlás és pusztulás közepette is. Ez a folyamat abból áll, hogy Atyánk munkáját végezzük (lásd Lukács 2:49; lásd még Mózes 1:39).

Mivel amúgy is ennek a teljes megtérésnek kell folyamatban lennie, a zord események és zavargások még akár segíthetnek is nekünk azzal, hogy előidézik az utazás folytatását vagy felgyorsulását.

Testvérek, a világ folyton változó és nyugtalanító gondjai közepette törődjünk a kérés szerint a „lélek életével”! Jézus dicsőséges engesztelésének hála, halhatatlan lelkünk túlél minden csillagot, így a mégoly zord, múló, halandó események rövid életét is.

Erről teszek bizonyságot, Jézus Krisztus szent nevében, ámen.