A hit békét és örömet hoz a megpróbáltatások idején

Miután befejezte a sokaság tanítását, Jézus apostolaival a Galileai tenger keleti partja felé indult útnak. Éjszaka volt, és az Üdvözítő kényelmesen, a hajótathoz közel egy párnára hajtva fejét pihent. Idővel „nagy szélvihar támada, a hullámok pedig becsapnak vala a hajóba”. A megrémült tanítványok így ébresztették Őt: „Mester, nem törődöl vele, hogy elveszünk?”¹ Válasza jellegzetesen nyugodt volt: „Mit féltek, óh kicsinyhitűek?”² „És felkelvén megdorgálá a szelet, és monda a tengernek: Hallgass, némulj el! És elállt a szél, és lőn nagy csendesség.”³

Ő, aki a Földet teremtette, újra parancsolt az elemeknek.⁴ A tanítványai csodálattal kérdezték: „Kicsoda hát ez, hogy mind a szél, mind a tenger engednek néki?”⁵

Nyugtalan időket élünk. A gonoszság hatalmas vihara tombol a földön. A bűn szelei süvítenek körülöttünk; a háború hullámai csapkodják hajónkat. Ahogy Pál is írta Timóteusnak: „Az utolsó napokban nehéz idők állnak be. Mert lesznek az emberek magukat szeretők, pénzsóvárgók, kérkedők, kevélyek, káromkodók, szüleik iránt engedetlenek, háládatlanok, tisztátalanok, kiknél megvan a kegyességnek látszata, de megtagadják annak erejét.”⁶

Igaz, körülöttünk is gyűlnek azok az ominózus felhők, de csakúgy, ahogy az apostoloknak a hajóban, az Üdvözítő szavai ma nekünk is békét hoznak: „Mikor pedig hallani fogtok háborúkról és háborúk híreiről, meg ne rémüljetek, mert meg kell lenniök; de ez még nem a vég.”⁷ „De ha felkészültök, akkor nem fogtok félni.”⁸

Illésnek Jehova ezt mondta: „Jöjj ki és állj meg ezen a hegyen, az Úr előtt.” Illés engedelmeskedett, és a szélvihar, földindulás és tűzvész után végül neki is „egy halk és szelíd hang hallatszék”. Az Úr megkérdezte a barlangban rejtőzködő Illéstől: „Mit csinálsz itt Illés?” Illés így válaszolt: „Mert az Izráel fiai elhagyták a te szövetségedet, lerontották a te oltáraidat, és a te prófétáidat megölték fegyverrel, és én egyedül maradtam, és engem is halálra keresnek.” De az Úr fontos feladatot szánt Illésnek, és „monda [az Úr] néki: Menj el, térj vissza a te utadon.”⁹ Illés így is tett.

Nekünk is elő kell jönnünk a biztonságot nyújtó barlangjainkból, mert fontos feladatunk van. Szellemének szelíd, halk hangjával az Úr segít nekünk, megóv és irányítani fog minket.

Ne feledjük, hogy Ő megtanította Járed fivérét hajót építeni, hogy segítsen családját biztonsággal átjuttatni a hatalmas óceánon, megvédve őket a szél és a hullámok elől, hogy elvigye őket az ígéret földjére!

A hajók szokatlanul néztek ki, de nagyon biztonságosak voltak: „És történt, hogy amikor a tenger mélyére kerültek … a víz nem ártott nekik, … és [hajóikat] semmiféle tengeri szörnyeteg nem tudta összetörni, a cethal sem tudta megrongálni.”¹⁰

Ezekben a hajókban viszont nem volt semmi fény. Ez aggasztotta Járed fivérét. Nem akarta, hogy a családja sötétben utazzon, így ahelyett, hogy további utasításra várna, gondjával az Úrhoz fordult. „Az Úr pedig így válaszolt Járed fivérének: Mit szeretnél, mit tegyek, hogy világosság legyen a hajóitokban?”¹¹

Járed fivérének válasza nagy erőfeszítést kívánt részéről. Felmászott a Sélem hegyre „és ott egy sziklából kiolvasztott tizenhat kis követ”¹². Majd megkérte az Urat, hogy érintse meg azokat, hogy világítsanak.

Szülőkként és vezetőkként nem szabad elfelejtenünk, hogy „nem helyes, hogy [az Úr] rendelkez[zen] mindenben”¹³. Járed fivéréhez hasonlóan nekünk is figyelmesen át kell gondolnunk a családunk szükségleteit, majd eltervezni, hogyan fogjuk azokat biztosítani, ezután tervünket pedig imádsággal az Úr elé visszük. A mi részünkről ehhez hitre és erőfeszítésre van szükség, de Ő majd segít minket, ahogy az Ő akaratát keresve tesszük, amit megkíván tőlünk.

Az Úrral való élményeit követően Járed fivére továbbra is szorgalmasan készült az előttük álló útra.¹⁴ Nekünk is hasonlóképpen kell a prófétáink tanításaira hallgatnunk. Az élő próféták időről-időre azt tanácsolják nekünk, hogy tegyük rendbe az életünket – kerüljünk ki az adósságból, raktározzunk élelmet és más fontos dolgokat, fizessük tizedünket, részesüljünk megfelelő oktatásban, és éljünk a parancsolatok szerint. Engedelmeskedtünk már ezeknek az alapvető utasításoknak?

Amint gyermekeink és unokáink szemébe nézünk, látjuk nemzedékünk kétségeit és félelmeit. Bárhová is menjenek drága kincseink ezen a világon, munkanélküliségről, szegénységről, erkölcstelenségről és bűnözésről hallanak. Azon tűnődnek, hogyan tudnának megbirkózni ezekkel a problémákkal.

Válaszokat keresve visszatekintenek ránk és meghallgatnak minket. Vajon azt hallják, hogy napjaink minden nehézsége ellenére hittel és reménnyel szólunk hozzájuk?

Azt kell látniuk, hogy mindig imádkozunk, együtt tanulmányozzuk a szentírásokat, családi esteket és családi tanácsokat tartunk, hithűen szolgálunk az egyházi elhívásainkban, rendszeresen járunk a templomba és szövetségeink szerint élünk. Amikor látják, hogy rendületlenül betartjuk a parancsolatokat, félelmeik elszállnak, és az Úrban való bizodalmuk növekedni fog.

A megpróbáltatások idején hitünk kifejezésével biztosítjuk őket arról, hogy gonoszság tombolása nem végzetes. Jézus értünk imádkozott az Atyához: „Nem azt kértem, hogy vedd ki őket ebből a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól.”¹⁵ Erre az imára Mennyei Atyánk hitünk szerint, az általa jónak látott időben fog válaszolni.

De addig is földi megpróbáltatásainknak és kihívásainknak célja van. Gondoljunk csak Joseph Smith prófétára: egész életében ijesztő nehézségekkel kellett szembenéznie – betegséggel, szerencsétlenséggel, szegénységgel, félreértésekkel, hamis vádakkal, sőt üldöztetéssel. Az embert megkísértheti a gondolat, hogy vajon miért nem védte meg az Úr a prófétáját ezektől az akadályoktól azzal, hogy eleget tesz minden szükségletének, és vádlóit elhallgattatja. A válasz az, hogy ahhoz, hogy az Üdvözítőhöz hasonlóbbá válhassunk, mindegyikünknek meg kell tapasztalnia bizonyos dolgokat. A halandó élet iskolájában gyakran a fájdalom és megpróbáltatás a tanítónk, de ezek a leckék finomításunkra, áldásunkra és erősítésünkre, nem pedig elpusztításunkra adattak. Így szólt az Úr a hithű Joseph prófétához:

„Fiam, béke legyen lelkedben! Gyötrelmed és szenvedésed csak egy pillanat rövid lesz.”¹⁶

„És ha téged verembe dobnak, … és tajtékzó hullámok tornyosulnak fölötted; ha szélvihar az ellenséged, az egek sötétségbe borulnak, és az összes elemek ellened esküsznek, hogy utadat elzárják, … te fiam, akkor is tudjad, hogy mindez tapasztalatot ad neked, és javadra válik majd.”¹⁷

A Joseph prófétát ért sok megpróbáltatás mellett nagyszerű dolgok is történtek az evangélium visszaállítása terén az utolsó napokban. Joseph rájött – és nekünk is megtanította –, hogy amikor megpróbáltatásokkal küzdött, az Úr nem hagyta elveszni. Hasonlóképpen a hitünk próbatételei felbecsülhetetlen értékű lehetőségek arra, hogy felismerjük, milyen nagyon törődik a Mester a lelkünkkel, hogy segítsen mindvégig kitartani.

Napjainkban az Úr a Ő szent templomainak szertartásai által nyújtja ki felénk megerősítő kezét. Joseph próféta így szólt a korai szentekhez Nauvoo-ban: „Testvéreim, szükségetek van egy felruházásra, hogy felkészültek és képesek legyetek minden felett győzedelmeskedni.”¹⁸ Mennyire igaza volt! A templomi szövetségek áldásai és a hatalommal való felruházás tették lehetővé az utolsó napi szenteknek, hogy hittel kitartsanak a megpróbáltatásokban. Pionír utazása végén Sarah Rich a következőket jegyezte fel: „Ha nem rendelkeztünk volna a templomban ránk ruházott hittel és tudással, … utazásunk olyan lett volna, mint … egy ugrás a sötétbe.”¹⁹

Megindít az Üdvözítő szenvedésének nagysága. Annak ellenére, hogy Ő volt az Atya Egyszülött Fia, alattomos emberek egészen születésétől fogva megkísérelték kioltani az életét. Szolgálata során bárhova is ment, összeesküvések, hazugságok és üldöztetések vihara követte.

Különösen lenyűgöz, ha a halála előtti hétre gondolok: a főpapok kétségbe vonták hatalmát, megpróbálták csapdába csalni, kétszer összeesküdtek, hogy az életére törjenek. Gecsemánéban, míg tanítványai aludtak, Ő minden ember bűnéért megszenvedett, és minden pórusából vér fakadt. Elárulták, letartóztatták, kérdőre vonták, megostorozták, leköpték és megverték. Miután az uralkodói tanács kihallgatta, Heródes kigúnyolta, majd végül Pilátushoz vitték, ahol a dühös csőcselék elé állították. Megostorozva és tövisekkel koronázva kényszerítették arra, hogy keresztjét a Golgotára cipelje. Szögeket vertek kezébe és lábába. Testét közönséges tolvajok közé emelték. A katonák sorsot vetettek a ruháira, és ecettel itatták, hogy szomját oltsák. Hat órával később²⁰ Atyja kezébe ajánlotta életét, kilehelte a lelkét és meghalt.

Ha földi szemeinkkel nézzük az Üdvözítő utolsó hetét, először talán csak szenvedést és pusztulást látunk. Talán nem látunk mást, mint az Üdvözítő anyját és másokat, ahogy a keresztnél sírnak, valamint rémült katonákat, a háborgó földet, a töredező sziklákat, azt, ahogy a templom fátyla kettészakad és három óra sötétség borítja be a földet. Az Újvilágban is hasonló rombolás és viharos képek bontakoznak ki. Röviden szólva: tomboló szélvihart látunk.

De most vessünk még egy pillantást erre az időszakra, méghozzá a hit szemével!

Életének ama utolsó, leggyötrelmesebb hetére tekintve emlékezzünk, hogy Jézus tanított, bizonyságot tett, felemelt, megáldott és erősített mindenkit maga körül! Feltámasztotta Lázárt a halálból, tanított az Atyáról, rendet tett a templomban, számos példabeszédet mondott, tanúja volt annak, ahogy az özvegy az utolsó fillérét felajánlotta, tanította a tanítványokat második eljövetelének jeleiről, meglátogatta a leprás Simont, bevezette az úrvacsorát, megmosta az apostolok lábát, és arra tanította a tanítványait, hogy szeressék egymást. Bizonyságot tett Isten Fiaként betöltött isteni mivoltáról és tanított a Vigasztalóról, a Szentlélekről. Nagyszerű közbenjáró imájában imádkozott az apostolaiért Atyához és mindazokért, akik hittek a szavában, hogy „ők az [Ő] öröm[é]t teljesen bírják ő magokban”²¹.

A béke és az öröm fénye még legsötétebb óráiban sem halványult. Sőt, egyre fényesebb lett! Halála után megjelent Mária Magdalénának. Micsoda örömet érezhettek, ahogy a jó hír elterjedt azon a reggelen: „Feltámadott!”²² Idővel megjelent néhány asszonynak az úton, majd Kleofásnak és egy tanítványnak, akik Emmáusba tartottak, továbbá az apostoloknak és tanítványoknak a felső szobában, azután pedig a kételkedő Tamásnak és másoknak. Újra öröm és vígasság övezte az engesztelő áldozatot és a feltámadást.²³

De ez még nem volt minden. Joseph F. Smith elnök – látnok, próféta és kinyilatkoztató – egy látomásában látta az Üdvözítőt, amikor a szellemvilágot meglátogatja:

„És egy helyen megszámlálhatatlan igaz szellemek csoportosultak, azok, akik földi életükben hűségesen kitartottak. (…)

Mindezek … egy dicső feltámadás biztos reménységével hagyták el a halandó életet. (…)

[És] telve voltak örömmel és boldogsággal, együtt ujjongtak, mert közel volt szabadulásuk napja.

Isten Fiának érkezését várták, hogy a szellemek világában szabadulásukat hirdesse a halál bilincseiből.”

Ezek a hithű szellemek tudták, hogy hamarosan „haló poraik felvehe[tik] tökéletes formájukat, csont csonthoz illeszked[ik], ín és hús borít[ja] be őket, test és szellem egyesülhe[t], és soha többé el nem választa[tik], hogy boldogságuk tökéletes lehessen.

[És] miközben ez a nagy sokaság beszélgetett és örömteljes várakozással nézett elébe a halál bilincseiből való szabadulása órájának, megjelent Isten Fia és a hűséges raboknak szabadulást hirdetett.”²⁴

Testvéreim, bármilyen borúsnak is tűnik a helyzet ezen a világon, bármilyen viharral nézünk is szembe, otthonainkban és családjainkban már most is érezhetjük ezt az örömöt. Néha nem értjük a halált, a betegséget, a szellemi vagy testi gyengeséget, a személyes tragédiákat, a háborút és más konfliktusokat. Ezek közül néhány szükséges a halandó életünk próbatételeihez. Mások, ahogy Énok is megjövendölte, részei azoknak az eseményeknek, melyek az Üdvözítő második eljövetelét készítik elő, amikor majd „az egek elsötétülnek, és a sötétség fátyola borítja a földet, és megrendülnek az egek és a föld; és nagy szomorúság lesz az emberek fiai között, de – mondja az Úr – én megtartom az én népemet”. És mikor Énok látta ezeket a dolgokat, „öröm töltötte el”²⁵.

Ezen a reggelen, az Üdvözítő születésének és feltámadásának idején, örömmel és jókedvvel teszem különleges tanúbizonyságomat arról, hogy Ő eljött ebbe a világba, szenvedett a bűneinkért, és újra vissza fog térni. Belé vetett hitünk és a parancsolatoknak való engedelmesség által segít, hogy tökéletes bizalommal legyünk²⁶, valamint hogy eloszlassuk a sötétséget és a homályt a bajok idején. Annak, akinek hatalmában volt a természet erőit lecsillapítani, hatalmában áll lecsillapítani a mi lelkünket is, menedéket nyújtva a viharban: „Légy nyugodt!”²⁷

Erről teszek bizonyságot, Jézus Krisztus nevében, ámen.