Segítő kezek, megmentő kezek

Testvéreim! Mélységesen hálás vagyok a lehetőségért, hogy szólhatok hozzátok ezen a konferencián. Hálás vagyok Thomas S. Monson elnökért, és bizonyságomat teszem, hogy ő az élő Isten prófétája. Mélységesen lenyűgöz Monson elnök csodálatos példája, aki élete során saját kezűleg segített és mentett meg másokat.

Olyan időkben élünk, amikor sokan csapásokkal néznek szembe, és a földrengések, szökőárak, hurrikánok vagy más természeti katasztrófák pusztító hatásai miatt segítségre van szükségük. Az egyház, emberbaráti segítséget adva, kinyújtja karját ezen emberek felé. Az egyháztagok minden hónapban hithűen nagylelkű böjti felajánlásokat tesznek, és szeretetteljes szolgálatokat visznek véghez. Ők szó szerint az Úr módján nyújtanak segítő kezet. Az Úr parancsolatát követik, aki azt mondta: „…minden dologban emlékezzetek a szegényekre és a szűkölködőkre, a betegekre és a nyomorultakra, mert aki nem teszi meg ezeket a dolgokat, az ilyen nem az én tanítványom” (T&Sz 52:40).

Ma azokra a segítő kezekre szeretném irányítani a figyelmet, melyek lelkileg mentenek meg másokat. Az Úr munkája és dicsősége valóban az, hogy „véghezvigye… az ember halhatatlanságát és örök életét” (Mózes 1:39). A körülöttünk lévők közül sokaknak van szüksége lelki segítségre. Amikor megmentő kezet nyújtunk kevésbé tevékeny egyháztagok, részben egyháztag családok, valamint a nem a mi hitünket valló emberek felé, arra buzdítjuk mindannyiukat, hogy jöjjenek Krisztushoz.¹

Új megtértként az egyházban a lelki megmentést én a hithű egyháztagok szabadító kezei által tapasztaltam meg. Japánban, Matsumotóban nőttem fel, a naganói téli olimpia helyszínéhez közel. A szülővárosom nagyon hasonlít Salt Lake Cityre, mivel egy völgyben fekszik, csodálatos hegyekkel körülvéve. Amikor 17 éves voltam, találkoztam két amerikai misszionáriussal, Carter és Hayashi elderekkel. Bár életkorban csupán két-három év volt közöttünk, az elderek valami olyan csodálatos dologgal rendelkeztek, melyet én azelőtt még soha nem éreztem. Szorgalmasak és vidámak voltak, tele szeretettel és világossággal. Jellemvonásaik mélységesen lenyűgöztek, és szerettem volna hozzájuk hasonlóvá válni. Meghallgattam az üzenetüket, és eldöntöttem, hogy megkeresztelkedek. Buddhista szüleim erősen ellenezték a keresztelőmet. A misszionáriusok és az Úr segítsége által azonban végül csodával határos módon engedélyt kaptam rá, és megkeresztelkedtem.

Az ezt követő évben megkezdtem tanulmányaimat a yokohamai egyetemen. Mivel a szülővárosomtól és az ismerőseimtől távol, teljesen egyedül éltem, magányos lettem és eltávolodtam az egyháztól. Aztán egy nap képeslapot kaptam egy otthoni egyháztagtól. Azt írta, tudomására jutott, hogy nem járok az egyházi gyűlésekre, ezért idézett egy szentírást és hívott, hogy térjek vissza az egyházba. Az idézett szentírás teljesen magával ragadott. Segített felismernem, hogy talán valami fontosat veszítettem el, majd pedig napokig ezen elmélkedtem és vívódtam magamban. Mindez arra is ösztönzött, hogy emlékezzek a misszionáriusok által nekem adott ígéretre: „Ha olvasod a Mormon könyvét, és buzgó imában megkérdezed, hogy a Moróni könyvében található ígéret igaz-e, a Szentlélek hatalma által tudni fogod az igazságot.”²

Rájöttem, hogy nem imádkoztam teljes szívemmel, így eldöntöttem, hogy ezen változtatni fogok. Az egyik reggel korán felkeltem, letérdeltem a kis lakásomban, majd őszintén elkezdtem imádkozni. Meglepetésemre a Szentlélek megerősítése az ígérethez híven rám is kiáradt. A szívem lángolt, a testem remegett, és öröm töltött el. A Szentlélek hatalma által megtudtam, hogy az Atyaisten és Fia, Jézus Krisztus élnek, és hogy valóban megjelentek Joseph Smithnek. Szívemben elköteleztem magam, hogy bűnbánatot tartok, és életem hátralévő részében hithűen követem Jézus Krisztust.

Ez a lelki élmény teljesen megváltoztatta az életemet! Úgy döntöttem, hogy missziót fogok szolgálni, mellyel az Úrnak és annak az egyháztagnak fogok hálát adni, aki megmentett engem. A misszióm után hozzápecsételtek egy csodálatos lányhoz a templomban, majd pedig megáldattunk négy gyermekkel. Ez a lány pedig nem véletlenül ugyanaz a lány volt, aki sok évvel ezelőtt azt a képeslapot küldte nekem a yokohamai, magányos lakásomba. Örökké hálás leszek az Úr kegyelméért, és ennek az egyháztagnak a segítségéért, aki újra buzdított, hogy jöjjek Krisztushoz³.

Tudom, hogy sokan közületek titokban minden egyes nap kinyújtják szerető és megmentő kezüket. Közéjük tartozik az egyik segítőegyleti nőtestvér, aki nemcsak a neki látogatótanításra kijelölt nőtestvérekhez megy el, hanem minden olyan nőtestvérhez is, aki beteg, vagy valamely más módon segítségre szorul. Gyakran jár látogatni, és hosszú évek óta erősíti mások hitét. Eszembe jut egy püspök, aki gyakran látogatta az egyházközségében élő megözvegyült embereket. E szokása pedig még a felmentése utáni években is megmaradt.

Ismerek egy papsági vezetőt, aki gyakran szakít időt az egyik fiatal férfira, aki elveszítette az édesapját. Eljár vele különböző tevékenységekre, tanítja neki az evangéliumot, és úgy látja el tanácsokkal, ahogyan azt a fiú édesapja is tette volna. Egy másik család az evangélium megosztásában leli örömét. A szülők és a gyerekek mind bizonyságot tesznek az evangéliumról a körülöttük lévőknek, és sokan szeretik őket.

Egy elemis tevékenység részeként az ötéves lányunokám minden olyan alkalommal, amikor valami jót cselekszik, egy kukoricaszemet tesz egy nagy üvegbe. Miközben mindennap valami jó cselekedetre törekszik, hangosan énekli az elemis éneket: „Kövesd hát mindig a prófétákat, Kövesd hát őket hűségesen!”⁴

Nincs most időm, hogy elmeséljem nektek mennyi minden jót tesznek az egyháztagok. Követik a próféta tanácsát, és ezt nem kötelességből vagy kényszerből, hanem saját szabad akaratukból, névtelenül és örömmel teszik.

Néha úgy érezzük, hogy gyengék vagyunk, és nincs elég erőnk mások megmentéséhez. Az Úr azonban emlékeztet bennünket: „Bizony mondom néktek, a mennyiben megcselekedtétek egygyel ez én legkisebb atyámfiai közül, én velem cselekedtétek meg” (Máté 25:40).

Egy Thomas S. Monson elnöktől származó idézettel zárom beszédemet: „Testvérek, körülvesznek bennünket olyanok, akiknek szükségük van a figyelmünkre, biztatásunkra, támogatásunkra, vigasztalásunkra és kedvességünkre – legyenek akár családtagok, barátok, ismerősök vagy idegenek. Mi testesítjük meg az Úr karját itt a földön, hiszen megbíztak minket, hogy szolgáljuk és emeljük fel az Ő gyermekeit. [E téren] Ő tőlünk függ.”⁵

Mindannyian kövessük a próféta tanácsát és példáját, és minden egyes nap igyekezzünk felkutatni a szükséget szenvedőket, hogy segítséget nyújtva, és megmentve őket mi testesíthessük meg az Úr kezét. Ezért imádkozom Jézus Krisztus nevében, ámen.