2010
A szentírás áldása
2010. május


A szentírás áldása

Minden szentírásnak az a célja, hogy betöltse lelkünket az Atyaistenbe és Fiába, Jézus Krisztusba vetett hittel.

Kép
Elder D. Todd Christofferson

A brüsszeli Vilvorde-kastély tömlöcéből 1536. október 6-án elővezettek egy szánalomra méltó alakot. Majdnem másfél éve sínylődött az egyik sötét, nyirkos zárka mélyén. A kastély falain túl a foglyot odakötözték egy oszlophoz. Elérkezett utolsó hangos imádságának ideje: „Uram! Nyisd meg Anglia királyának szemét!” A foglyot ezután megfojtották, majd testét rögtön elégették a máglyán. Vajon ki volt ez az ember, és mit vétett, amiért a politikai és egyházi vezetők is elítélték? William Tyndale-nek hívták, bűntette pedig az volt, hogy angolra fordította és kiadta a Bibliát.

Tyndale Angliában született. Akkortájt hajózott el Kolumbusz az új világba. Oxford és Cambridge iskoláiba járt, majd katolikus pap lett. Nyolc nyelven beszélt folyékonyan, többek között görögül, héberül és latinul. Odaadóan tanulmányozta a Bibliát, és rendkívül aggasztotta, hogy mennyire nem ismerik a szentírásokat sem a papok, sem a közemberek. Heves vitát folytatott a papsággal, amely nem akarta, hogy közemberek kezébe kerüljön a szentírás, de Tyndale megfogadta: „Ha Isten megóvja az életemet, akkor nemsokára a földeken szántó fiú jobban ismeri majd a szentírásokat, mint ti magatok.”

Az egyházi hatóságok jóváhagyását kérte, hogy lefordíthassa angol nyelvre a Bibliát, és így mindenki olvashassa és alkalmazhassa Isten szavát. Ezt megtagadták tőle, mert az volt az uralkodó nézet, hogy ha nem csak a papság fér hozzá a szentírásokhoz, akkor az veszélybe sodorja az egyház hatalmát, ráadásul ez olyan, mintha a gyöngyöket a disznók elé hánynák (lásd Máté 7:6).

Tyndale ennek ellenére hozzálátott a fordítás kihívásokkal teli munkájához. 1524-ben álnéven Németországba utazott. Ott-tartózkodása idején legtöbbször bujdosnia kellett az elfogatás miatti állandó fenyegetettség miatt. Odaadó barátok támogatásával Tyndale kiadta az Újszövetség, majd később az Ószövetség angol nyelvű fordítását. A Bibliákat Angliába csempészték. Nagy volt rájuk a kereslet, és akikhez eljutottak, azok igen nagy becsben tartották őket. Széles körben, de titokban terjesztették a könyveket. A hatóságok minden fellelt példányt elégettek. Isten azonban Tyndale halála után három éven belül megnyitotta VIII. Henrik király szívét, és az akkor „Nagy Biblia” néven ismert kiadással az angol nyelvű szentírások a köznép számára is elérhetővé váltak. Tyndale munkája alapozta meg a Biblia majdnem mindegyik ezt követő angol nyelvű fordítását, különösen a Jakab király-féle változat esetében1.

Nem William Tyndale volt az első, és nem is az utolsó azok sorában, akik számos országban és nyelvi környezetben áldozatot hoztak – akár a haláltól sem rettenve vissza – azért, hogy Isten szavát előhozzák a homályból. Hatalmas hálával tartozunk nekik. Azoknak pedig talán még nagyobb hálával tartozunk, akik az évszázadok során hűen feljegyezték és megőrizték az igét, gyakran gyötrelmes munka és áldozatok árán, mint Mózes, Ésaiás, Ábrahám, János, Pál, Nefi, Mormon, Joseph Smith és sokan mások. Vajon mit tudtak a szentírások fontosságáról, amit nekünk is tudnunk kell? Vajon a XVI. századi Angliában élők, akik hatalmas árat fizettek és személyes kockázatot vállaltak, hogy hozzáférhetővé tegyék a Bibliát, mi olyat értettek meg, amit nekünk is meg kellene értenünk?

Nem sokkal halála előtt Alma próféta fiára, Hélamánra bízta az emberek szent feljegyzéseit. Emlékeztette, hogy a szentírások „kitágították ezen nép emlékezetét, igen, és sokakat meggyőztek útjaik helytelenségéről, és vezették el őket Istenük ismeretéhez, lelkük szabadulására” (Alma 37:8). Megparancsolta Hélamánnak a feljegyzések megőrzését, hogy azok által Isten „megmutathassa hatalmát az eljövendő nemzedékeknek” (Alma 37:14).

A szentírásokon keresztül Isten valóban megmutatja hatalmát, hogy megszabadítsa és felmagasztosítsa a gyermekeit. Alma szavaival élve igéjén keresztül kitágítja az emlékezetünket, rávilágít a hamis dolgokra és a tévedésekre, bűnbánatra vezet minket, és megörvendeztet bennünket Jézus Krisztusban, a Megváltónkban.

A szentírások kitágítják az emlékezetünket

A szentírások kitágítják az emlékezetünket, mert segítenek mindig emlékeznünk az Úrra, valamint az Őhozzá és az Atyához fűződő kapcsolatunkra. Emlékeztetnek minket arra, amit már a halandóság előtti életben is tudtunk. Abban az értelemben is kitágítják az emlékezetünket, hogy általunk személyesen nem ismert korokról, emberekről és eseményekről tanítanak bennünket. Egyikünk sem volt jelen, hogy látta volna a Vörös-tenger kettéválasztását, vagy Mózessel együtt átkelt volna a vízfalak között a túlsó partra. Nem voltunk ott, hogy halljuk a hegyi beszédet, hogy lássuk Lázár halálból való feltámasztását, a Szabadító szenvedéseit Gecsemánéban és a kereszten, és nem hallottuk Máriával együtt, amikor az üres sírboltnál a két angyal bizonyságot tett, hogy Jézus feltámadt a halálból. A feltámadt Szabadító hívására sem én, sem ti nem mentünk oda hozzá egyenként a Bőség földjén összegyűlt tömegből, hogy érezzük a szögek nyomát, és könnyeinkkel áztassuk lábait. Nem térdeltünk ott Joseph Smith mellett a szent ligetben, s nem tekintettünk fel az Atyára és a Fiúra. Mégis tudomásunk van ezekről, és még sok minden másról, mert a szentírásbeli feljegyzés kitágítja az emlékezetünket, és megtanít arra, amit eddig nem tudtunk. És ahogy mindezen dolgok behatolnak az elménkbe és szívünkbe, gyökeret ver az Istenbe és az Ő Szeretett Fiába vetett hitünk.

A szentírások azáltal is kitágítják az emlékezetünket, hogy segítenek abban, hogy ne felejtsük el az általunk és a korábbi generációk által megtanult dolgokat. Akik nem rendelkeznek Isten feljegyzett szavával, vagy pedig figyelmen kívül hagyják, azok végül megszűnnek hinni Őbenne, és elfelejtik létezésük célját. Emlékeztek rá, milyen fontos volt Lehi népének, hogy Jeruzsálemet elhagyva magukkal vigyék a rézlemezeket. Ezek a szentírások kulcsfontosságú szerepet játszottak abban, hogy ismerték Istent és tudtak Krisztus eljövendő megváltásáról. Volt egy másik csoport is, akik nem sokkal Lehi után jöttek el Jeruzsálemből, de szentírások nélkül, és akikre Lehi leszármazottjai mintegy három-négyszáz évvel később bukkantak rá. A feljegyzések szerint addigra „romlott lett a nyelvük, és… megtagadták Teremtőjük létezését” (Omni 1:15, 17.).

Tyndale napjaiban az emberek azért nem ismerték a szentírásokat, mert nem fértek hozzá a Bibliához, különösen olyan nyelven nem, amit meg is értettek volna. Ma könnyen hozzáférhetünk a Bibliához és más szentírásokhoz, mégis egyre elterjedtebb a szentírások ismeretének hiánya, mivel az emberek nem nyitják ki a könyveket. Ebből adódóan aztán elfelejtették azokat a dolgokat, amiket nagyszüleik még tudtak.

A szentírások jelentik az igazság és a tévedés megkülönböztetésének mércéjét

Isten a szentírások segítségével fedi fel a téves gondolkozásmódot, a hamis hagyományokat, valamint a bűnt és annak pusztító hatásait. Gondos szülőként megkímélne minket a szükségtelen szenvedéstől és gyásztól, és szeretne segíteni isteni lehetőségeink megvalósításában. A szentírások például megfosztják hitelétől azt az ősi filozófiát, amely napjainkban újra népszerű lett: Korihór filozófiáját, melynek értelmében nincsenek mindenek felett álló erkölcsi normák, hanem „minden ember a saját tehetsége szerint boldogul, és… minden ember a saját ereje szerint győzedelmeskedik; és bármit tesz az ember, az nem bűn”, és „amikor az ember halott, azzal neki bevégeztetett” (Alma 30:17–18). Alma, akinek volt dolga Korihórral, nem hagyott kétséget saját fiában, Koriántonban, az isteni erkölcsi törvény valóságáról és tartalmáról. Koriánton szexuális bűnt követett el, apja pedig szeretettel, ugyanakkor világosan szólt hozzá ekképpen: „Hát nem tudod, fiam, hogy ezek a dolgok utálatosak az Úr szemében? Igen, az ártatlan vér ontását vagy a Szentlélek megtagadását kivéve minden bűnnél utálatosabbak” (Alma 39:5).

Az elmúlt évszázadban oly nagyot fordult a világ, hogy ma sokan vitába szállnának Almával az erkölcstelenség komolyságának megítélésében. Mások azzal érvelnének, hogy minden viszonylagos, vagy azzal, hogy Isten szeretete engedékeny. Ha van Isten – mondják –, akkor minden bűnt és helytelen cselekedetet elnéz, mert szeret minket; tehát nincs szükség bűnbánatra. Legrosszabb esetben egy egyszerű beismerés is megteszi. Olyan Jézust képzelnek el maguknak, aki elvárja az emberektől a társadalmi igazságosságot, azonban személyes életük és viselkedésük terén semmit sem követel meg tőlük.2 A szeretet Istene azonban nem hagy el minket, hogy szomorú tapasztalatból tanuljuk meg, hogy „a gonoszság sohasem volt boldogság” (Alma 41:10; lásd még Hélamán 13:38). Parancsolatai a valóság hangján szólnak, és megvédenek minket a saját magunk által előidézett fájdalomtól. A szentírások a helyes és igaz dolgok megmérettetésének próbakövei, és világosan megmondják, hogy az igazi boldogság nem Isten igazságának a tagadásában, vagy a bűn következményeinek kerülgetésében rejlik, hanem a bűnbánatban és Isten Fiának engesztelő irgalma általi megbocsátásban (lásd Alma 42).

A szentírások olyan tantételeket és erkölcsi értékeket tanítanak nekünk, amelyek elengedhetetlenek a polgári társadalom fenntartásához. Ide tartozik a feddhetetlenség, a felelősségvállalás, az önzetlenség, a hűség és a jószívűség. A szentírások élénken ábrázolják az igaz tantételek tiszteletéből fakadó áldásokat, valamint azokat a tragédiákat, amelyek ezek elvetése miatt érik az egyéneket és a társadalmakat. A szentírásbeli igazságok figyelmen kívül hagyása vagy elvetése szétzilálja a társadalom alapvető erkölcsi tartását, amit gyors hanyatlás követ. Idővel semmi sem marad, ami fenntarthatná a társadalom alapját képező intézményeket.

A szentírások Krisztushoz, Megváltónkhoz visznek minket

Végső soron minden szentírásnak az a célja, hogy betöltse lelkünket az Atyaistenbe és Fiába, Jézus Krisztusba vetett hittel; hogy elhiggyük, hogy Ők léteznek, hogy higgyünk az Atya halhatatlanságunkra és örök életünkre vonatkozó tervében, hogy higgyünk Jézus Krisztusnak a boldogság tervét életre keltő engesztelésében és feltámadásában, és hogy hitünk által Jézus Krisztus evangéliuma irányíthassa az életünket, és megismerhessük „az egyedül igaz Istent, és a kit elküld[ött], a Jézus Krisztust” (János 17:3).

Alma szavai szerint Isten igéje egy szívünkbe ültetett maghoz hasonlít, amely bensőnkben növekedve hitet eredményez (lásd Alma 32:27–43; lásd még Rómabeliekhez 10:13–17). Ősi szövegek pusztán tudományos igyekezettel történő tanulmányozása nem eredményez hitet, mint ahogy régészeti leletek és felfedezések, vagy tudományos kísérletek sem. Még az sem, ha csodáknak vagyunk tanúi. Ezek a dolgok megerősíthetik, vagy időnként próbára tehetik, de nem tudják kiváltani a hitet. A hit a Szentlélek lelkünknek tett tanúbizonyságából ered. Ezt Lélek mondja a léleknek akkor, amikor Isten szavát halljuk vagy olvassuk. Aztán pedig úgy lesz egyre érettebb a hit, hogy továbbra is lakmározunk az igéből.

Amikor a szentírások beszámolnak mások hitéről, az megerősíti a miénket. Emlékszünk a százados hitére, mely akkora volt, hogy Krisztus anélkül is meggyógyíthatta a szolgáját, hogy meglátogatta volna (lásd Máté 8:5–13), vagy a nemzsidó asszony leányának meggyógyítására, mikor is az alázatos édesanya úgymond a morzsákat is elfogadta a Mester asztaláról (lásd Máté 15:22–28; Márk 7:25–30). Halljuk Jób szenvedő kiáltását: „Ímé, megöl engem”, mégis bízom Benne (Jób 13:15), majd könnyes vallomását: Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és az utolsó napon megáll a földön… és mégis testemben látom meg majd az Istent (lásd Jób 19:25–26). Halljuk és bátorságot önt belénk a zsenge prófétafiú eltökéltsége, akit oly sok felnőtt gyűlölt és üldözött kegyetlenül: „…látomást láttam; tudtam ezt, és tudtam, hogy Isten is tudja, és nem tudtam és nem is mertem megtagadni” (Joseph Smith története 1:25).

Mivel kifejtik Krisztus tanát, a szentírásokat a Szentlélek kíséri, akinek az a szerepe, hogy tanúbizonyságot tegyen az Atyáról és a Fiúról (lásd 3 Nefi 11:32). Ennél fogva a Szentlélek befogadásának egyik módja az, ha elmerülünk a szentírásokban. A szentírások eredendően a Szentlélek által adattak (lásd 2 Péter 1:21 és T&Sz 20:26–27; 68:4), és most ugyanez a Lélek tanúskodhat nektek és nekem azok igazáról. Tanulmányozzuk hát őket figyelmesen és átgondoltan. Elmélkedjünk rajtuk, és imádkozzunk felőlük. A szentírások kinyilatkoztatások, melyek még több kinyilatkoztatáshoz vezetnek.

Gondoljatok bele, milyen áldottak vagyunk, hogy rendelkezünk a Szent Bibliával, valamint még vagy 900 oldalnyi szentírással – a Mormon könyvével, a Tan és a szövetségekkel, valamint a Nagyértékű gyönggyel. Aztán gondoljatok bele, hogy mindemellett majdnem folyamatosan érkeznek hozzánk televízión, rádión, interneten, műholdon, CD-n, DVD-n és nyomtatott formában a próféták szavai, amelyeket a Szentlélek késztetésére szólnak, s melyeket az Úr szentírásnak nevez (lásd T&Sz 68:2–4). Feltehetően nem volt még egy olyan nép a történelem során, mely ily bőségesen meg lett volna áldva szentírásokkal, ráadásul úgy, hogy közülük minden férfi, nő és gyermek szabadon hozzájuk férhet, tanulmányozhatják és meglehet a saját példányuk, legtöbb esetben az anyanyelvükön. Mily hihetetlennek tűnt volna ez William Tyndale napjaiban az embereknek és a korábbi adományozási korszakok szentjeinek! Ezzel az áldással bizonyára azt mondja nekünk az Úr, hogy a korábbi időszakoknál most sokkal nagyobb szükség van arra, hogy állhatatosan a szentírásokhoz forduljunk. Lakmározzunk hát folyamatosan Krisztus szavain, amelyek minden olyan dolgot meg fognak mondani nekünk, amit meg kell tennünk (lásd 2 Nefi 32:3). Tanulmányoztam a szentírásokat, elmélkedtem a szentírásokon, és ezen a húsvéton tanúbizonyságomat teszem nektek az Atyáról és a Fiúról aszerint, ahogy Ők ki lettek nyilatkoztatva a szent írásokban, Jézus Krisztus nevében, ámen.

JEGYZETEK

  1. A William Tyndale-ről szereplő információk a következő forrásokból származnak: David Daniell, The Bible in English (2003), 140–57; Lenet Hadley Read, How We Got the Bible (1985), 67–74; S. Michael Wilcox, Fire in the Bones: William Tyndale—Martyr, Father of the English Bible (2004); John Foxe, The New Foxe’s Book of Martyrs (1997), 121–33; “William Tyndale,” http:// en.wikipedia.org/wiki/William_Tyndale; accessed February 28, 2010.

  2. Lásd a Richard Neitzel Holzapfellel készült interjút: Michael De Groote, “Questioning the alternative Jesus,” Deseret News, Mormon Times, Nov. 26, 2009.