„Ti vagytok a kezem”

Ennek a történetnek van egy mély értelmű tanulsága. Amikor a Szabadítóra gondolok, általában kinyújtott kézzel látom magam előtt, amint éppen vigaszt, gyógyítást, áldást és szeretetet ad. És Ő mindig felemelő, soha sem lekezelő módon beszélt az emberekkel. Szerette az alázatos és szelíd embereket, köztük járt, őket szolgálta, reményt és szabadulást ajánlva nekik.

Ezt tette a halandó élete során; és ezt tenné, ha ma köztünk élne; és ezt kell tennünk nekünk is az Ő tanítványaiként és Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza tagjaiként.

Ezen a gyönyörű húsvét reggelen a gondolatainkkal és szívünkkel Hozzá fordulunk, Izráel reményéhez és a Világ világosságához.

Miközben megpróbáljuk követni az Ő tökéletes példáját, kezünk az Ő kezévé, szemünk az Ő szemévé, szívünk pedig az Ő szívévé válhat.

Nagyon megérint az a mód, ahogy az egyháztagok segítő kezet nyújtanak másoknak. Amikor az önzetlen áldozathozatalról és a túláradó könyörületről hallunk, szívünk megtelik hálával és boldogsággal. Ragyogó világosság vagytok a világ számára. A jóságotokról és könyörületetekről ismernek titeket világszerte.

Sajnos időről időre hallunk olyan egyháztagokról is, akik elcsüggednek, és így többé már nem járnak az egyházba, és nem vesznek részt a gyűléseken, mivel azt gondolják, hogy már nincs ott helyük.

Kisfiú koromban Németország romokban hevert a második világháború pusztításai miatt. Rengeteg ember éhezett, sok volt a beteg és a haldokló. Nagyon jól emlékszem azokra az emberbaráti étel- és ruhaszállítmányokra, amelyek az egyháztól, Salt Lake Cityből érkeztek. A mai napig emlékszem a ruhák illatára és az őszibarackkonzerv édes ízére.

Voltak olyanok, akik azért csatlakoztak az egyházhoz, mert abban az időben valamit kaptak tőle. Néhány egyháztag lenézte ezeket az új megtérteket. Sőt, kitaláltak nekik egy gúnynevet is: Büchsen Mormonen vagyis „konzervmormonok”. Nehezteltek ezekre az új egyháztagokra, mert abban a hitben voltak, hogy amint kielégítik a fizikai szükségleteiket, eltávoznak.

Voltak, akik tényleg elmentek, de sokan maradtak. Ők jártak istentiszteletre, megízlelték az evangélium édes ízét, és érezték a gondoskodó fivéreik és nővéreik ölelését. Felfedezték az „otthonukat”. Jelenleg, három-négy nemzedékkel később, nagyon sok egyháztag tudja visszavezetni az egyháztagságát ezekhez a megtértekhez.

Remélem, hogy mi szívesen látjuk és szeretjük Isten minden gyermekét, beleértve azokat is, akik másképp öltöznek, beszélnek, másképp néznek ki, vagy másképp tesznek dolgokat. Nem jó az, ha azt éreztetjük másokkal, hogy nem egyenértékűek velünk. Emeljük fel a körülöttünk lévőket! Szívélyesen nyújtsuk ki feléjük a kezünket! Forduljunk olyan alázattal, könyörülettel és jószívűséggel az egyházban lévő testvéreink felé, hogy érezzék, hosszú idő után végre otthonra találtak.

Amikor kísértést érzünk, hogy másokat elítéljünk, gondoljunk a Szabadítóra, aki „szereti a világot, olyannyira, hogy leteszi saját életét, hogy minden embert magához vonzhasson. […]

[És] azt mondja: Jöjjetek énhozzám ti mind, a földnek szélei, [mert] …minden ember kiváltságos, az egyik éppen úgy, mint a másik, és senki… nem tilt[atik] el.”¹

A szentírások olvasása közben azt vettem észre, hogy a Szabadító azokat feddi meg a leggyakrabban, akik a vagyonuk, a befolyásuk vagy a látszólagos igazlelkűségük miatt túlságosan nagyra tartják magukat.

A Szabadító egyszer két olyan emberről tanított egy példázatban, akik imádkozni mentek a templomba. Az egyik, aki tiszteletben álló farizeus volt, így imádkozott: „Isten! hálákat adok néked, hogy nem vagyok olyan, mint egyéb emberek, ragadozók, hamisak, paráznák, vagy mint ím e vámszedő is. Bőjtölök kétszer egy héten; dézsmát adok mindenből, a mit szerzek.”

A másik ember, aki megvetett vámszedő volt, „távol állván, még szemeit sem akarja vala az égre emelni, hanem veri vala mellét modván: Isten, légy irgalmas nékem bűnösnek!”

És Jézus így szól: „Mondom néktek, ez megigazulva méne alá az ő házához, inkább hogynem amaz.”²

Az igazság az, hogy „mindnyájan vétkezt[ünk], és szűkölköd[ünk] az Isten dicsősége nélkül”³. Mindannyiunknak szüksége van az irgalomra. Az utolsó napon, amikor Isten ítélőszéke elé szólítanak bennünket, vajon nem abban fogunk-e reménykedni, hogy bocsánatot nyerünk a rengeteg tökéletlenségünkre? Vajon nem azért fogunk-e epekedni, hogy átöleljen bennünket a Szabadító?

Számomra az tűnik helyesnek és helyénvalónak, hogy azt nyújtjuk másoknak, amire saját magunk is hőn vágyunk.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy fogadjuk el a bűnt, vagy ne vegyünk tudomást a gonoszról a saját életünkben vagy a világban. A nagy igyekezetünkben azonban néha összetévesztjük a bűnöst a bűnnel, s túl hamar és túl kevés együttérzéssel ítélünk el másokat. Modernkori kinyilatkoztatásból tudjuk, hogy „a lelkek értéke nagy Isten szemében”⁴. Egy másik lélek értékét körülbelül annyira tudjuk meghatározni, mint amennyire a világegyetem kiterjedését. Minden ember, akivel találkozunk, VIP személy Mennyei Atyánk szemében. Mihelyt ezt megértjük, azt is elkezdjük megérteni, hogyan kell bánnunk a felebarátainkkal.

Egy asszony, aki éveken át tartó megpróbáltatásokon és szomorúságon volt túl, könnyes szemmel ezt mondta: „Rá kellett jönnöm, hogy olyan vagyok mint egy 20 dolláros bankjegy. Összegyűrt, megtépázott, piszkos, meggyötört és hegekkel teli. De ettől még mindig 20 dolláros bankjegy vagyok. Érek valamit. Noha nem festek jól, ütött-kopott és elhasznált vagyok, de attól még mindig teljes egészében 20 dollárt érek.”

Ezt észben tartva, legyünk könyörületesek, és nyújtsuk ki szívből a kezünket mások felé, mivel mindenki a saját, nehéz ösvényét járja. A Mesterünk, Jézus Krisztus tanítványaiként arra hívtak el bennünket, hogy támogassunk és gyógyítsunk, ne pedig elítéljünk másokat. Azt parancsolták nekünk, hogy gyászoljunk a gyászolókkal, és vigasztaljuk meg azokat, akik vigasztalásra szorulnak.⁵

Keresztényekként méltatlan lenne, ha azt gondolnánk, hogy akik szenvednek, megérdemlik a szenvedésüket. A húsvét vasárnap kitűnő nap arra, hogy eszünkbe jusson, hogy a Szabadítónk készségesen vette magára mindannyiunk fájdalmát, betegségét és szenvedését, még azokét is, akik úgy tűnik, megérdemelték a szenvedésüket.⁶

A Példabeszédekben azt olvashatjuk, hogy „minden időben szeret, a ki igaz barát, és testvérül születik a nyomorúság idejére”⁷. Szeressünk hát minden időben! És különösen ügyeljünk arra, hogy álljunk a testvéreink mellett a csapások idején.

Van egy ősi zsidó legenda, amely két testvérről szól, Ábrámról és Zimriről, akik közösen művelték a földjüket. Megegyeztek, hogy egyenlően osztoznak a munkán és a betakarított termésen is. Egy éjszaka, az aratás után, Zimri nem tudott aludni, mert nem tartotta igazságosnak, hogy Ábrám, akinek el kellett tartania a feleségét és hét gyermekét, csupán a felét kapja a betakarított termésnek, miközben neki, akinek csak saját magáról kellett gondoskodnia, így nagyon sok jut.

Ezért Zimri felöltözött, és csendben kiment a földekre, ahol fogta a betakarított termés rá eső részének harmadát, és hozzátette a fivére részéhez. Ezután hazament, és elégedetten nyugovóra tért, tudván, hogy helyes dolgot cselekedett.

Eközben Ábrám szemére sem jött álom. Szegény Zimri járt az eszében, aki egyedül volt, akinek nem voltak fiai, kik segíthettek volna neki a munkában. Úgy érezte, nem helyes, hogy Zimrinek, aki nagyon keményen dolgozott, csupán a termés fele jár. Ez biztosan nem tetszik Istennek sem. Így hát Ábrám csendben kiment a földekre, ahol fogta a betakarított termés rá eső részének harmadát, és hozzátette szeretett fivére részéhez.

Másnap reggel a két testvér kiment a földekre, ahol mindkettőjük legnagyobb meglepetésére a két halomnyi termés egyforma nagyságúnak tűnt. Még aznap éjjel mindkét testvér kiosont a házából, hogy ugyanazt megtegyék, mint az előző éjjel. Ez alkalommal azonban észrevették egymást, majd egymás nyakába borultak, és csak sírtak. Szívük annyira megtelt szeretettel és hálával, hogy szólni sem tudtak.⁸

Ez a könyörület szelleme: vagyis, hogy úgy szeretünk másokat, ahogy önmagunkat⁹, hogy boldoggá akarjuk tenni őket, és úgy cselekszünk velük, ahogy mi reméljük, hogy velünk cselekszenek¹⁰.

Az igaz szeretet tetteket kíván. Beszélhetünk a szeretetről egész álló nap – írhatunk róla magyarázatokat vagy verseket, zenghetünk róla dalokat, vagy mondhatunk szeretetre buzdító beszédeket –, de amíg nem mutatjuk ki tetteinkben is a szeretetet, a szavaink nem többek, „mint a zengő ércz vagy pengő czimbalom”¹¹.

Krisztus nem csak beszélt a szeretetről; azt ki is fejezte élete minden napján. Nem húzódott el az emberektől. Jézus a nép között járva képes volt kinyújtani karját „az egy” felé is: megmentette az elveszettet. Ő nem pusztán órákat tartott arról, hogy forduljunk szeretettel másokhoz, majd pedig megbízott másokat a másokért való munkával. Nemcsak megtanította, hanem meg is mutatta, hogyan kell segíteni a gyengéket, felemelni a lecsüggesztett kezeket, és megerősíteni az ellankadt térdeket.¹²

Krisztus tudja, hogyan kell másokat tökéletesen szolgálni. Amikor a Szabadító kinyújta kezét, mindenkit felemel, akit megérint, és így nagyszerűbb, erősebb és jobb emberré válnak.

Hát nem ugyanezt kell nekünk is tennünk, ha mi vagyunk az Ő keze?

A Szabadító kinyilatkoztatta az életünkre, otthonunkra, egyházközségünkre, közösségünkre és nemzetünkre vonatkozó tökéletes fontossági sorrendet, amikor a szeretetről, mint a nagy parancsolatról beszélt, mert e parancsolattól „függ az egész törvény és a próféták”¹³. Eltölthetjük azzal a napjainkat, hogy az élet, a törvény és a teendők hoszzú listájának legapróbb részleteivel foglalkozunk; de ha mellőzzük a nagy parancsolatokat, akkor nem értjük meg a lényeget, és víztelen, szelektől hányt-vetett fellegek; elhervadt, gyümölcstelen fák¹⁴ leszünk.

A Mennyei Atyánk és a felebarátaink iránti szeretet nélkül csupán külsőleg vagyunk az Ő egyháza, valódi lényeg nélkül. Mi haszna lenne a tanításunknak szeretet nélkül? Mi haszna lenne a misszionáriusi, a templomi és a jóléti munkának szeretet nélkül?

A szeretet ihlette Mennyei Atyánkat, hogy megteremtse a lelkünket; az vezérelte a Szabadítót a Gecsemáné kertjében, hogy váltságul felajánlja magát a bűneinkért. A szeretet motiválta a szabadulás tervét; ez jelenti a boldogság forrását, a gyógyítás és a reménység ki nem apadó, becses kútját.

Amikor krisztusi szeretettel nyújtjuk ki kezünket és szívből fordulunk mások felé, valami csodálatos dolog történik velünk. A saját lelkünk is meggyógyul, finomodik és megerősödik. Boldogabbak és békésebbek leszünk, valamint sokkal érzékenyebbé válunk a Szent Lélek suttogásaira.

Teljes szívemből és lelkemből megköszönöm Mennyei Atyánknak az irántunk érzett szeretetét, a Fia ajándékát, Jézus Krisztus életét és példáját, és az Ő bűntelen és önzetlen áldozatát. Örvendezek afelett, hogy bár halott volt, Krisztus felkelt a sírjából! Ő él, és visszatért a földre, hogy visszaállítsa az emberek számára az Ő felhatalmazását és az evangéliumát. Tökéletes példával járt előttünk, hogy milyen férfiaknak és nőknek kell lennünk.

Ezen a húsvét vasárnapon, és minden egyes nap, miközben áhítattal és csodálattal arra gondolunk, hogy miként ölel át, vigasztal és gyógyít meg minket a Szabadítónk, kötelezzük el magunkat, hogy az Ő kezeivé válunk, hogy mások is érezhessék rajtunk keresztül az Ő szerető ölelését. Jézus Krisztus nevében, ámen.