Jézus Krisztust követjük

Húsvét vasárnap különösen nagy megtiszteltetés a világszerte élő utolsó napi szentekhez szólni, akik oly nagy szeretettel vannak Jézus Krisztus, a mi Urunk és Szabadítónk iránt. A mai reggelen az Ő halál feletti győzelmét ünnepeljük. E tudás betölti szívünket, és mélyről jövő nagyrabecsülést ébreszt bennünk Szabadítónk engesztelő áldozatáért, melyet önként hozott meg értünk. Azzal, hogy engedelmeskedett Atyja akaratának, mennyei győzelmet aratott a halál felett, mely diadal az egész emberiség történelmének páratlan, minden mást felülmúló eseménye. Nagyra értékelem tehát a lehetőséget, hogy most beszélhetek a Szabadító követéséről.

A Szabadító halandó szolgálatának a keresztre feszítést megelőző utolsó két napja mélységes jelentőséggel bír, és bizonyos értelemben túl van felfogóképességünk határain. Örökkévaló rendeltetésünket tekintve leírhatatlanul fontos eseményekre került sor csütörtökön, majd pedig pénteken, Krisztus keresztre feszítésének napján. Az utolsó vacsora, a húsvéti vacsora, az „Izráel fogságból való kiszabadulására való megemlékezés”¹ csütörtök este vette kezdetét. Az utolsó vacsorán mélységesen fontos szertartások és tanok kerültek bevezetésre. Most csupán hármat fogok megemlíteni. Elsőként, a Szabadító bevezette az úrvacsora szertartását. Vette a kenyeret, megtörte, imát mondott fölötte, majd pedig a következőket szólva kiosztotta a tanítványainak: „Ez az én testem, mely ti érettetek adatik: ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.”² Így vezette be az úrvacsorát. Másodszor, páratlan hangsúlyt fektetett azokra a tanokra, melyek kiemelkedő tantételként tanították a szeretetet. Így szólt „Erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok.”³ Harmadszor pedig, Krisztus közbenjárása, illetve rendelkezése által „az apostoloknak megígérték a Szentlelket”, aki majd egy másik Vigasztalóként szolgál nekik.⁴

A Szabadító ezt követően végezte el az engesztelést. Magára vette az „emberiség bűneinek terhét”, és „mindazt a szörnyűséget, mellyel a Sátán lesújthat”⁵. E folyamat részeként szenvedte el a fondorlatosan kitervelt tárgyalásokat, valamint azokat a szörnyű, tragikus eseményeket, melyek a keresztre feszítéséhez vezettek. Mindez pedig húsvét vasárnap, Krisztus diadalmas feltámadásában teljesedett be. Krisztus ezzel teljesítette Szabadítóként és Megváltóként betöltött szent küldetését. Mi is fel fogunk támadni a halálból, lelkünk pedig újra egyesül a testünkkel. Személyes érdemességünk alapján és az Ő kegyelme által abban a dicsőséges lehetőségben van részünk, hogy visszatérhetünk Isten jelenlétébe.⁶

E húsvéti eseményekről szólva Joseph Smith próféta a következőket mondta: „Vallásunk alapvető tantételei az apostolok és a próféták bizonysága Jézus Krisztusról; az, hogy Ő meghalt, eltemették, és harmadnap feltámadt, és felemelkedett a mennybe; és a vallásunkra vonatkozó minden más dolog ennek csupán függeléke.”⁷

Bár örömmel tölt el bennünket a Gecsemáné és a Golgota eseményeinek fenséges jelentősége, mindig is a feltámadt Urat helyeztük figyelmünk középpontjába. Frederic Farrar, egy hívő angol teológus, bizonyságát tette, hogy a korai keresztény egyház legelső hívői a Szabadítót „a Feltámadt, az Örökkévaló és a megdicsőült Krisztusként” ünnepelték: nem úgy tekintettek rá, mint aki „a kereszten függ, hanem mint aki a trónusán ül”⁸.

Gordon B. Hinckley elnök azt tanította, hogy a világnak szóló üzenetünk az, hogy Ő él! Az utolsó napi szenteknél Krisztus jelképe a hitünk jelentőségteljes megnyilvánulásában mutatkozik meg, valamint abban, hogy miként élünk az Ő evangéliuma szerint.⁹

Miközben azon töprengünk, hogy mit is jelent napjainkban kereszténynek lenni, gondolkozzunk el, hogy mit kíván meg tőlünk a tanítványi mivolt. Javaslom, hogy elmélkedjünk el a Szabadító földi életének utolsó két napján, és megfelelő módon igyekezzünk követni a tetteit.

Elsőként, elmélkedjünk el afelett, ahogy a Szabadító bevezette az úrvacsora szertartását. Tudta, hogy mi fog vele történni. Az Ő szent, engesztelő küldetése, mely a földi élet előtti létben a mennyei háborúval kezdődött, aznap este és a következő napon kezdett kibontakozni. Az ellenségei által lefolytatott tárgyalások ellenére Ő a legcsekélyebb jelét sem mutatta, hogy védekezni készült volna a hamis vádakkal szemben. A Szabadító ehelyett bevezette tanítványainak az úrvacsora szent szertartását. Mélyen megérint, amikor erre az ünnepélyes alkalomra gondolok. Az úrvacsoragyűlés az egyház összes gyűlése közül a legszentebb és legmagasztosabb. Feltámadása után a Szabadító a nefiták között is bevezette az úrvacsorát.¹⁰ Ha az Ő tanítványai és egyházának elkötelezett tagjai akarunk lenni, meg kell emlékeznünk az úrvacsoráról, és azt tiszteletben kell tartanunk. Az úrvacsora mindannyiunk számára lehetővé teszi, hogy megtört szívvel és töredelmes lélekkel kifejezzük, hogy hajlandók vagyunk követni a Szabadítót, bűnbánatot tartani, és Krisztus engesztelése által szentté válni.¹¹ Az úrvacsora lehetővé teszi számunkra, hogy tanúsíthassuk Istennek, emlékezni fogunk Fiára, és betartjuk a parancsolatait, miközben megújítjuk keresztelési szövetségünket.¹² Ez elmélyíti mind az Atya, mind pedig a Fiú iránt érzett szeretetünket és nagyrabecsülésünket.

A Szabadító a szeretetet és az egységet is kihangsúlyozta. Kijelentette, hogy ha szeretjük egymást, akkor az Ő tanítványaiként fognak ismerni bennünket. Eltűnődve az örökkévaló következményekkel járó engesztelésen, melynek az Úr igyekezett alávetni magát, egy ilyen parancsolat megkívánja, hogy engedelmeskedjünk. Isten iránti szeretetünket fejezzük ki akkor is, amikor betartjuk az Ő parancsolatait, és szolgáljuk a gyermekeit. Bár annak teljességében nem értjük az engesztelést, de attól még életünk során törekedhetünk arra, hogy a nehézségeink ellenére szeretetteljesebbek és kedvesebbek legyünk.

A Szabadító tanítványainak adott megbízása, miszerint szeressék egymást, valamint az, ahogy e tantételt az utolsó vacsora alkalmával megtanította nekik, földi élete utolsó napjainak egyik legmegindítóbb és legszebb eseményei közé tartozik.

Nem egyszerűen csak etikus viselkedésre tanított egy osztályt. Itt az Isten Fia könyörgött az Ő apostolainak, valamint minden tanítványnak, akik Őt követik, hogy emlékezzenek Őrá, és kövessék e legfontosabb tanítását. Az, hogy miként viselkedünk egymással, annak mércéje, hogy mennyire vagyunk hajlandók követni Jézus Krisztust.

Miközben hallgatjuk e konferencia üzeneteit, azok megérintik szívünket, mi pedig eldönjük, és elkötelezzük magunkat, hogy jobbá válunk. Hétfő reggel azonban visszatérünk a munkahelyünkre, az iskolába, a lakóhelyünkre és a sokszor zűrzavaros világ kellős közepébe. A világon sokan vannak olyanok, akik tartanak valakitől, vagy haragszanak egymásra. Bár megértjük ezeket az érzéseket, beszédünkben visszafogottnak, viselkedésünkben pedig tisztelettudónak kell lennünk. Ez különösen igaz a nézeteltérések esetén. A Szabadító azt tanította, hogy még az ellenségeinket is szeretnünk kell.¹³ Az egyháztagok nagy többsége megszívleli ezt a tanácsot. Azonban vannak néhányan, akik úgy érzik, hogy személyes haragjuk, vagy határozott véleményük kifejezése számukra fontosabb, mint úgy viselkedni, ahogy Jézus tette és tanította. Mindegyikőnket egyenként arra buzdítom, hogy ismerje fel: az a mód, mely által ellenvéleményének hangot ad, az lesz az igazi mércéje, hogy kik vagyunk, és vajon igazán követjük-e a Szabadítót. Lehet ellenvéleményt formálni, de ellenszenvesnek lenni már nem helyénvaló. Az erőszak és a rombolás nem oldja meg a nézeteltéréseket. Ha még a legnehezebb körülmények között is szeretetet és tiszteletet tanúsítunk, akkor még inkább hasonlóak leszünk Krisztushoz.

A Szabadítónak a Szentlélekkel kapcsolatos ígérete, melyet az apostoloknak tett, roppant fontos szerepet játszik abban, hogy felismerjük a Szentléleknek, az Istenség harmadik tagjának kimagasló szerepét. A Szentlélek egy lélekszemély, a Vigasztaló, aki bizonyságot tesz az Atyáról és a Fiúról, mindenről kinyilatkoztatja az igazságot és megtisztítja azokat, akik bűnbánatot tartottak, és megkeresztelkedtek. Az ígéret Szent Lelkeként is utalnak rá, és mint ilyen, megerősíti, hogy Isten elfogadja igazlelkű cselekedeteinket, szertartásainkat és szövetségeinket.¹⁴ Azok, akiket az ígéret Szent Lelke pecsétel meg, az Atya összes áldását el fogják nyerni.¹⁵

Egy zajos és ellenkezéssel teli világban élünk, ahol szinte minden egyes órában láthatunk vagy hallhatunk új információkat, zenéket vagy épp teljes badarságokat. Ha rendelkezni akarunk a Szentlélek sugalmazásával, akkor meg kell találnunk a módját, hogy lelassítsunk, elmélkedjünk, imádkozzunk és úgy éljünk, hogy érdemesek legyünk elnyerni az Ő sugalmazásait, és azok szerint cselekedni. Ha hallgatunk a figyelmeztetéseire, elkerüljük a nagyobb hibákat. Egyháztagokként abban a kiváltságban van részünk, hogy egészen a tökéletes napig részesülhessünk az Ő fényében és tudásában.¹⁶

Azok az engesztelő megpróbáltatások, melyeket a Szabadító a Gecsemánéban és a keresztre feszítéskor elszenvedett, hatalmas példák előttünk. Olyan szellemi, fizikai és lelki szenvedéseken ment át, mely túlszárnyalja megértésünk határait. A kertben így imádkozott Atyjához: „Atyám! ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár; mindazonáltal ne úgy legyen a mint én akarom, hanem a mint te.”¹⁷ Tanítványaiként lesznek olyan időszakaink, amikor megpróbálnak, igazságtalanul üldöznek, és méltánytalanul gúnyolnak bennünket, és olyan fizikai és lelki viharokkal nézünk szembe, melyek látszólag elviselhetetlenek számunkra, és megtapasztaljuk a keserű poharakat is, amikor épp azért imádkozunk, hogy azok elmúljanak tőlünk. Az élet viharai senkit sem kerülnek el.

A Szabadító második eljövetelére készülünk. A szentírások világosan megmondják, hogy senki sem tudja, ez mikor fog bekövetkezni. Azt viszont megmondják, hogy az utolsó napokban a keserű poharak közt, melyekkel szembesülnünk kell, lesznek majd „földindulások mindenfel锹⁸, és lesújtanak „a tenger, határaikon túlcsapó hullámai”¹⁹.

A közelmúltban számos helyen történtek pusztító földrengések és szökőárak, többek közt Chilében, Haitin, valamint a Csendes-óceánon. Néhány héttel ezelőtt David H. Burton püspökkel és Tad R. Callister elderrel együtt találkozhattam azokkal a szentekkel, akik elveszítették valamely családtagjukat a Szamoa keleti felére tavaly szeptemberben lesújtó szökőárban. A kápolna zsúfolásig megtelt, a gyűlés pedig nagyon megindító volt. Megerősítettük ezeket a kiváló egyháztagokat abban, hogy Jézus Krisztus engesztelése által újra együtt lehetnek majd elvesztett szeretteikkel.

A cövekelnök, Sonny Purcell, épp kocsiban ült, mikor észrevette a közelgő hatalmas hullámot. Dudálni kezdett, és megállította az iskolába sétáló gyerekeket, figyelmeztetve őket, hogy szaladjanak egy magasabban fekvő és biztonságos helyre, amilyen gyorsan csak tudnak. A gyermekek követték az utasításait. Őrült tempóban vezetett, odaért 4 éves kislányához, betette a kocsiba, majd megpróbálta édesanyját is felvenni. Mielőtt elért volna hozzá, a hatalmas vízfal felkapta a kocsiját, és vagy 100 méterrel odébb sodorta, ahol beszorult egy fa ágai közé. Igyekezett kislányát az autó tetején biztonságba helyezni, majd elúszott, hogy édesanyját is megmentse, aki a házukhoz közel, egy másik fa ágában kapaszkodott meg. Hatalmas erőfeszítések árán visszaúszott vele az autóhoz, ahol biztonságban lehettek. Sokan nem voltak ilyen szerencsések. Nem volt idejük magasabb helyekre, biztonságba jutni. Sokan életüket vesztették, különösen a fiatalok és az idősek.

A szamoai családoknak elmondtuk, hogy az egyháztagok világszerte kifejezték irántuk érzett szeretetüket és aggodalmukat, imádkoztak értük, valamint böjti és emberbaráti felajánlásokat tettek mind az egyháztagok, mind pedig felebarátaik megsegítésére. Ugyanez mondható el a Chilében és Haitin élő szentek és barátaik esetében is. Mindezt azért tesszük, mert Jézus Krisztust követjük.

Amikor a szamoai családokkal találkoztunk, a lelki értelemben vett magasabban fekvő helyekre való feljutás, valamint annak jelentősége, hogy jobb életet éljünk, és ragaszkodjunk a szabadító szertartásokhoz, tökéletesen világos volt. A Szabadító példája és élete arra tanít bennünket, hogy kerüljük a lelki értelemben alacsonyan fekvő utakat, ahol a világ dolgai könnyen úrrá lehetnek rajtunk. Amikor a gyűlés után kezet ráztam az egyháztagokkal, az egyik nőtestvér elmondta, hogy családja még nem volt a templomban, és hogy elveszítették az egyik kislányukat. Könnyes szemmel elmondta, az a céljuk, hogy felkészítsék magukat a templom szent szertartásaira, hogy ezáltal majd örökké együtt lehessenek.

Miközben ennek a nőtestvérnek a szavain és a világ jelenlegi helyzetén elmélkedtem, sürgetőnek éreztem, hogy azt tanácsoljam mindannyiunknak, keressük a templom által biztosított magasabban fekvő helyet és menedéket, melyek örökkévaló védelmet nyújtanak.

1836. április 3-án, húsvét vasárnap, egy héttel a Kirtland templom felszentelése után, a Tizenkettek osztották ki az úrvacsorát az egyháztagoknak. A gyűlés után, melyet egy ünnepélyes és csendes ima követett, a Szabadító dicsőségben megjelent Joseph prófétának és Oliver Cowderynek, majd Mózesen, Illésen és Éliáson keresztül további papsági kulcsokat állított vissza, köztük azt a pecsételő hatalmat, mely a családokat az egész örökkévalóságra egyesíti.²⁰

Ma, ezen a húsvét reggelen, örvendezünk mindabban, amit a Szabadító értünk tett. Ő tette lehetővé, hogy mindannyian elnyerhessük a szabadulást és felmagasztosulást. A szamoai gyermekekhez hasonlóan azonban nekünk is olyan gyorsan kell futnunk, ahogy csak tudunk, hogy feljuthassunk arra a biztonságos és békés helyre, melyet Ő kínál számunkra.

Ennek egyik módja, hogy megszívleljük élő prófétánk, Thomas S. Monson elnök tanításait. Ő kiváló példája egy olyan embernek, aki a Szabadítót követi.

Ezen a dicsőséges húsvét reggelen Eliza R. Snow, a visszaállítás egyik hithű szolgájának becses szavait idézem:

Apostoli tanúságomat teszem, hogy Jézus Krisztus, a világ Szabadítója és Megváltója él. Ő megnyitotta az igaz boldogsághoz vezető utat. Erről teszem tanúságomat Jézus Krisztus nevében, ámen.