Mesélj most Jézusról, kérlek!

Amikor az ember az általános konferencia utolsó ülésén kell, hogy beszédet mondjon, nagyon figyel, azon tűnődve, vajon mikor hangzik el valaki más szájából is az, amit ő szeretne mondani. A témát nem határozzák meg nekünk, és nem hangoljuk össze egymás között, hogy miről fogunk beszélni. Az Úr módja azonban természetesen mindig a legjobb mód. Ő odafigyel az egyénre, és minden egyes beszélő imádságos erőfeszítéseire, és egy kinyilatkoztatásokkal és erővel teli lelki szimfóniát komponál belőlük. Újra ismétlődő témák, alapelvek egymásra épülése, prófétai figyelmeztetések, felemelő ígéretek – az isteni harmónia egy valóságos csodája ez! Bizonyságomat teszem, hogy a konferencián az Úr gondolatait és akaratát hallottuk és éreztük.

Thomas S. Monson elnök a „valaha volt legjobbként”¹ jellemezte a felnövekvő nemzedéket, és azt mondta fiataljainknak: „Dicső időszakban jöttetek erre a földre. Szinte határtalanok a lehetőségeitek.”² De erre is figyelmeztetett: „Zavaros időkben lettünk a földre küldve.”³ „Az engedékenység kora ez, amikor a társadalom egyre szélesebb körben hagyja figyelmen kívül és sérti meg Isten törvényeit.”⁴ Sok olyan dolog vesz körül minket, melyek megpróbálják elterelni a figyelmünket. „Az ellenség… minden lehetséges eszközt bevet, hogy megtévesztésének hálójába csaljon minket.”⁵

A mi karjainkban van a felnövekvő nemzedék. Fontos feladatokkal és hatalmas lelki képességekkel jöttek erre a földre. Nem vehetjük félvállról a felkészítésüket. Szülőkként és tanítókként nem az a feladatunk, hogy megteremtsük lényükben a lelki magot, hanem hogy fellobbantsuk a halandóság előtti hit tüzében már izzóvá lett lelki mag lángját.

Ma délután egy elemis énekben elhangzó gyermeki kérést szeretnék kihangsúlyozni:

A mai világban minden gyermeknek, minden fiatal férfinak és minden fiatal nőnek saját magának kell megtapasztalnia az igazsághoz való megtérést. Mindenkinek szüksége van a saját világosságára, szülőktől, ifjúsági vezetőktől és támaszt nyújtó barátoktól független, saját, az Úr Jézus Krisztusba vetett „állhatatos és rendíthetetlen” hitre.

A Jézusról szóló történetek úgy lobbantják lángra gyermekeink szívében a hit lángját, mint a feltámadó szél az izzó parazsat. Jézus azt mondta: „Én vagyok az út, az igazság és az élet”.⁸ A Jézusról szóló újra és újra elmondott történetek elvezetnek az Úr Jézus Krisztusba vetett hitre, és megerősítik a bizonyság alapzatát. Adhatunk-e ennél értékesebb ajándékot a gyermekeinknek?

Vajon Jézus Krisztus élete és tanításai el lettek-e ültetve gyermekeink elméjében és lelkében? Eszükbe jut-e a Szabadító élete, amikor azon gondolkoznak, hogy mihez kezdjenek a saját életükkel? Az előttük álló években ez egyre fontosabbá válik majd.

Vajon gyermekeink elképzelték-e a halandó élet előtti tanácsot⁹, ahol Jézus – mindenek közt a legnagyobb – kijelentette: „Itt vagyok, küldj engem”¹⁰? Úgy tekintenek-e saját szolgálatkészségükre, hogy az Ő példáját követik?

Eszükbe jut-e születésének szerény körülménye?¹¹ A világ Szabadítója, amint a jászolban fekszik?¹² Ez segít-e tisztán látniuk az anyagi javak fontosságával kapcsolatban?

Tudják-e, hogy Jézus gyakran tanította: „Kérjetek… és adatik nektek”?¹³ Vajon gyermekeinknek eszükbe jutnak-e az Ő hálát adó¹⁴ és az Atyához könyörgő¹⁵ imái, amikor saját gondjaikkal letérdelve fohászkodni kezdenek?

Meséltünk-e nekik Jézus gyermekek iránti szeretetéről, hogy a karjába vette őket, hogy imádkozott értük és könnyezett?¹⁶ Tudják-e a gyermekeink, hogy Jézus „tárt karokkal áll”¹⁷, hogy befogadja őket?

Amikor a böjt törvényére tanítjuk őket, akkor vajon erőt merítenek-e a Jézus böjtöléséről¹⁸ szóló történetből?

Saját magányukban a gyermekeink vajon tudják-e, milyen magányt érzett a Szabadító, amikor a barátai hátat fordítottak neki, Ő pedig azt kérdezte az apostolaitól: „Vajjon ti is el akartok-é menni?”¹⁹

Érezték-e már gyermekeink a Szabadító csodatételeinek hatalmát? Jézus meggyógyította a leprásokat²⁰, és visszaadta a vakok²¹ látását. Ötezer embert vendégelt meg²², lecsendesítette a tengert²³, Lázárt pedig feltámasztotta a halálból²⁴. Vajon hiszik-e a gyermekeink, hogy „hit által történnek a csodák”²⁵, és imádkoznak-e a saját életükben történő csodákért?

Bátorságot merítenek-e gyermekeink a Szabadító azon szavaiból, melyeket a zsinagóga vezetőjéhez intézett, miszerint: „Ne félj, csak higyj”²⁶?

Ismerik-e gyermekeink az Ő tökéletes életét²⁷, önzetlen szolgálatát, elárulását és kegyetlen keresztre feszítését²⁸? Bizonyságot tettünk-e nekik az Ő feltámadásának bizonyosságáról²⁹, az amerikai kontinensen élő nefitáknál tett látogatásáról³⁰, valamint arról, hogy a szent ligetben megjelent Joseph Smith prófétának³¹?

Várják-e fenséges visszatértét, amikor minden a helyére kerül, és minden térd meghajol és minden nyelv megvallja, hogy Jézus a Krisztus?³²

Mondják-e nekünk gyermekeink: „Mesélj most Jézusról, kérlek, úgy szeretném!”³³

A fiatalokhoz és a gyermekekhez szólva azt mondom: igyekezzetek megfelelni a rátok váró fontos feladataitoknak és a bennetek rejlő nagyszerű lelki képességeiteknek. Arra törekedve, hogy még többet megtudjatok Jézusról, nyissátok ki a szentírásokat. Elolvashatjátok mondjuk még egyszer János könyvét, majd beszélgethettek róla a szüleitekkel, a tanítóitokkal és egymással.

Az apáknak és anyáknak, a nagyszülőknek és mindazoknak, akiknek nincsenek ugyan saját gyermekeik, de szeretettel táplálják a gyermekeket és a fiatalokat, azt tanácsolom, hogy beszéljenek gyakrabban Jézus Krisztusról. Hatalmas lelki erő van az Ő szent nevében. „…nem adatik más név, sem valamely más út… mely által szabadulás jöhetne az emberek gyermekeihez, csakis Krisztus nevében és azáltal.”³⁴

Azoknak az édesanyáknak, akik apa nélküli otthonban nevelik gyermekeiket, megígérem, hogy érezni fogják a menny áldó hatalmát, amikor Jézus Krisztusról mesélnek.

Férje halála után Stella Oaks nőtestvér egyedülálló anyaként nevelte fel három kisgyermekét (köztük Dallin H. Oaks eldert³⁵). Azt mondta egyszer: „Tudtam, hogy az Úr szeret engem, és képessé tesz a feladatra. Éreztem, hogy szeretete átkarol, …és tudtam, hogy támogatni fog bennünket a támadások ellenére.”³⁶

Különleges kéréssel fordulok az apákhoz: vállaljatok jelentős részt abban, hogy a Szabadítóról beszélgettek a gyermekeitekkel. Szükségük van rá, hogy az édesanyjuk mellett ti is kifejezzétek nekik a hiteteket.

Bár lehetnek olyan alkalmak, amikor valamelyik gyermek nem igazán hívő szívvel figyel rátok, a Jézusról mondott bizonyságotok ott marad majd az elméjében és a szívében. Emlékeztek az egykor rossz utat választó Alma történetére? Visszatérve azt mondta:

„…emlékeztem, hogy hallottam atyámat… Jézus Krisztus… eljövetelé[ről beszélni, aki] engesztelést hoz… a világ bűneiért.

…amint elmém elkapta ezt a gondolatot, így kiáltottam fel a szívemben: Ó Jézus, Isten Fia, irgalmazz nekem”.³⁷

Ha valamelyik gyermek nem figyel, ne keseredjetek el! Az idő és az igazság a ti oldalatokon áll. A megfelelő pillanatban úgy térnek majd vissza hozzájuk a szavaitok, mintha egyenesen a mennyből érkeznének. Bizonyságotok soha nem távozik el a gyermekeitektől.

Amikor az autóban, a buszon, a vacsoraasztalnál, az ima közben, a szentírás-tanulmányozás alatt vagy a késő esti beszélgetések során tisztelettudóan beszéltek a Szabadítóról, szavaitokat az Úr Lelke fogja kísérni.³⁸

És ha minden tőletek telhetőt megtesztek, akkor majd Jézus tanúbizonysága gyengéden megpihen gyermekeitek szívén. Alázatos imában Mennyei Atyjukhoz fordulnak, és a Szentlélek hatalma által érezni fogják az Ő hatását. A Jézus Krisztusba vetett saját, erősebb hitük pedig felkészíti őket azokra a kihívásokra, amelyekkel minden bizonnyal szembesülniük kell.³⁹

Bill Forresttel és Debbie Hutchings-szal akkor találkoztam, amikor még a Brigham Young Egyetemen tanultunk. Bill akkor tért vissza a missziójából. Debbie-vel egymásba szerettek, és házasságot kötöttek a Kaliforniai Oakland templomban. Az arizonai Mesában telepedtek le, öt fiuk és két leányuk született. Bill és Debbie arra tanították a gyermekeiket, hogy úgy szeressék az Úr Jézus Krisztust, ahogyan ők szeretik. Fiuk, Daniel Forrest elder, aki jelenleg a Mexikói Oaxaca Misszióban szolgál, azt mondta: „Kivétel nélkül minden reggel, iskola előtt leültünk az asztalhoz, hogy olvassuk a szentírásokat, és beszélgessünk róluk.”

Leányuk, Kara, aki már házas és két gyermek édesanyja, még mindig élénken emlékszik, amikor középiskolás korában apja gyakran elvitte kocsival a kora reggeli tevékenységeire. Azt mondta: „Apa szeretett kívülről megtanulni szentírásokat és más verseket, [és e kora reggeli autóutak alkalmával] együtt gyakoroltuk ezeket.” Az egyik kedvenc szentírása ez volt: „…emlékezzetek, emlékezzetek rá, hogy Megváltónk sziklájára, aki Krisztus, Isten Fia, arra kell építenetek az alapotokat; hogy amikor az ördög elküldi erős szeleit, …akkor nem lesz hatalma felettetek, hogy lehurcoljon…, mert [a sziklára] …építettetek.”⁴⁰

A 2000. év húsvét vasárnapja előtti pénteken, pontosan tíz évvel ezelőtt, Bill Forrest az Estate Groves Egyházközség püspökeként szolgált Arizonában. Munkába menet mindössze másfél kilométerre az otthonától egy nagy, sóderszállító teherautó beleütközött a kocsijába. Debbie és a gyermekek nem sokkal Bill után hajtottak el, és teljesen váratlanul a tragédia helyszínén találták magukat. Bill nem élte túl a balesetet. A szeretett férj és apa halhatatlan lelke hirtelen hazavitetett Ahhoz, aki legyőzte a halált – Isten Fiához, akinek dicső feltámadását együtt ünnepelték volna annak a húsvétnak a vasárnapján.

Honnan merítette a kellő erőt Debbie és hét gyermeke (akik közül a legkisebb mindössze öt éves volt)? Kara, aki apja halálakor tizenöt éves volt, nemrég azt mondta nekem: „Hálás vagyok [édesanyámnak és édesapámnak] azért, ahogyan [a Szabadítóról] tanítottak engem. Kinyitották velem a szentírásokat, együtt imádkoztak velem, és példát adtak nekem a [Szabadító] jószívűségére, szeretetére és türelmére. […] A húsvét minden évben gyengéd érzéseket ébreszt bennem, amikor átgondolom Szabadítónk életét, küldetését és feltámadását, és földi apám életét is felidézem.”

Daniel Forrest elder azt mondta: „Tíz éves voltam, amikor apám meghalt. Nehéz időszak volt. […] Édesanyám azonban mindig is a Szabadító tanításait példázta. Magammal hordom édesapám névtábláját, melyet a Spanyolországban töltött missziója idején viselt. Apámnak ezt a két idézetét szeretem a legjobban: »Ketten bármit megtehetnek, ha egyikük az Úr«, és hogy a »Szabadítóra kell építenünk, különben elbukunk.«”

A Forrest gyermekek szívét betölti a Jézus Krisztusba vetett hit. Ezen a húsvét hétvégén, 10 évvel édesapjuk halála után, még mindig mélységesen hiányolják őt, azonban a halál fullánkja Krisztusban felemésztődik.⁴¹ Tudják, hogy a Szabadító felbecsülhetetlen ajándéka folytán újra együtt lehetnek majd földi édesapjukkal és a Mennyei Atyjukkal.

Mesélj most Jézusról, kérlek!

Nemsokára Isten prófétáját halljuk. Az Úr azt mondta prófétájáról: „…szavát úgy fogadjátok, mintha az én számból eredne.”⁴² Tanúbizonyságot teszek arról, hogy Thomas S. Monson elnök az Úr szószólója a földön.

Tanúbizonyságot teszek arról, hogy Jézus a Krisztus, az egész emberiség Szabadítója. Élete, engesztelése, feltámadása és várva várt visszatérése olyan biztos, akár a felkelő nap. Mindörökké dicsérjük az Ő nevét!⁴³ Jézus Krisztus szent nevében, ámen.