Isten iránti kötelességünk: a szülők és vezetők küldetése a felnövekvő nemzedék életében

Ma este ösztönzést szeretnék adni a szülőknek és mindazoknak, akiket arra hívtak el, hogy a világ fiataljait vezessék és szolgálják. Az Úr kijelentette Joseph Smithnek, hogy „elkerülhetetlen kötelesség ez, amellyel a felnövekvő nemzedéknek tartozunk” (T&Sz 123:11).

Életem során apaként és nagyapaként is eltűnődtem azon a kérdésen, hogy mi is az én Isteni iránti kötelességem a fiatalokkal kapcsolatban. Szeretnék most megosztani néhány dolgot, melyeket a személyes elmélkedés és bizonyság által megtanultam.

Isten iránti kötelességünk teljesítése szülőkként és vezetőkként mindannyiunk számára a példamutatás általi vezetéssel kezdődik – azzal, hogy otthon következetesen és szorgalmasan az evangélium tantételei szerint élünk. Ehhez mindennapi elhatározásra és szorgalomra van szükség.

Semmi sem helyettesítheti a fiatalok esetében azt, hogy láthatják, miként éljük meg az evangéliumot a mindennapjaink során. A kétezer ifjú harcosnak sem kellett azon tűnődniük, hogy szüleik vajon miben hisznek. Ezt mondták: „Mi nem kételkedünk abban, hogy anyáink tudták ezt” (Alma 56:47–48). A mi gyermekeink vajon tudják, amit mi tudunk?

Van egy fiúunokám, aki egyszer megkért, hogy menjek el vele megnézni egy népszerű, ámde nem helyénvaló filmet. Azt mondtam neki, hogy nem vagyok elég idős ahhoz, hogy megnézhessem azt a filmet. Kissé összezavarodott, míg nagyanyja el nem magyarázta neki, hogy a korhatár szerinti besorolás nem vonatkozik a nagypapára. Mikor visszajött hozzám, azt mondta: „Most már értem, nagypapa. Te soha nem leszel elég idős, hogy megnézhesd ezt a filmet, ugye?” És igaza volt.

Amellett, hogy utat mutatunk a fiataloknak a példánk segítségével, azáltal is vezetjük őket, hogy megértjük szívük érzéseit, és mellettük haladunk az evangélium ösvényén. Ahhoz, hogy igazán megértsük a szívüket, többet kell tennünk annál, hogy csupán egy helyen vagyunk velük, vagy hogy közösen veszünk részt a családi, illetve egyházi tevékenységeken. Meg kell terveznünk és ki kell használnunk azokat a tanítási lehetőségeket, melyek mély és tartós hatást gyakorolnak az elméjükre és szívükre.

Az egyházi vezetők például rendszeresen terveznek papsági tevékenységeket, cserkészösszejöveteleket és táborozásokat, de ezek a tevékenységek vajon mindig betöltik a legfontosabb céljukat? Megtanultam, hogy egy papsági vagy cserkészprogramot nem az tesz igazán jelentőssé egy fiú számára, ha elnyer egy érmet, hanem az, ha lehetősége adódik leülni és elbeszélgetni egy vezetővel, aki érdeklődést mutat az élete iránt.

Anyák és apák, hasonlóan van ez a ti esetetekben is – miközben a gyermekeket elviszitek az iskolába vagy a különböző tevékenységekre, vajon kihasználjátok-e az időt, hogy beszélgessetek velük a reményeikről, a félelmeikről és az örömeikről? Szakítotok-e időt arra, hogy kivetessétek velük a fülükből az Mp3 lejátszó vagy más készülékek fülhallgatóját, hogy hallhassanak benneteket, és érezzék, hogy szeretitek őket? Minél tovább élek, annál jobban látom, hogy a fiatalon átélt tanítási pillanatok – különösen azok, melyekben a szüleim részesítettek – alakították leginkább az életemet, és tettek azzá, aki most vagyok.

Nem lehet túlbecsülni azt a hatást, melyet azok a szülők gyakorolnak, akik ismerik gyermekeik szívét. Kutatások bizonyítják, hogy az élet legfontosabb átmeneti időszakaiban – mint például azokban, amikor a fiatalok leginkább ki vannak téve az egyháztól való elsodródás veszélyének – a legnagyobb hatást nem egy püspökkel vagy egy másik vezetővel tartott interjú gyakorolja, hanem a szülőkkel való rendszeres, együttérző, barátságos és törődést mutató párbeszéd.

Ezt észben tartva, ott van-e az egész család, amikor leülünk a vacsoraasztalhoz? Emlékszem, amikor fiatal férfiként vacsoraidő alatt is inkább baseballoztam volna. „Az én részem csak tedd a sütőbe” – mondtam édesanyámnak. Ő pedig így válaszolt: „Robert, nagyon szeretném, ha a vacsora idejére tartanál egy kis szünetet, hazajönnél, és velünk ennél. Utána majd visszamehetsz baseballozni egészen sötétedésig.” Megtanította nekünk, hogy a családi étkezésekkor nem az ételen van a fő hangsúly, hanem a családi beszélgetésen, mely a lelkünket táplálja. Édesanyám megtanította, hogy a legnagyobb szeretetet otthonunkban tapasztalhatjuk meg.

Mivel a fiatalokkal való kapcsolatunk valóban megérinti a szívüket, úgy kell odafigyelnünk rájuk, mint ahogy egy bizalmunkra számot tartó felnőtt kollégánkra vagy egy közeli barátunkra figyelnénk. Az a legfontosabb, hogy kérdéseket tegyünk fel nekik, hagyjuk őket beszélni, és hajlandók legyünk meghallgatni őket – igen, csak hallgatni és hallgatni – és odafigyelni a lelki füleinkkel is. Sok évvel ezelőtt egyszer épp újságot olvastam, amikor az egyik kisunokám odaült mellém. Olvasás közben nagy örömmel töltött el, hogy hallhattam édes kis hangját a háttérben csiripelni. Képzelhetitek, mennyire meglepődtem, amikor néhány pillanattal később befurakodott az újságom elé. Keze közé fogta az arcomat, orrát odanyomta az enyémhez, és megkérdezte: „Nagypapa! Ott vagy benn?”

Anya, apa, itt vagytok? Nagypapa, nagymama, itt vagytok? Az itt alatt azt értem, hogy ismeritek-e fiataljaitok szívét, és kapcsolatban vagytok-e velük? A kapcsolatteremtés pedig nemcsak a beszélgetést jelenti, hanem azt is, hogy együtt csináltok dolgokat.

Nemrégiben hallottam egy anya beszámolóját arról, hogy miként segített az első három lányának teljesíteni a Személyes fejlődés programjának követelményeit azáltal, hogy megtette, amit elvártak tőle: tudott mindenről, amiről csak kellett, és aláírásával igazolta a teljesítéseket. Majd meghatódva, könnyek közt hozzátette: „Nem olyan régóta a negyedik lányommal tulajdonképpen már együtt végzem az egyes feladatokat. Igen nagy változást hozott az életünkbe és a köztünk lévő kapcsolatba. De mily nagy szomorúságot érzek, amikor rájövök, hogy mi mindent vesztettem el azzal, hogy a többi lányomnál nem így tettem.” A legszomorúbb szavak, mely szánkat és tollunkat elhagyják ezek: „Lehetett volna…”¹

Az egyház felnőtt tagjainak tudniuk kell, hogy a Személyes fejlődés és az Isten iránti kötelesség programok követelményei nem csupán egy hosszú lista, mely kipipálandó feladatokból áll. Személyes célokat tartalmaznak, melyeket minden egyes fiatal férfi és nő azért tűz ki, hogy az segítsen nekik érdemessé válni a templomi szertartások elnyerésére, a missziós szolgálatra, arra hogy örökkévaló házasságot kössenek, és hogy elnyerjék a felmagasztosulást. De ne feledjük el: ha a fiatal férfiak és fiatal nők ezeket a célokat egyedül próbálják elérni, az nagy veszteséghez és tragédiához vezetne!

Apák, anyák, és ti, akik a fiatalok vezetői vagytok, arra biztatunk benneteket, hogy vegyetek részt gyermekeitek és fiataljaitok Személyes fejlődés és Isten iránti kötelesség programjaiban. Ezáltal nemcsak ők, de ti magatok is növekedni fogtok. Ami pedig ugyanilyen fontos: e közös gyarapodásra a hit és barátság kötelékében kerül majd sor, mely hozzájárul egymás erősítéséhez, és ahhoz, hogy örökké az evangélium ösvényén maradjatok, és valóban örökkévaló család legyetek.

Az Isten iránti szülői kötelességünk betöltésének ugyanilyen fontos része az is, hogy tanítsuk gyermekeinknek az evangéliumot, és felkészítsük őket, hogy teljes részt vállaljanak a Szabadító visszaállított egyházában folyó munkában. Emlékezzünk Benjámin király népének példájára. Tanításai által sok felnőtt megtapasztalta a hatalmas szívbéli változást (lásd Móziás 5:2). De aztán azt mondja, „sokan voltak a felnövekvő nemzedékből, akik nem voltak képesek Benjámin király szavainak megértésére, mert kisgyermekek voltak abban az időben, amikor szólt a népéhez; és nem hitt[ek], …és szívük megkeményedett” (Móziás 26:1, 3).

Sürgetően fontos kötelességünk segítenünk a fiataloknak, hogy igazán személyes módon értsék az evangéliumot és higgyenek abban. Taníthatjuk őket, hogy miként járjanak a világosságban, de a világosságot nem lehet kölcsönkérni. Azt maguknak kell kiérdemelni. Saját bizonyságuk fényét közvetlenül a lelki világosság forrástól – magától Istentől kell megszerezniük, ima, tanulmányozás és elmélkedés által. Meg kell érteniük, hogy kik ők, és hogy Mennyei Atyánk mit szeretne, hogy kivé váljanak. Hogyan segíthetünk nekik?

Amikor családi estet, családi tanácsot vagy tartalmas evangéliumi beszélgetést tartunk gyermekeinkkel, a szemükbe nézhetünk, és elmondhatjuk nekik, hogy szeretjük őket, és hogy Mennyei Atyánk is szereti őket. Ezekben a szent pillanatokban segíthetünk nekik, hogy szívük mélyén is megértsék, kik ők, és milyen szerencsések, hogy erre a földre és a mi otthonunkba jöhettek, hogy részesülhetnek azon szövetségekben, melyeket a templomban kötünk, hogy örökkévaló család legyünk. Minden tevékenység vagy párbeszéd során az evangélium tantételeit és áldásait mutatjuk be.

Ezekben a veszedelmes időkben a fiataljainknak nem elég csupán tudni. Cselekedniük is kell. A szertartásokban, a kvórumokban és segédszervezetekben, a sugalmazott programokon, valamint a megerősítő tevékenységeken való odaadó részvétel segít fiataljainknak magukra ölteni Isten teljes fegyverzetét. Segíteni fogunk nekik felvenni ezt a fegyverzetet, hogy ellen tudjanak állni a gonosz tüzes nyilainak? Ahhoz, hogy képesek legyenek valóban az Úr útját választani, azt ismerniük is kell. Ahhoz pedig, hogy ismerjék az Ő útját, tanítanunk és vezetnünk kell őket, hogy miként vállaljanak részt, és miként cselekedjenek.

A legnagyszerűbb misszionáriusi munka, amit valaha is végezni fogunk, a saját otthonunkban fog megtörténni. Otthonaink, kvórumaink és osztályaink a missziós területünk részét képezik. Gyermekeink és unokáink a legfontosabb érdeklődőink.

A legnagyobb családtörténeti munka, melyet végezni fogunk, a saját otthonunkban történik. A felnövekvő nemzedékben a gyermekeink lelki felkészítése az, ami engedelmességük által nemzedékeken át biztosítani fogja családjaink örökkévaló fennmaradását és folytatódását.

A legnagyobb megmentő és aktiválási munka a saját otthonunkban történik majd. Ha a családotokban valaki idegen utakon kóborol, megmentők vagytok, akik az egyház valaha ismert legnagyobb mentőakciójában vesznek részt. Személyes tapasztalatom által teszem bizonyságomat arról, hogy nem vallunk kudarcot, csak ha feladjuk. Soha sincs túl korán vagy túl későn, hogy elkezdjük. Ne aggódjatok amiatt, ami a múltban történt. Emeljétek fel a telefont! Írjatok egy üzenetet! Látogassátok meg őket! Buzdítsátok őket, hogy jöjjenek haza! Ne féljetek, és ne legyetek zavarban! A ti gyermeketek Mennyei Atyánk gyermeke. Az Ő munkáját végzitek. Ő megígérte, hogy összegyűjti gyermekeit, és Ő ott van veletek.

A legnagyobb hitre otthonunkon belül fogunk szert tenni, miközben erősek maradunk a szülői lét megpróbáltatásaiban. Monson elnök nemrég ezt mondta néhány édesanyának: „Néha túl gyorsan ítéljük meg sikereink és kudarcaink hatását.” Ehhez hadd adjak annyit hozzá, hogy a ma próbatételeit ne tekintsétek öröknek. Mennyei Atyánk hosszútávon végzi be az Ő munkáját. „…sok minden rejtőzik a jövőben” – mondta Joseph Smith próféta. „Ezért, …tegyük meg jókedvvel mindazon dolgokat, amikre erőnkből telik; aztán pedig hadd álljunk mozdulatlanul, a legteljesebb bizonyossággal, hogy meglássuk Isten szabadítását, és az ő karjának felfedését” (T&Sz 123:15, 17).

Ezen a húsvét vasárnapon remélem, lesz lehetőségünk megosztani a bizonyságunkat arról, hogy tudjuk, Isten él, és hogy Jézus a Krisztus. Remélem, úgy tudunk bizonyságot tenni, hogy gyermekeink tudni fogják, hol van a szívünk, és hogy szeretjük őket. A legnagyobb szeretet és tanítás a saját otthonunkban történik majd.

Azt kérem, hogy az Úr áldása legyen a szülőkön és azokon a fiatalokon, akik hithű családokban nevelkednek, hogy megértsék, mekkora öröm egy olyan otthonban és családban lenni, ahol szeretik, irányítják és vezetik őket. Imádkozom, hogy örökkévaló családjaink lehessenek, és örökké együtt lehessünk az Atyaisten és az Ő Fia, Jézus Krisztus jelenlétében.

Különleges tanúságomat teszem arról, hogy Jézus Krisztus él. Ő az elveszett bárányok pásztora, a zátonyra futott lélek megmentője, a megsebzett szív gyógyítója és az egész emberiség reménye. Mivel Ő a mi Mesterünk, így hát Őbelé vetett hittel, meggyőződve az irántunk való örök szeretetéről, teljesítsük Isten iránti kötelességünket. Ezért imádkozom, Jézus Krisztus nevében, ámen.