Anya mondta

Az Úr elsősorban a szülőket bízta meg gyermekeik lelki táplálásának felelősségével. Időnként ez a felelősség egyedülálló szülőkre hárul. Az én édesanyám viszonylag fiatal volt, amikor édesapám meghalt, egyedül hagyva őt négy gyermekkel. Azonban hittel és bátorsággal nézett szembe a nehézségekkel, és megígérte nekünk, hogy ha az igazság ösvényén maradunk, akkor a kezdetnél jobb lesz a vége. A Mormon könyve-beli más bátor édesanyák gyermekeihez hasonlóan „mi nem kételked[tünk] abban, hogy [anyánk tudta] ezt” (Alma 56:48). Testvéreim, magam is megtapasztaltam, milyen nagy hatással vannak ránk az édesanyák.

Jó barátom, Don Pearson mesélt valamit, ami nagyszerűen rámutat erre a befolyásra. Egyik este négyéves fia arra kérte, hogy olvasson neki egy mesét. Eric a kedvenc könyvét választotta: Paddy malac kalandjai a léghajón. A történet egy olyan családról szól, mely a tenger szigetein él, és léghajóval utaznak egyik szigetről a másikra. A könyvben azonban csak képek voltak, így hát Pearson testvérnek kellett kitalálnia hozzá a mesét.

„Paddy a léghajón van. Most leszáll az egyik szigetre. A léghajóból kidob egy zsineget.”

Eric megállította. „Apa, az nem zsineg – mondta. – Az egy kötél.”

Pearson testvér előbb Ericre pillantott, majd a képeskönyvre, aztán folytatta: „Paddy kiszáll a léghajóból, és lemászik a fán. Jaj, ne! A kabátja beleakadt egy ágba!”

Eric ismét megállította. „Apa, az nem a kabátja. Az a dzsekije.”

Ezen a ponton Pearson testvért már furdalta a kíváncsiság. Így szólt: „Eric, a könyvben nincsenek szavak, csak képek. Miért ragaszkodsz hozzá, hogy az egy dzseki?”

Eric azt felelte: „Mert anya úgy mondta.”

Édesapja becsukta a könyvet, és azt kérdezte: „Eric, szerinted kié a házban az utolsó szó, kié is a végső felhatalmazás?”

Ez alkalommal Eric jól átgondolta a választ, majd azt mondta: „A tiéd, apa.”

Pearson testvér a fiára mosolygott. Kiváló válasz! Honnan tudod?”

Mire Eric rávágta: „Anya mondta.”

James E. Faust elnök szavait idézve: „Nincs a világban nagyobb jó az anyaságnál. Fel sem mérhető, hogy az anyák mekkora hatást gyakorolnak gyermekeik életére (“Fathers, Mothers, Marriage,” Liahona, Aug. 2004, 3).

Úgy tűnik, hogy Isten tervének megfelelően a gondoskodás a nők egyik lelki öröksége. A leányaimon is észrevettem már ezt, és most a lányunokáimon is látom – mielőtt még járni tudnának, már magukkal akarják vinni a babájukat, és gondoskodni akarnak róla.

Mivel földműveléssel és állattartással foglalkozom, az első sorban kapok helyet annak megfigyelésekor, hogy miként mutatkozik meg a természetben az anyai ösztön. Tavasszal a teheneket és borjaikat felvisszük az idahói Snake-folyóhoz, ahol körülbelül egy hónapig a hegyek lábánál legelésznek. Aztán összetereljük, és lehozzuk őket a karámba vezető úton. Onnan teherautókon átvisszük őket a montanai nyári legelőre.

Az egyik különösen forró tavaszi napon, miközben a csorda a karám felé haladt a poros úton, én a csorda mögött lovagoltam, hogy segítsek a terelésben. Az volt a feladatom, hogy figyeljek az útról letévedő borjakra. Lassan mozogtak, így volt időm gondolkozni.

A nagy meleg miatt a fiatal borjak beszökdöstek a fák közé, hogy árnyékot találjanak. Gondolataim az egyház fiataljaira terelődtek, akik időnként letérnek az egyenes és keskeny ösvényről. Azok is eszembe jutottak, akik elhagyták az egyházat, vagy akik esetleg úgy érzik, hogy az egyház hagyta el a szívüket, miközben pedig valami elterelte a figyelmüket. Az jutott eszembe, hogy a figyelemelterelés eszközének nem kell gonosznak lennie ahhoz, hogy hatékony legyen – lehet csupán egy árnyékot adó fa is.

Amikor már órák óta a tévelygő borjakat tereltem vissza az útra, és csorgott az arcomról a verejték, megelégelve a dolgot odakiáltottam a borjaknak: „Csak kövessétek az édesanyátokat! Ők tudják, hova mennek. Már jártak erre.” Az édesanyák tudták, hogy bár az út meleg és poros, a kezdetnél jobb lesz a vége.

Miközben betereltük a csordát a karámba, észrevettük, hogy három tehén idegesen járkál a kapunál. Nem találták a borjaikat, és úgy látszott, érzik, hogy valahol lemaradtak az úton. Az egyik fiú megkérdezte, mit tegyünk, mire azt mondtam: „Szerintem tudom, hol vannak azok a borjak. Menjünk vissza úgy fél kilométert. Van arra egy cserjés. Biztos vagyok benne, hogy ott lesznek.”

Úgy is volt, ahogy gyanítottuk, az elveszett borjak az árnyékban szundikáltak. Közeledtünkre felriadtak, és nem hagyták, hogy tereljük őket. Azért ijedtek meg, mert mi nem az édesanyáik voltunk. Minél inkább igyekeztünk a karám felé terelni őket, annál inkább megmakacsolták magukat, mígnem végül azt mondtam a fiúknak: „Sajnálom. Tudhattam volna. Menjünk vissza, és engedjük ki a karámból az édesanyáikat. A tehenek idejönnek, összegyűjtik a borjaikat, és a borjak követni fogják őket.” Igazam volt. A tehenek pontosan tudták, hol találják meg a borjaikat, és visszavezették őket a karámba, ahogyan arra számítottam.

Testvérek, egy olyan világban, ahol mindenkinek önrendelkezése van, szeretteink közül néhányan talán egy időre eltévelyednek. De soha nem adhatjuk fel. Mindig vissza kell mennünk értük – soha nem szabad abbahagynunk a próbálkozást. Prófétánk, Thomas S. Monson elnök kérést intézett hozzánk, hogy mentsük meg azon szeretteinket, akik talán elvesztek (lásd például Álljatok kijelölt helyeteken! Liahóna, 2003. máj. 54–57.). A papsági vezetők segítségével a szülőknek továbbra is vissza kell menniük és meg kell keresniük az elveszetteiket, biztosítva őket arról, hogy mindig lesz „otthonuk”, ahol a család és az egyház várja a visszatértüket. Soha nem tudhatjuk, mikor fordul meg a szív. Soha nem tudhatjuk, mikor gyengíti el és fárasztja ki a világ a lelket. Ennek bekövetkeztével gyermekeink először majdnem mindig az édesanyjukhoz fordulnak, akinek érzelmeit jól tükrözi Elizabeth Akers Allen egyik verse:

Talán azért reagálunk oly egyetemes módon édesanyánk szeretetére, mert az Szabadítónk szeretetét példázza. Joseph F. Smith elnök szavai szerint: „Az igaz anyai szeretet jobban hasonlít Isten szeretetére, mint bármilyen más szeretet” (“The Love of Mother,” Improvement Era, Jan. 1910, 278).

Mint mindenben, a Szabadító a földi édesanyja iránti szeretetében is tökéletes példát mutatott. Halandó élete utolsó, legfontosabb perceiben is – a Gecsemáné gyötrelmei, a színlelt bíráskodás, a töviskorona és a súlyos kereszt után, amelyhez oly brutálisan odaszögezték – Jézus a keresztről letekintve édesanyját, Máriát látta, aki eljött, hogy a Fiával legyen. Szeretetének halála előtti utolsó tetteként meg akart győződni róla, hogy gondoskodni fognak az édesanyjáról, ezért így szólt tanítványához: „Ímhol a te anyád!” És a tanítvány ettől fogva az otthonába vette. A szentírás szerint Jézus ekkor már tudta, hogy „immár minden elvégeztetett”, lehajtotta a fejét, és meghalt (lásd János 19:27–28, 30).

Ma előttetek állva tanúbizonyságot teszek arról, hogy Jézus Krisztus valóban a világ Szabadítója és Megváltója. Ez az Ő egyháza – Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza. Mennyei Atyánk azt akarja, hogy minden gyermeke visszatérjen Hozzá. Ezt minden kétséget kizáróan tudom, mert a Szentlélek tanúskodik a szívemnek. Nem mindig tudtam – fiatalabb koromban a szüleim tanúbizonyságára kellett hagyatkoznom. Édesanyám biztosított róla, hogy ha az igazság ösvényén maradok, még akkor is, ha meleg és poros az út, és akkor is, ha lenne, ami eltérítsen, a kezdetnél jobb lesz a vége. Örökké hálás leszek azért, hogy „anya mondta”. Jézus Krisztus nevében, ámen.