Fordulj az Úrhoz!

Sok évvel ezelőtt egy olyan szívfájdalomnak voltam tanúja, mely tragédiába torkollott. Egy fiatal pár első gyermekük születésére készülődött. Életük megtelt várakozással és izgalommal e hatalmas esemény kapcsán. A szülés közben azonban komplikációk adódtak, és az újszülött életét vesztette. A szívfájdalom gyászba, a gyász haragba, a harag hibáztatásba, a hibáztatás pedig bosszúállásba torkollott az orvos ellen, akit teljes mértékben felelősnek tartottak a történtekért. A szülők és a család többi tagja is minden erejükkel azon voltak, hogy lerombolják az orvos hírnevét, és gátat vessenek további pályafutásának. Miközben a hetekig és hónapokig tartó elkeseredettség teljesen felőrölte a családot, haragjukat az Úrra is kiterjesztették. „Hogyan engedhette, hogy ilyen szörnyűség történjen?” Visszautasították az egyházi vezetők és az egyháztagok ismételt erőfeszítéseit, hogy lelki és érzelmi vigaszt nyújtsanak nekik, idővel pedig teljesen megszakították a kapcsolatot az egyházzal. Ez a folyamat mostanra már négy generációra van hatással. Ott, ahol egyszer hit és odaadás volt az Úr és az Ő egyháza iránt, hosszú évtizedekre megszűnt minden lelki tevékenység a család tagjainak életében.

Az élet legnehezebb helyzeteiben a békének gyakran csupán egyetlen forrása van. Ez pedig a Béke Hercege, Jézus Krisztus kegyelemmel teljes hívása: „Jőjjetek én hozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket” (Máté 11:28). Továbbá pedig ezt ígéri: „…az én békességemet adom néktek: nem úgy adom én néktek, a mint a világ adja” (János 14:27).

Apai nagyszüleimnek két gyermeke volt: egy fiú (az édesapám) és egy leány. Apám, a misszionáriusi és katonai szolgálatát Hawaii szigetén töltötte, ahová 1946-ban visszatért, hogy szakmát szerezzen, és családot alapítson. Szülei és nővére Salt Lake Cityben laktak. Húga 1946-ban férjhez ment, négy évvel később pedig gyermeket várt. Valami különleges légkör lengi körül azokat a szülőket, akik leányuk (ebben az esetben pedig egyetlen lányuk) első gyermekének születését várják. Senki sem tudta, hogy ikreket vár. Szülés közben azonban sajnos vele együtt mindkét gyermek is életét vesztette.

Nagyszüleim úgy érezték, megszakad a szívük. De gyászuk az Úrhoz és az Ő engeszteléséhez fordította őket. Anélkül, hogy azon őrlődtek volna, hogy mindez miért történhetett, és kit lehetne hibáztatni, ők az igazlelkű életre törekedtek. Nagyszüleim soha nem voltak gazdagok, soha nem tartoztak a társadalmi elithez, és soha nem volt semmilyen magas rangú egyházi elhívásuk – egyszerűen csak elkötelezett utolsó napi szentek voltak.

Nyugdíjba vonulásuk után 1956-ban Hawaiira költöztek, hogy egyetlen utóduk közelében lehessenek. Az ezt követő évtizedekben szeretetteljes családként éltek, szolgáltak az egyházban, de leginkább egyszerűen csak szerettek együtt lenni. Soha nem szerettek távol lenni egymástól, sőt még arról is beszélgettek, hogy kettőjük közül bárki is hal meg előbb, az igyekszik majd megtalálni a módját, hogy hamarosan újra együtt lehessenek. 65 évnyi házasság után, a 90. születésnapjukhoz közeledve néhány órányi különbséggel érte őket a természetes halál. Püspökükként én vezettem le a közös temetést.

Art nagypapa és Lou nagymama hithűsége – különösen, amikor nehézségekkel néztek szembe –, mostanra már négy, egymást követő generációra van hatással. Ez fiukra (az én apámra) és édesanyámra is közvetlen és mély hatást gyakorolt, amikor az ő leányuk is, a legkisebb gyermekük, szülés közben fellépő komplikációk miatt életét vesztette. Tíz nappal gyermeke születése után, 34 évesen halt meg, négy gyermeket hagyva maga után, tíznapostól nyolcévesig. Szüleim az őket megelőző generációban látott példa nyomán habozás nélkül az Úrhoz fordultak vigaszért.

Szerte a világon és az egyháztagok között is előfordulnak hatalmas örömök és hatalmas fájdalmak is. Mindkettő a terv részét képezi. Az egyik nélkül nem ismerhetjük a másikat. A két kijelentés, miszerint „az emberek azért vannak, hogy örömük lehessen” (2 Nefi 2:25), és hogy „szükségképpen minden dologban ellentétnek kell lennie” (2 Nefi 2:11), nem ütközik egymással, sőt inkább kiegészítik egymást. Azt az érzést leírva, amit akkor érzett, amikor az Úrhoz fordult, a fiatalabb Alma ezt mondta: „…lelkemet olyan rendkívüli öröm töltötte el, amilyen a fájdalmam volt” (Alma 36:20).

Néhány emberen erőt vesznek a hatalmas problémák, mások pedig hagyják, hogy a kis problémák hatalmassá nőjenek. Symonds Ryder a Campbell- féle vallási irányzat egyik vezetője volt, amikor hallott az egyházról és találkozott Joseph Smithszel. Ettől az élményétől vezérelve 1831 júniusában csatlakozott az egyházhoz. Közvetlenül ezután elderré rendelték, majd elhívták missziós szolgálatra. Csakhogy az Első Elnökségtől kapott missziós elhívást tartalmazó levélben, melyben hivatalosan is felkérték a prédikálásra, elírták a nevét… egy betűvel. Vezetéknevét ipszilon helyett véletlenül pontos i-vel írták le. Emiatt megkérdőjelezte az elhívását, és azokban is kétsége támadt, akiktől az érkezett. Úgy döntött, nem megy misszióba, majd az egyházat is elhagyta. Végül pedig gyűlölet támad benne, és élesen szembefordult az egyházzal és Josephfel. 1832 márciusában, azon az éjszakán, amikor Joseph Smitht és Sidney Rigdont egy feldühödött csőcselék kirángatta otthonából, hogy szurokba és tollba forgassák őket, egy hang ezt kiáltotta: „Simonds, Simonds [sic!], hol van a szurkos vödör?” (History of the Church, 1:262–263). Symonds Ryder kevesebb, mint tíz hónap alatt változott lelkes megtértből a csőcselék vezérévé. Lelki hanyatlása pedig azzal kezdődött, hogy megsértődött neve elírásán – csupán egyetlen betűn. Az adott probléma méretétől függetlenül az, hogy miként reagálunk rá, átírhatja életünk menetét.

Joseph Smith próféta példát állított számunkra a személyes tragédiák és támadások kezelésére. A Liberty börtön embertelen körülményei között kapta a következő kinyilatkoztatást (mely részben Joseph addigi életének leírása, valamint figyelmeztetés volt): Ha „a balgák gúny tárgyává tesznek… Ha arra hívatsz, hogy megpróbáltatásokon haladj át; ha reád törnek ellenségeid; …ha verembe vetnek, vagy gyilkosok kezébe, …és az elemek mind összefognak, hogy eltorlaszolják az utat; és mindenekfelett, ha magának a pokolnak az állkapcsa tárja is ki nagyra a száját utánad, tudjad, fiam, hogy mindezen dolgok tapasztalatot adnak neked, és a javadra válnak majd” (T&Sz 122:1, 5–7). Majd ez a mélyreható kijelentés következett: „Az Ember Fia mindezek alá ereszkedett. Te talán nagyobb vagy őnála?” (8. vers). Ezt pedig világos utasítás és egy nagyszerű ígéret követte: „Tarts ki tehát utadon, és …ne félj… attól, amit az emberek tehetnek, mert Isten örökkön örökké veled lesz” (9. vers).

Az ezt követő években Joseph Smith továbbra is igazlelkű életet élt, mely tele volt megpróbáltatással. Hittel teli meglátása ekképpen hangzott: „Ami pedig a veszedelmeket illeti, amelyeken keresztülmenni hívatva vagyok, ezek nem tűnnek számomra másnak, mint kicsinységnek, …én ahhoz vagyok szokva, hogy mély vízben ússzak… örül[ök]… a megpróbáltatásnak; mert… Iste[n] mindegyikből kimenekített, és ezután is ki fog menekíteni engem” (T&Sz 127:2). Joseph magabiztossága, hogy képes lesz legyőzni az állandó támadásokat, azon a képességén alapult, hogy szüntelenül az Úrhoz fordult.

Ha úgy érzitek, hogy sérelem ért benneteket bárki (egy családtag, barát, egy másik egyháztag, egy egyházi vezető vagy munkatárs) vagy bármi (egy szerettünk halála, egészségügyi vagy pénzügyi problémák, bántalmazás vagy függőség) által, nyíltan és minden erőfeszítésetekkel törekedjetek annak kezelésére. „Tarts ki tehát utadon” (T&Sz 122:9), a dolgok feladása nem szerepel a listán. Továbbá pedig késlekedés nélkül forduljatok az Úrhoz! Gyakoroljatok teljes hitet Őbenne! Osztozzatok vele a bánat súlyán! Engedjétek, hogy az Ő kegyelme könnyítsen a terheteken! Azt az ígéretet kaptuk, hogy nem szenvedünk „el semmiféle megpróbáltatást, csakis olyanokat, melyek feloldódtak Krisztus örömében” (Alma 31:38). Soha ne hagyjátok, hogy egy földi körülmény megbénítsa lelkiségeteket.

Legpéldásabb cselekedete, az engesztelés megkívánta Jézustól, hogy „mindenek alá” ereszkedjen le (T&Sz 88:6), és „minden ember fájdalmát elszenved[je]” (2 Nefi 9:21). Ezért pedig tudjuk, hogy az engesztelés többre hivatott annál, mint hogy módot adjon a bűn legyőzésére. Minden földi cselekedet közül az engesztelés volt a legnagyszerűbb, és ez ruházza fel a Szabadítót azzal a hatalommal, hogy betöltse ezt az ígéretet: „De ha szívetek minden szándékával az Úrhoz fordultok, és belé helyezitek bizalmatokat, és az elme minden szorgalmával őt szolgáljátok, ha ezt teszitek, akkor… ki fog szabadítani benneteket a rabságból” (Móziás 7:33).

Miközben e húsvét reggelt ünnepeljük, forduljunk az Úrhoz, a mi „fényes és hajnali csillag[unkhoz]” (Jelenések 22:16). Bizonyságomat teszem, hogy Ő mindörökké megvilágítja utunkat, igazságunkat és életünket (lásd János 14:6). Jézus Krisztus nevében, ámen.