Minden javokra van

Fiatalkoromban mindig nagyon vártam a tavaszt. Az idő melegedésével rögtön készen álltam, hogy kezdődjön a baseball. A legtöbb fiatal fiúhoz hasonlóan szerettem volna nagy baseballjátékossá válni. Ez egy olyan kisfiú történetére emlékeztet engem, akinek hasonló álmai voltak. Arra vágyott, hogy ő legyen a következő kivételes tehetségű labdajátékos, ezért úgy döntött, hogy kimegy és gyakorol. Egyik kezében a labdát, a másikban az ütőt tartotta. A labdát feldobta a levegőbe, és messzi ütésre készülve jó nagyot lendített az ütőn, azonban a labda egyenesen visszaesett a földre. Még csak bele sem ért. De nem hagyta annyiban, újra megpróbálta. Mielőtt feldobta volna a labdát, átfutott elméjén az erőteljes ütés képe, és ettől még eltökéltebb lett. Sajnos azonban az eredmény ugyanaz maradt. A labda a földön landolt. Azt viszont minden jó labdajátékos tudja, hogy háromszor próbálkozhat, mielőtt kiesne. Még jobban összpontosított tehát, feldobta a labdát, és olyan nagyot lendített az ütőn, mint még soha. Mikor a labda ismét a földre hullt, könnyek szöktek a szemébe, de aztán hirtelen hatalmas mosoly jelent meg az arcán, és így kiáltott fel: „Micsoda dobójátékos!”

Mindannyian szembesülünk nehézségekkel és próbatételekkel, és mint ebben az egyszerű példában is, a reakciónk határozza meg, hogy sikeresek és boldogok leszünk-e. Mindannyian szembesülünk csapásokkal, bárhol is legyünk. A szentírások azt tanítják, hogy „szükségképpen minden dologban ellentétnek kell lennie”¹. Mindannyiunkra várnak nehéz időszakok. Nem az a kérdés, hogy mikor szembesülünk velük, hanem az, hogy hogyan.

Pál apostol csupán néhány évvel azelőtt, hogy a rómabeli szentek szembenéztek volna a keresztényüldözés egyik legkegyetlenebb időszakával, egy nagyon érdekes leckét tanított. Arra emlékeztette a szenteket, hogy „azoknak, a kik Istent szeretik, minden javokra van”². Mennyei Atyánk, aki teljes mértékben és tökéletesen szeret minket, megengedi, hogy olyan tapasztalatokban legyen részünk, amelyek segítségével krisztusibb tulajdonságokra és jellemvonásokra tehetünk szert. Próbatételeink sokféle formát öltenek, azonban ha megtanuljuk felismerni a tapasztalatokban rejlő jót, akkor mindegyikben benne van a lehetőség, hogy általa hasonlóbbakká váljunk a Szabadítóhoz. Ha megértjük ezt a tant, akkor nagyobb bizonyosságot szerezhetünk Atyánk szeretetéről. Talán ebben az életben soha nem tudjuk meg, miért szembesülünk éppen azzal, ami történik velünk, azonban biztosak lehetünk abban, hogy a tapasztalat a fejlődésünket szolgálja.

Tudom, hogy a próbatétel után visszatekintve könnyebb meglátni, mit tanultunk az adott tapasztalatból, azonban a kihívás abban rejlik, hogy már a próbák idején is magunkévá tegyük ezt az örökkévaló perspektívát. Némelyek szemében talán nem túl nagyok a próbatételeink, de amikor részesei vagyunk e a tapasztalatoknak, akkor a próbatételek valóságosak számunkra, és megkövetelik, hogy megalázkodjunk Isten előtt, és tanuljunk Tőle.

Ezen a húsvéti vasárnapon a Szabadító életére emlékezünk. Minden cselekedetünkben Őt szeretnénk utánozni. Hadd említsek meg öt olyan dolgot, melyeket a Szabadító földi életének utolsó óráiból tanulhatunk, és amelyek segíthetnek szembenéznünk a saját próbatételeinkkel.

Először is, nem saját akaratának, hanem csakis Atyja akaratának megtételére törekedett. A próbatétel során is elkötelezett maradt szent küldetése mellett. A Gecsemáné kertjében arcra borulva azt kérte: „Atyám, ha akarod, távoztasd el tőlem e pohárt; mindazonáltal ne az én akaratom, hanem a tiéd legyen!”³ Időnként azért van részünk fájdalomban és bánatban, hogy fejlődhessünk, és készen állhassunk a jövőben várható próbatételekre. Tőletek, édesanyáktól, azt kérdezem: „Vajon tennétek-e valaha is olyat, ami fájdalmat okoz gyermekeiteknek, és könnyekre fakasztja őket, bár semmi rosszat nem tettek?” Természetesen! Amikor az édesanyák elviszik kisgyermekeiket az orvoshoz, hogy oltásokat kapjanak, majdnem minden gyermek könnyes szemmel jön ki az orvosi rendelőből. Miért teszitek ezt? Mert tudjátok, hogy a jelen apró fájdalma megvédi őket a jövő lehetséges gyötrelmeitől és szenvedésétől. Mennyei Atyánk kezdettől fogva ismeri a véget. A Szabadító példáját követve bíznunk kell Őbenne.

Másodszor, amikor próbatételekkel szembesülünk, meg kell tanulnunk, hogy ne panaszkodjunk, és ne zúgolódjunk. A Szabadító engesztelő áldozatáról való nagyszerű látomása után Nefi azt mondta nekünk: „…tehát megostorozzák, és ő eltűri, és megütik, és ő eltűri. Igen, leköpdösik, és ő eltűri, szerető kedvessége és hosszútűrése miatt az emberek gyermekei iránt.”⁴ Mindig meg kell próbálnunk helyrehozni a problémát, és legyőzni a próbatételt, azonban a kérdés ne az legyen: „Miért én?” vagy „Mivel érdemeltem ki ezt?”, hanem inkább az: „Mit kell tennem? Mit tanulhatok ebből? Min kell változtatnom?”

Jó néhány évvel ezelőtt, amikor a feleségemmel Venezuelában szolgáltunk, a legkisebb fiunk középiskolája kényelmét hátrahagyva csatlakozott hozzánk. Nem panaszkodott, de nyilvánvaló volt, hogy küzdelmes elmennie egy olyan országba, ahol minden új neki. Az események csodálatra méltó fordulatainak köszönhetően azonban ez a tapasztalat próbatételből hatalmas áldásra fordult. Ezt úgy érte el, hogy megváltoztatta a hozzáállását, és eltökélte, hogy sikerrel fog járni.

Harmadszor: nehézségeinkkel szembesülve még több segítséget kell kérnünk Istentől. Még mindannyiunk Szabadítója is szükségét érezte annak, hogy a Gecsemáné kertjében „buzgóságosabban” imádkozzon.⁵ Ha így teszünk, akkor megtanuljuk, hogyan tegyünk szert hatalmas hitre. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a Mennyei Atyánktól érkező válaszok gyakran nem szüntetik meg a próbatételt, ehelyett inkább segítenek nekünk, hogy a tapasztalat során megerősödjünk. Mint ahogyan Alma követőivel is tette, az Úr megkönnyítheti „a terheket is, melyeket a válla[inkra] raktak, hogy még csak nem is [érezzük] azokat a hát[unkon]”⁶. Ne legyünk keserűek vagy határozatlanok a próbatételeinkben, inkább a Szabadító példáját követve legyünk buzgóbbak, őszintébbek és még inkább hűek.

Negyedszer, tanuljunk meg még a próbatétel idején is szolgálni, és másokra gondolni. Krisztus volt a szolgálat megtestesítője. Élete tele van mások megsegítésének és szolgálatának példáival, és az Ő legnagyobb ajándéka is az volt, amit értünk tett. Azt mondta: „Mert íme, én, Isten, mindenkiért elszenvedtem ezeket a dolgokat, hogy ha bűnbánatot tartanak, akkor ne szenvedjenek.”⁷ Bűnbánatot kell tehát tartanunk, majd követnünk kell szolgálatának példáját. Másokat szolgálva elfelejtkezünk a saját gondjainkról, és mások fájdalmának vagy szomorúságának enyhítésén dolgozva megerősítjük magunkat.

A legutóbbi általános konferencián szeretett prófétánk, Thomas S. Monson elnök kijelentette: „Úgy vélem, a Szabadító azt mondja nekünk, hogy hacsak nem veszítjük el magunkat mások szolgálatában, saját életünknek sincs sok célja. Azok, akik csak maguknak élnek, képletesen szólva emberileg elfonnyadnak és elveszítik életüket, míg azok, akik mások szolgálatában elveszítik önmagukat, növekednek és virágba borulnak, s így megmentik az életüket.”⁸

Ötödször, bocsássunk meg másoknak, és ne próbáljuk meg őket okolni a helyzetünkért. Időnként szeretjük azt mondani: „Ha ezt nem tették volna, akkor nem így reagáltam volna.” A természetes ember hajlamos másokat hibáztatni a dolgokért, hogy ne legyen felelősségre vonható a saját tetteiért. A Szabadító letekintett azokra, akik a kereszthez szegezték, majd arra kérte Mennyei Atyját: „…bocsásd meg nékik; mert nem tudják mit cselekesznek”⁹. Tudnánk-e mi is megbocsátóbbak lenni?

Az élet próbatételein áthaladva igyekezzünk örökkévaló perspektívából szemlélődni, ne panaszkodjunk, váljunk imádságosabbá, szolgáljunk másokat, és bocsássunk meg egymásnak! Ezt téve „[nekünk], a kik Istent szeretik, minden jav[unkra lesz].”¹⁰ Ünnepélyes és biztos tanúbizonyságot teszek arról, hogy Atyánk szeret minket, és elküldte Fiát, hogy Ő megmutassa és kikövezze számunkra az utat. Ő szenvedett, meghalt és feltámadt, hogy élhessünk, és azt szeretné, hogy még az élet próbatételeiben is „örömü[n]k lehessen”¹¹. Ezeket mondom Jézus Krisztus nevében, ámen.