Feltámadott!

Ez egy figyelemre méltó ülésszak volt. Mindazoknak, akik idáig közreműködtek, akár szóban, akár a zene segítségével, az egyház elnökeként csupán egy egyszerű szót szeretnék mondani, mely nyelvünk legfontosabb szava. Cheryl Lant nőtestvérnek és tanácsosainak, a kórusnak, a zenészeknek, a beszélőknek azt mondom tehát: köszönöm!

Sok évvel ezelőtt, egyik londoni utamon ellátogattam a híres Tate Galériába. Termeiben olyan neves művészek munkái voltak kiállítva, mint például Gainsborough, Rembrandt vagy Constable. Csodáltam képeik szépségét, felismerve bennük a tehetséget, melyre szükség volt e mesterművek megalkotásához. A harmadik emelet egyik csendes sarkában azonban megpillantottam egy festményt, mely nem csak a figyelmemet ragadta meg, de a szívemet is rabul ejtette. A művész, Frank Bramley, egy szerény házikót festett meg, mely a hullámzó tengerre nézett. Két asszony – a halász édesanyja és felesége – egész éjjel figyelték a vizet, és várták a férfi visszatértét. Ám az éjszaka elmúlt, és ők kezdik felfogni, hogy a tengerbe veszett, és többé már nem tér vissza. Az ifjú feleség anyósa mellett térdel, és arcát az asszony ölébe temetve keservesen zokog. Az ablakpárkányon csonkig égett gyertya árulkodik a hasztalan virrasztásról.

Átéreztem a fiatalasszony bánatát. Átjárt a fájdalma. A művész kísértetiesen életszerű és beszédes címet adott művének. Ez állt rajta: Reményvesztett hajnal.

Ó, mennyire vágyhatott ez a fiatalasszony a vigaszra és arra, hogy beteljesedjen Robert Louis Stevenson „Rekviem”-je:

Semmi sem biztosabb annál, mint hogy a halandóságnak egyszer vége szakad. A halál mindenkit utolér – ez a mi „egyetemes örökségünk. Követelheti áldozatait csecsemő- vagy gyermekkorukban; meglátogathatja őket életük csúcsán; de megjelenését késleltetheti is egészen addig, míg az öregség be nem havazza az ember fejét; bekövetkezhet baleset vagy betegség miatt, vagy pedig természetes okokból, de el kell hogy jöjjön.”² Mindenképp egy kapcsolat fájdalmas elvesztéséhez vezet – és különösen, ha az ifjaknál kopogtat –, összetört, beteljesületlen álmokat, meg nem valósult célokat és szertefoszlott reményeket hagy maga után.

Mely halandó lény az, aki – szembesülve egy szerette elvesztésével, vagy mikor önmagát látja a végtelenség küszöbén állva – nem tűnődik el azon, vajon mi vár ránk a fátyol mögött, mely elválasztja a láthatót a láthatatlantól.

Évszázadokkal ezelőtt a barátai mellett ülve Jób – aki oly sokáig bővelkedett az anyagi javakban, majd megtapasztalva mindazt a rosszat, ami emberrel csak megeshet – feltette ezt az időtlen, örökérvényű kérdést: „Ha meghal az ember, vajjon feltámad-é?”³ Jób olyasmiről beszélt, melyen minden más élő ember eltűnődött már.

Ezen a dicső húsvét reggelen szeretném megvizsgálni Jób kérdését: „Ha meghal az ember, vajjon feltámad-é?”, és megadni a választ, melyet nem csupán alapos gondolkodás eredményeként, hanem Isten kinyilatkoztatott szava alapján tudhatunk. A lényeggel kezdem.

Ha a világban, melyben élünk, van alkotás, akkor kell, hogy legyen egy Alkotó is. Ki tekinthetne a világegyetem számtalan csodájára anélkül, hogy el ne hinné, hogy az egész emberiség számára is létezik egy terv? Ki kételkedhet abban, hogy van egy Tervező, egy Alkotó?

1 Mózes könyvéből megtudjuk, hogy a Nagy Alkotó teremtette a mennyet és a földet. „A föld pedig kietlen és puszta vala, és setétség vala a mélység színén, és az Isten Lelke lebeg vala a vizek felett.”

„Legyen világosság – mondta a Nagy Alkotó – és lőn világosság.” Teremtett egy égboltot is. Elválasztotta a földet a vizektől, és azt mondta: „Hajtson a föld gyenge fűvet, …gyümölcsfát, a mely gyümölcsöt hozzon az ő neme szerint, a melyben legyen néki magva e földön.”

Két világítótestet is alkotott: a napot és a holdat. Azután megalkotta a csillagokat. Élőlényeket hívott elő a vizekbe, és madarakat, hogy a föld felett repkedjenek. És így lett. Megalkotta a barmokat, a vadakat és a csúszómászókat. Az alkotás majdnem teljes volt.

Mindenek végén pedig megteremtette az embert a saját képmására, férfivá és nővé, hogy uralkodjanak minden más élő dolog felett.⁴

Egyedül az ember kapott intelligenciát: észt, értelmet és lelket. E tulajdonságok birtokában egyedül az embernek van meg a hitre és a reményre, a sugalmazásra és a törekvésre való képessége.

Ki tagadhatná, hogy az ember, a Nagy Alkotó legnemesebb műve, minden élő feletti uralmával, eszével és akaratával, értelmével és lelkével, intelligenciájával és isteniségével egyszer elér a véghez, mikor lelke elhagyja földi templomát?

Hogy felfogjuk a halál értelmét, látnunk kell az élet célját. A hit halovány fényének át kell adnia helyét a kinyilatkoztatás déli napsütésének, mely által tudhatjuk, hogy már éltünk a halandóságba való megszületésünk előtt is. A halandóság előtti állapotunkban kétségkívül Isten azon fiai és leányai között voltunk, akik ujjongtak örömükben, hogy eljöhetnek e kihívást jelentő, ám szükségszerű halandó létbe.⁵ Tudtuk, hogy az a célunk, hogy fizikai testet nyerjünk, legyőzzük a nehézségeket, és bizonyítsuk, hogy be fogjuk tartani Isten parancsolatait. Atyánk jól tudta, hogy a halandóság természetéből adódóan megkísértetünk, bűnöket követünk majd el, és tökéletlenek leszünk. Így hogy minden esélyünk meglegyen a sikerre, gondoskodott számunkra egy Szabadítóról, aki majd szenved és meghal értünk, és aki nem csak a bűneinkért hoz engesztelő áldozatot, de ennek az engesztelésnek a részeként legyőzi a fizikai halált is, melynek Ádám bukása miatt ki leszünk téve.

Így hát több mint kétezer évvel ezelőtt Krisztus, a Szabadítónk megszületett a halandóságba egy betlehemi istállóban. Eljött a rég megígért Messiás.

Nagyon kevés írás maradt fenn Jézus kisfiú korából. Szeretem a Lukács evangéliumában található szentírásverset: „Jézus pedig gyarapodék bölcsességben, és testének állapotjában, és az Isten és az emberek előtt való kedvességben.”⁶ A Cselekedetek könyvében pedig van egy rövid kifejezés a Szabadítóval kapcsolatban, mely igen jelentőségteljes: „…széjjeljárt jót tévén”⁷.

János megkeresztelte Őt a Jordán vizében. Elhívta a tizenkét apostolt. Megáldotta a betegeket. És a bénák lábra álltak, a vakok szeme megnyílt, a süketek pedig újra hallottak. Még a halottakat is feltámasztotta. Tanított, bizonyságot tett, és tökéletes, követendő példát mutatott nekünk.

A világ Szabadítójának halandó küldetése ezután lassan a végéhez közeledett. Az utolsó vacsorára az apostolaival egy felső szobában került sor. A Gecsemáné és a Kálvária keresztje még hátravolt.

Nincs olyan halandó, aki tökéletesen fel tudná fogni annak jelentőségét, amit Krisztus tett értünk a Gecsemánéban. Később Ő maga így írta le élményét: „A… szenvedés nyomán még én, Isten, mindenek közt a legnagyobb is reszkettem a fájdalomtól, és minden pórusomból véreztem, és testben és lélekben is szenvedtem.”⁸

A Gecsemáné kínjai után, erejétől megfosztva, durva, kegyetlen kezek Annás, Kajafás, Pilátus és Heródes elé vonszolták. Vádolták és szidalmazták. Fájdalomtól meggyötört testét tovább gyengítették a dühödt emberek ütlegelései. Vér patakzott arcán, mikor fejére erőltették a szúrós tövisekből készült koronát, mely belefúródott a homlokába. Ezután újra Pilátus elé vitték, aki ezúttal engedett a feldühödött csőcselék kiáltozásainak: „Feszítsd meg! Feszítsd meg őt!”⁹

Korbáccsal ütlegelték, melynek bőrfonalai közé éles fém- és csontdarabokat fűztek. A kegyetlen ostorcsapásokból felkelve, botladozva cipelte saját keresztjét, míg végül már nem tudott továbbmenni, így valaki átvette tőle a terhét.

Végül – miközben tehetetlen követői csak szemlélhették az eseményeket – egy Kálváriának nevezett dombon a kereszthez szögezték sebzett testét. Könyörtelenül gúnyt űztek belőle, átkozták és kinevették. És Ő mégis így kiáltott fel: „Atyám! bocsáss meg nékik; mert nem tudják, mit cselekesznek.”¹⁰

Halálához közeledve a kín hosszú órái is megszűntek. Kicserepesedett ajkait e szavak hagyták el: „»Atyám, a te kezeidbe teszem le az én lelkemet.« És ezeket mondván, meghala.”¹¹

Amint a nyugalmat és enyhülést hozó könyörületes halál megszabadította a halandóság fájdalmaitól, visszatért Atyja jelenlétébe.

A Mester visszafordulhatott volna az utolsó pillanatban. De nem tette. Mindenek alá ereszkedett, hogy mindenkit megmentsen. Élettelen testét sietve, de óvatosan egy kölcsönvett sírkamrába helyezték.

A kereszténységben elhangzott szavak közt számomra nincs nagyobb jelentőségű azoknál, melyeket az angyal mondott a zokogó Mária Magdalénának és a másik Máriának, amikor a hét első napján kimentek a sírhoz, hogy gondoskodjanak Uruk testéről. Az angyal így szólt:

„Mit keresitek a holtak között az élőt?

Nincs itt, hanem feltámadott!”¹²

Szabadítónk újra élt! Az emberiség történelmének legdicsőbb, legvigasztalóbb és legbiztatóbb eseménye volt ez: győzelem a halál felett! A Gecsemáné fájdalmai és kínjai megszűntek. Biztosítva lett az emberiség szabadulása, s Ádám bukása helyre lett hozva.

Az üres sír azon az első húsvét reggelen megválaszolta Jób kérdését: „Ha meghal az ember, vajjon feltámad-é?” Mindazoknak, akik hallják hangomat, kijelentem: ha meghal is az ember, újra élni fog. Tudjuk, mert rendelkezünk a kinyilatkoztatott igazság világosságával.

„Miután ugyanis ember által van a halál, szintén ember által van a halottak feltámadása is.

Mert a mi képen Ádámban mindnyájan meghalnak, azonképen a Krisztusban is mindnyájan megeleveníttetnek.”¹³

Olvastam a szavaikat, és hiszek mindazok bizonyságának, akik megtapasztalták Krisztus keresztre feszítésének fájdalmát és feltámadásának örömét. Olvastam a szavaikat, és hiszek mindazok bizonyságának az Újvilágból, akiket ugyanez a feltámadott Úr meglátogatott.

Hiszek annak az egy embernek a bizonyságában is, aki ebben az adományozási korszakban beszélt az Atyával és a Fiúval egy ligetben, melyet most már szentnek neveznek, és aki az életét adta, és a vérével pecsételte meg a bizonyságát. Kijelentette:

„És most, a sok tanúbizonyság után, amely őróla adatott, ez a legutolsó tanúbizonyság, amelyet mi adunk róla: Hogy ő él!

Mert láttuk őt, méghozzá Isten jobb kezénél; és hallottuk a hangot, amely bizonyságot tett arról, hogy ő az Atya Egyszülöttje”¹⁴.

A halál sötétségét mindig elűzhetjük a kinyilatkoztatott igazság fényével. „Én vagyok a feltámadás és az élet”¹⁵ – mondta a Mester. „Békességet hagyok néktek; az én békességemet adom néktek”¹⁶.

Az elmúlt évek során megszámlálhatatlanul sok bizonyságot hallottam és olvastam olyanoktól, akik bizonyságukat tették a feltámadás valóságáról, és akik a szükség legnagyobb órájában elnyerték azt a békét és vigaszt, melyet a Szabadító ígért.

Most egy ilyen beszámolóból szeretnék megemlíteni egy részt. Két héttel ezelőtt kaptam egy megható levelet egy hétgyermekes édesapától, aki a családjáról írt nekem, külön megemlítve Jason fiát, aki tizenegy évesen megbetegedett. A rákövetkező néhány évben többször is kiújult a fiú betegsége. Az édesapa mesélt arról is, hogy egészségi állapota ellenére Jasonnek milyen pozitív a hozzáállása, és derűs a természete. Jason 12 évesen nyerte el az ároni papságot, és „mindig hajlandó volt tökéletesen felmagasztalni a feladatait, akár jól érezte magát, akár nem”. Tizennégy évesen elnyerte a sas cserkész elismerést.

Tavaly nyáron, nem sokkal 15. születésnapja után Jason ismét kórházba került. Az egyik látogatáson apja csukott szemmel találta ágyán a fiút. Mivel nem tudta, Jason ébren van-e vagy alszik, halkan beszélni kezdett hozzá. „Jason – mondta –, tudom, hogy sok mindenen kellett keresztülmenned rövid életed alatt, és hogy eléggé súlyos a mostani állapotod. Bár óriási harc előtt állsz, szeretném, ha soha nem veszítenéd el a hitedet Jézus Krisztusban!” Azt mondta nagyon meglepődött, amikor a fiú azonnal kinyitott a szemét, és azt mondta: „Soha!” Mindezt tisztán érthető, elszánt hangon. Jason ezután lehunyta a szemét, és nem szólt többé.

Édesapja ezt írta: „Jasonnek ez az egyszerű kijelentése volt a legerőteljesebb és legtisztább bizonyság Jézus Krisztusról, melyet valaha is hallottam. […] Ez a „Soha!” aznap beivódott a lelkembe, és szívemet öröm töltötte el, mert Mennyei Atyám megáldott azzal, hogy egy ilyen rendkívüli és nemes fiú édesapja lehetek. […] Ez volt az utolsó alkalom, hogy hallottam Őt bizonyságot tenni Krisztusról.”

Bár a családja azt hitte, ez ismét csak egy rutinkezelés lesz a kórházban, Jason két hét múlva elhunyt. Ebben az időben az egyik bátyja és nővére épp misszióban voltak. Egy másik bátyja, Kyle, éppen akkor kapta meg missziós elhívását. Sőt, az elhívás a vártnál korábban érkezett meg, és augusztus 5-én, csupán egy héttel Jason halála előtt, összegyűltek a kórházi szobájában, hogy az egész család ott lehessen, mikor Kyle kinyitja a missziós elhívását.

A levélben az édesapa küldött nekem egy képet is, amin Jason a kórházi ágyában fekszik, Kyle pedig az ágya mellett áll, kezében tartva a missziós elhívását. A kép hátulján a következő felirat volt: „Együtt hívták el őket a missziójukra – a fátyol mindkét oldalára.”

Jason bátyja és nővére, akik már a missziójukon voltak, gyönyörű vigasztaló leveleket küldtek haza, melyeket felolvastak Jason temetésén. A nővére, aki az Argentínai Buenos Aires Nyugati Misszióban szolgált, ezt írta: „Tudom, hogy Jézus Krisztus él, és mert Ő él, mindannyian – drága Jasonünket is beleértve – újra élni fogunk. […] Vigaszt meríthetünk abból a biztos tudásunkból, hogy örökkévaló családként egymáshoz pecsételtek bennünket. […] Ha mindent megteszünk, hogy engedelmesek legyünk, és jobbá váljunk ebben az életben, akkor újra látni fogjuk őt.” Majd így folytatta: „Van egy szentírás, melyet régóta szeretek. Ez most új értelmet és jelentőséget nyert számomra. Ez a Jelenések 21. fejezetének 4. verse: »És az Isten eltöröl minden könyet az ő szemeikről; és a halál nem lesz többé; sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak.«”

Drága fivéreim és nőtestvéreim, legmélyebb fájdalmunk óráján mélységes békét meríthetünk az angyal szavaiból, aki azon az első húsvét reggelen azt hirdette: „Nincsen itt, mert feltámadott!”¹⁷

Az Ő egyik különleges tanújaként itt a földön, ezen a dicsőséges húsvéti vasárnapon kijelentem, hogy ez igaz. Az Ő szent nevében, igen, Szabadítónk, Jézus Krisztus nevében, ámen.